A tízemeletes szabadkai új városháza tetejéről végre valahára „felszállt a fehér
füst“, és a vatikáni pápaválasztás mintájára (Habemus papam!) mostmár mi,
észak-bácskaiak is végérvényesen kinyilatkoztathatjuk: Van polgármesterünk! A kissé hosszúra nyúlt interregnum és a több,
mint két hónapon át zajló homályos politikai háttértárgyalások, a heves
zsibvásári/ócskapiaci/cirkuszi alkudozások, meg a kétes értékű
érdekegyeztetések után a városatyák meghozták a kőkemény döntésüket.
A frissen megválasztott tanácsnokok határozata nyomán Modest Dulić a város első számú emberévé avanzsálhatott. (Némi
malíciával úgy is lehetne fogalmazni, hogy vajúdtak a hegyek és egeret
szültek.) A delikvens a választásokkor nem számított független jelöltnek, nem
volt pártsemleges, de nem is VMSZ-es és nem is magyar. Mégis a „miénk“. Ha
akarjuk ezt, ha nem. Ha tetszik ez nekünk, ha nem. Midasz-fülekkel vártuk a
hírt, hogy a sajtó beharangozza. Beharangozta. Szabadkának alighanem ismét beharangoztak. Jó hosszú időre. Ha nem
végleg.
A kilencnapos gyász (talpig feketében, köldökig lefátyolozva) ezúttal
elmaradt, mert az észak-bácskai magyarok túlnyomó többsége aligha hullatott
krokodilkönnyeket a távozó – szabadkaivá lenni sehogyan sem akaró (róla a
szabadkaiság valósággal lepergett, egy szempillantás alatt róla visszapattant) –
Saša Vučinić miatt. Inkább talán csak egy „Hála Istennek!“-szerű kurta fohászt
rebegtek el a szokásos esti imájukat bevégezvén. Megköszönve a Mindenhatónak,
hogy végre ez a nap is eljött, végre ez a szent perc is elérkezett. Ilyképpen
van ez még akkor is, ha a demokrata fotel továbbra is demokrata fotel marad.
Modes ballusztrád hiányában – már hivatalba lépése legelső napján – nem
oszthatott áldást sem a kertvárosiakra, sem a makkhetesiekre, sem a
sándoriakra. Efféle nemes cselekedetre vélhetően majd csak később kerül sor (de
minél később lesz, annál jobb lesz), kiváltképpen abban az esetben, ha eltökélt
szándéka, hogy dicső előde nyomdokaiban kíván haladni. (Azt hiszem, nincs a
szabadkaiaknak olyan bitang szerencséjük, hogy ezt megússzák!)
A külvárosiakat, a peremkerületek lakóit és minket, a távolabbi magyar
falvakban nemigen hozott lázba a polgármester-választás. (Helyette inkább a
kenyérgabona felvásárlási árát meg a hús eladási árát figyeltük. Vagy az eget
lestük, hogy megmarad-e valamicske az idei, kezdetben jónak ígérkezett
kukoricatermésből. Azzal voltunk elfoglalva.) Az új városházán megrendezett
happening távol esik a szemünktől is, távol esik a szívünktől is. Általában nem
sok örömünk telik a szabadkai polgármesterekben. Ilyen, igencsak keserű a
tapasztalatunk. Ezért már-már úgy vagyunk vele, hogy akár van, akár nincs – a
számunkra egyre megy. A magyar
települések valójában sohasem voltak a városi vezetés szíve csücske. Még abban
az időszakban sem, amikor pedig a legnagyobb és a legerőteljesebb vajdasági
magyar párt emberei tartották a kezükben a kormányt. Azt hiszem, pont Maglai Jenő (a polgármesteri szék egyik
idei reménytelen várományosa) fogalmazta meg a (saját pártjára nézve)
fajsúlyos/tanulságos önkritikát olyképpen sommázva, hogy: a VMSZ-es városirányítás évei alatt éppen azokat a városrészeket,
településeket hanyagolták el, amelyekben a magyarok vannak többségben.
Éppen azokat mulasztották el építeni, fejleszteni. (Valahogy megfeledkeztek
róluk. Nem jutott eszükbe. Vagy egyszerűen kiment a fejükből. Vaaan ilyen…!)
A politikus urak számára elsősorban az a „felület”, az a „kör” jelenti a
mozgásteret, ameddig – tiszta idő esetén – ellátnak a Városháza ablakaiból.
Távolabbra, még felfedezetlen területekre csak ritkán, kivételes esetekben
merészkednek. A flancos szolgálati autóik szinte sohasem szántják a falusi
utcák porát. A magyar lakosságú falvak csak egyetlen szempontból érdemelnek
figyelmet: az adóbefizetés szempontjából. Megállás
nélkül csordogáljon a pénz befelé, Szabadka
felé – kizárólag csak ez számít. Semmi más.
A szabadkai VMSZ-esek, amióta önként kivonultak a hatalomból, és teljes
mértékben átengedték a terepet, a politikai játékteret, a nagypályát a városba
betántorgóknak, azóta úton-útfélen azt taglalták, hogy a nélkülük kormányzó
városvezetés egyebet sem csinált, csak hazudott, csalt meg lopott. (A fene sem
gondolná, hogy egy község irányításában ilyesmivel foglalatoskodnak! Jó, hogy
legalább kiderült. Csak akkor lépni is kéne valamit az ügyben. Nem pedig
hagyni. És akkor most ezekkel a tolvajokkal, csalókkal milyen jó lesz
együttműködni!) De ha egyszer visszaszerzik szabadkai teljhatalmukat,
mindenhatóságukat, akkor azon nyomban véget vetnek az efféle
demokrata-duhajkodásnak. (Hangzatos kis meakulpázás!) Kimondták azt is, hogy e
cél eléréséért pedig semmi sem lesz drága. Minden árat megadnak érte. Ha kell,
ha a helyzet úgy kívánja, akkor magával a fekete ördöggel is szövetkeznek! A
cél meg bizony úgy kívánta. És szövetkeztek is. Cimboráltak is. Válogatás
nélkül mindenkivel. De a dolog valahogy mégsem akart összejönni. Miért? Lenne
egy tippem: a fekete ördöggel való hentergés/hempergés helyett inkább talán az Istennel kellett volna szövetségre lépni. Hátha akkor hullik
az égből áldás is a politizálásra.
Ha most egy kicsit gonoszkodni akarnék, akkor azt mondanám, hogy az erős
magyar politikai pártunk valójában csak „nyert a korábban fennálló rend
bebiztosításával”. Mert valószínűleg igen nagy bajban lettek volna, ha ők maguk
kényszerülnek „kormányalakításra”. Az ugyan igaz, hogy például jogászoktól
hemzseg a szervezet, de az is igaz, hogy nagy tudású, komoly gazdasági
szakemberük, szaktekintélyük az viszont igencsak kevés akad. Legfeljebb ha
mutatóban. Kiket is tudtak volna az egyes gazdasági ágazatok, társadalmi tevékenységek
élére állítani?
A politika szabadkai székházából a fehér füst tehát felszállt. Hogy a
szemünk elől a rózsaszínű köd mikor fog eltűnni, az már egy egészen más kérdés…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése