Szerbhorváth György
(3RiiN illusztrációja)
Persze Fehér Márta bizonyára tiltakozna az ellen, ha azt állítanánk – amit ugyebár bizonyítani sem tudnánk -, hogy a párt diktálja, mit írjon. Ó, nem, ez esetben inkább azt hangoztatná, hogy a saját fejével gondolkodik. De ha ez igaz, akkor ő maga is független.
De nem lehet nem észrevenni, hogy miután Dudás Károly cikkeinek mondanivalóját egyszerűen képtelenség megérteni, a párt új verőlegény után nézett, aki immár hagyományosan tetemre hívja a függetleneket, a másként gondolkodókat, a párton kívülieket, a nem hivatásos magyarokat. Csakhogy mintha Fehér sem gondolkodna, mielőtt kezébe venné a plajbászt, sőt, ez nem is szakterülete, alig írt publicisztikát életében. Így csak a klisék felmondására képes, amelyeket már a kilencvenes években megismerhettünk: hogy aki elment Vajdaságból akár csak egy hónapra is, az ne ugasson bele a közösség sorsába; aki nem vállalja fel magyarságát, aki nem szolgálja a pártot, az nemzetáruló; aki független, az homályos, idegen érdekeket szolgál; az újságírónak elkötelezettnek kell lennie, az író meg szolgálja népét, na és kizárólag nemzetben kell és szabad gondolkodni stb. Nem sorolom, mert mindegyik ilyen szempont egyszerűen baromság.
Fehér Márta ráadásul arra is lusta, hogy utánanézzen, kik alkotják a Napló Kör tagjait, írásaikat kezébe venné, ne adj isten valamelyikük egyik könyvét forgatná. Bár kétlem, hogy mondjuk egy metaforát képes lenne megérteni. Illetve, na meg a példa okáért: hogy ha valaki azt mondja, csoda történt, azt nem szó szerint érti. Esetleg Fehér kezdje a Biblia tanulmányozásával, az abban leírt csodák sem szó szerint értendők (legalábbis nem minden esetben, az biztos, de ezen már pár ezer éve folyik a vita a hittudósok között is).
Fehér Márta újabban folyamatosan kirohan pár ember ellen, és lám, ezt a Magyar Szó hasábjain teszi meg. Az, hogy én sem fogok sokáig írni a Magyar Szónak, abból is érződött, ahogy tavaly tavasszal engem is megtámadott. Nagy kár, hogy az általa mondottakkal vitázni sem lehetséges: azzal például nem lehet mit kezdeni, ha azt rója fel nekem, hogy én elhagytam az országot, amikor a legnehezebb időkben ő(k) kitartott(ak). Mert annak is lusta volt utánanézni, hogy 1991 szeptemberétől egy évig katona voltam, és hát azok is nehéz idők voltak. Hovatovább később is éltem Vajdaságban vagy hat-hét évet – de nem Fehér Márta az, akivel megvitatnám, hogy az embernek joga van-e arról döntenie, hol-mikor-meddig éljen.
Fehér Márta szempontjai, pontosabban szemponttalansága és elvtelensége pontosan megegyezik a VMSZ-esekével. Nem is arra gondolok, hogy egyesek közülük hány pártot jártak meg, hogyan gyűjtik a funkciókat, hogyan kötnek újabban szövetséget régi ellenségeikkel is akár. Akiknek az a baj, ha egy kisebbségi nem kisebbségi pártban politizál, de az nem baj, hogy ők meg a miloševićistákkal bratyiznak úton-útfélen. Hanem az a probléma, hogy ha megkérdezik tőlem, milyen párt is a VMSZ ideológiailag, semmit sem tudok mondani. Max annyit, hogy pragmatikus, és szereti a hatalmat – no de ez nem elv vagy eszme. Ugyan újabban konzervatív fordulatot vettek a Fidesz farvizén, csak hát az üres magyarkodás, a nacionalizmus minden, csak nem konzervativizmus. A VMSZ-esek által adott interjúk is hemzsegnek az üres frázisoktól az egységről és összefogásról (mintha anno a komcsik nem ugyanezt mondták volna…) Még leginkább az autonómiakoncepciókról szoktak fecsegni, de ebből is csak annyi igaz, hogy az autonóm tartomány élén Egeresit Pásztor váltja.
Ergo az volna a jó, az ildomos, hogy Fehér Márta esetében is végre megtudhassuk, a locsogáson és a vádaskodáson túl mit gondol bármiről is? De ez a csoda nem fog megtörténni.
2012. július 1.
http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=delvidek&hir=2450
Csoda történt a Bódis cukrászdában – mondják a Naplósok. Hangzatos, az ember rögtön felkapja a fejét, fogékonyak vagyunk a csodára.
Leszögezem: nem voltam ott első megszólalásukon, a médiából tájékozódtam rendezvényükről. A cikkekben, tudósításokban keresem magát a csodát, a mibenlétére utaló jeleket, de számomra, az én olvasatomban ilyenek nincsenek. Nem tartom csodának azt, hogy értelmiségiek összejönnek, leülnek egymással, felolvasnak, beszélgetnek, gondolatokat osztanak meg egymással nyilvános helyen. Úgy gondolom, nincs ebben semmi rendkívüli. Egykor ez még csodának minősülhetett, a diktatúrákban. Mersznek, bátorságnak, mindent vállaló szókimondásnak, nyíltságnak, a hatalomnak való ellenszegülésnek. Bármennyire is igyekeznek egyesek diktatúrát, elnémítást kiáltani, a csoda ilyen jelleggel most nem történt meg.
A csoda váratlan, kiszámíthatatlan. A Naplósok első megszólalása nem volt sem váratlan, sem kiszámíthatatlan. Teljesen természetes folyamat ez. A magyar kormányváltás, majd a magyar kormánypolitika és a nemzetpolitika Magyarországon kiváltotta és folyamatossá tette a baloldaliak és „függetlenek” támadásait. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a megnyilatkozások, akciók nem csupán belpolitikai jellegűek. Nem véletlen, hogy hozzánk is begyűrűzött ez a jelenség, és erősít jelenlétén a független értelmiségiek köre. A Kárpát-medencében a vajdasági magyar közösség az, amely a leginkább összezárt az elmúlt két évben. A Naplósok egyikének szóhasználatával élve: „a nemzeti felébredés” térségünkben a legmarkánsabb, köszönhetően annak is, hogy az erőteljes nemzetpolitikát valló második Orbán-kormány és a Magyar Nemzeti Tanács tevékenységének kezdete szinte egybeesik. Egyértelmű, hogy nem a vajdasági magyar közösség nemzeti felébredésének ténye zavar egyeseket (szintén Naplós fordulattal élve: lehet ezt a nemzeti felébredést sem megalapozottnak, sem célravezetőnek tartani). A nemzeti felébredés következményei zavarják a köröket. Mert a nemzeti ébresztővel nemzeti célok is járnak. A közösség intézményei pedig partnerek ezekben a folyamatokban, nem lehetnek ellenérdekeltek, vagy egyéni érdekekkel vezéreltek. Vagy ha mégis, akkor egészen egyszerűen előállhat az a helyzet, hogy az intézmény vezetője elveszíti az alapítók bizalmát. Tény, hogy nem egyik napról a másikra, meglepetésszerűen, szó nélkül. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Magyar Szó korábbi főszerkesztőjének leváltása nem csak az alapítókról és a főszerkesztőről szólt. Még csak nem is az újságírókról. Hanem az olvasókról is. Akiknek a népszámlálást megelőző időszakban többször megírták, hogy nem kötelesek nemzeti hovatartozásukról nyilatkozni. Hogy nemzeti érdek, hogy minél többen legyünk? Hogy a közösségnek és a magyar politikumnak annál nagyobb a súlya, minél többen vagyunk? Lehet ez mellékes a főszerkesztőnek? Egyetlenegy példa volt ez a sok közül. De vannak, akik fogékonyabbak a cenzúrára, a kirakatperre. Hangzatosabb is. Ki hogy látja. Az egyén szabadsága a közösség felett. Akár a fölmosórongyként használt, majd lehányt szerb zászló története a színpadon. Persze lehet azt állítani, hogy képletesen a politikum, a politikus teszi ezt. Csakhogy az a zászló sem a független egyéné, sem a politikusé, hanem a közösségé.
Minden csoda három napig tart
MAGÁNVÉLEMÉNY
Csoda történt a Bódis cukrászdában – mondják a Naplósok. Hangzatos, az ember rögtön felkapja a fejét, fogékonyak vagyunk a csodára.
Leszögezem: nem voltam ott első megszólalásukon, a médiából tájékozódtam rendezvényükről. A cikkekben, tudósításokban keresem magát a csodát, a mibenlétére utaló jeleket, de számomra, az én olvasatomban ilyenek nincsenek. Nem tartom csodának azt, hogy értelmiségiek összejönnek, leülnek egymással, felolvasnak, beszélgetnek, gondolatokat osztanak meg egymással nyilvános helyen. Úgy gondolom, nincs ebben semmi rendkívüli. Egykor ez még csodának minősülhetett, a diktatúrákban. Mersznek, bátorságnak, mindent vállaló szókimondásnak, nyíltságnak, a hatalomnak való ellenszegülésnek. Bármennyire is igyekeznek egyesek diktatúrát, elnémítást kiáltani, a csoda ilyen jelleggel most nem történt meg.
A csoda váratlan, kiszámíthatatlan. A Naplósok első megszólalása nem volt sem váratlan, sem kiszámíthatatlan. Teljesen természetes folyamat ez. A magyar kormányváltás, majd a magyar kormánypolitika és a nemzetpolitika Magyarországon kiváltotta és folyamatossá tette a baloldaliak és „függetlenek” támadásait. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a megnyilatkozások, akciók nem csupán belpolitikai jellegűek. Nem véletlen, hogy hozzánk is begyűrűzött ez a jelenség, és erősít jelenlétén a független értelmiségiek köre. A Kárpát-medencében a vajdasági magyar közösség az, amely a leginkább összezárt az elmúlt két évben. A Naplósok egyikének szóhasználatával élve: „a nemzeti felébredés” térségünkben a legmarkánsabb, köszönhetően annak is, hogy az erőteljes nemzetpolitikát valló második Orbán-kormány és a Magyar Nemzeti Tanács tevékenységének kezdete szinte egybeesik. Egyértelmű, hogy nem a vajdasági magyar közösség nemzeti felébredésének ténye zavar egyeseket (szintén Naplós fordulattal élve: lehet ezt a nemzeti felébredést sem megalapozottnak, sem célravezetőnek tartani). A nemzeti felébredés következményei zavarják a köröket. Mert a nemzeti ébresztővel nemzeti célok is járnak. A közösség intézményei pedig partnerek ezekben a folyamatokban, nem lehetnek ellenérdekeltek, vagy egyéni érdekekkel vezéreltek. Vagy ha mégis, akkor egészen egyszerűen előállhat az a helyzet, hogy az intézmény vezetője elveszíti az alapítók bizalmát. Tény, hogy nem egyik napról a másikra, meglepetésszerűen, szó nélkül. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Magyar Szó korábbi főszerkesztőjének leváltása nem csak az alapítókról és a főszerkesztőről szólt. Még csak nem is az újságírókról. Hanem az olvasókról is. Akiknek a népszámlálást megelőző időszakban többször megírták, hogy nem kötelesek nemzeti hovatartozásukról nyilatkozni. Hogy nemzeti érdek, hogy minél többen legyünk? Hogy a közösségnek és a magyar politikumnak annál nagyobb a súlya, minél többen vagyunk? Lehet ez mellékes a főszerkesztőnek? Egyetlenegy példa volt ez a sok közül. De vannak, akik fogékonyabbak a cenzúrára, a kirakatperre. Hangzatosabb is. Ki hogy látja. Az egyén szabadsága a közösség felett. Akár a fölmosórongyként használt, majd lehányt szerb zászló története a színpadon. Persze lehet azt állítani, hogy képletesen a politikum, a politikus teszi ezt. Csakhogy az a zászló sem a független egyéné, sem a politikusé, hanem a közösségé.
Fehér Márta
Magyar Szó, 2012. június 28., 7. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése