A Nagybecskereki
Egyházmegye papi szenátusa a kommunista templomrombolók nyomdokaiba
kíván lépni? – Mi lesz a szerbcsernyei katolikus templom sorsa?
Az egyetemes magyarságot mélyen
megrázta, amikor június 29-én Erdélyben a vízzel elárasztott
Bözödújfalun ledőlt a katolikus templom tornya. Ugyanakkor teljesen
publicitás nélkül maradt, hogy nagyjából ugyanabban az időben ülésezett a
Nagybecskereki Egyházmegye papi szenátusa, amely során szó volt a romos
és nem használt szentélyek és plébániák sorsáról is, konkrétan a
Törökbecse II (azaz Aracs), Párdány, Ópáva, Perlasz, Módos és
Szerbcsernye (azaz Németcsernye) katolikus templomának sorsáról.
A Nagybecskereki Egyházmegye honlapját
valószínűleg kevesen és ritkán böngészik, így teljesen visszhang nélkül
maradt a püspökség papi szenátusának döntése, hogy az 1868-ban épült
szerbcsernyei Szent József Szűz Mária Jegyese templom (képen fent)
ledöntését támogatja, ami – kár szépíteni és (félre)magyarázni –
súlyában és következményeiben teljesen egybevág a Ceasusescu-féle
erdélyi falurombolással illetve a jugoszláv kommunisták gaztetteivel.
Az 1944-es jugoszláv partizánok
Délvidékre történt bevonulása során kezdetét vette a magyar és a német
lakosság meghurcolása, sanyargatása, a tömeges kivégzések, és ez a
népirtás nem egy helyen a katolikus templomok lerombolásával volt
egybekötve. Főleg a német többségű, ám magyarok által is lakott
falvakban, Közép- és Dél-Bánságban, valamint Nyugat- és Dél-Bácskában.
Így lettek menthetetlenül eltüntetve a föld színéről a templomok
Torontálszécsányon, Molyfalván, Begaszentgyörgyön, Szenthuberton,
Omlódon, Beresztócon, Kevepallóson és Fejértelepen, akárcsak a
fehértemplomi Szent Vendel-kápolna (hogy csak a bánsági lerombolt
szakrális épületeknél maradjunk).
Teljesen érthetetlen, ép emberi ésszel
felfoghatatlan, hogy a becskereki püspökség miért akarja ennek
hagyományát folytatni olyan politikai és társadalmi helyzetben, amikor a
vallásgyakorlás teljesen szabad és amikor messze nem nehezednek az
egyházra olyan nyomások, mint az előző rendszerben. Ugyanakkor
felvetődik a kérdés: a katolikus egyházvezetés miért akarja éppen
templomrombolóként beírni magát a bánsági magyarság emlékezetébe.
Persze, a püspökség elvileg meg tudná
magyarázni ezt a döntést racionális (elsősorban gazdasági) érvekkel, ám
marad a tény, hogy egy szentély vagy műemlék (mindkettő igaz a
szerbcsernyei templomra) ledöntése akkor is barbár, megbocsájthatatlan
bűn, ha történetesen a püspök áldásával történik. Aztán, bármennyire is
rossz állapotban vannak templomaink, bármennyire is elhagyatottak, a
ledöntésük semmiképp se lehet a megfelelő megoldás. Példát éppen a
bánsági magyarságnál is kisebb létszámú magyarországi szerbektől lehetne
venni, akik gondosan őrzik a templomaikat, még olyan településeken is,
ahol alig élnek szerb családok.
“Módos kérdése továbbra is nyitott” –
azaz, még nem dőlt el, megmaradhat-e a templom, pedig a faluban még 250
katolikus magyar él
A Közép-Bánságban, Nagykikindától
keletre, Magyarcsernye és Zsombolya között fekvő Szerbcsernyén (amely a
trianoni békediktátumig Németcsernye elnevezést viselte) 1910-ben 3393
lakos élt, ebből 1034 (30,47 %) magyar és 1795 (52,91 %) német volt. A
történelem nem kegyelmezett a falu katolikus lakosságának, így Trianon, a
’44-es népirtás és a milosevicsi ’90-es évek után, a 2002. évi
népszámláláson a 3672 lakosból csak 163 fő vallotta magát magyarnak (a
lakosság 3,71 %-a), németnek mindössze 11 (0,25 %).
A délvidéki magyarságot – földrajzi
elhelyezkedése, illetve demográfiai helyzete alapján – nagyjából négy
csoportra lehet felosztani; ezek: az észak-vajdasági tömb, a városi
szórványok, az elszigetelt magyar többségű falvak, valamint a falusi
szórványok.
A legrosszabb, legkiszolgáltatottabb
helyzetben egyértelműen azok a maroknyi magyarok vannak, akik kis
létszámban, szórványosan élnek a szerb többségű járások szerb többségű
falvaiban (így Szerbcsernyén is), ahol gyakran a kis létszám miatt nem
lehet megszervezni az anyanyelvi oktatást, és ahol a magyarság
létezésének egyedüli jele a tönkrement állapotban levő templom (mármint
ott, ahol ’44 után nem lett lerombolva), és a megmaradásra alig van némi
kilátás. A délvidéki, de főleg a bánsági magyarság helyzete még
kilátástalanabb lesz, ha egyházi vezetőink kihúzzák lábunk alól a
szőnyeget, elvágják gyökereinket.
Erdei Iván Márk (Kevevára)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése