A Szerb Vajdaság történelmi címerei 1848-ból
Szóval az történt, hogy a vajdasági parlament a minap nem szavazta meg a javaslatot, amely szerint Vajdaság Autonóm Tartomány hivatalos szimbólumai mellé odabiggyesztik a hagyományosnak mondott szerb jelképeket, beleértve egy 1848-as vajdaságinak mondott címert is. A szavazás szépen megmutatta, milyenek a parlamenti erőviszonyok, de azt is, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség képviselői a szerb pártokkal, köztük a szerb radikálisokkal együtt szavaztak, nyilván szigorúan betartva a szerb haladókkal kötött koalíciós megállapodását, holott az elemi szabadság keretei között (hogyan is volt 1848-ban: a magyarok a szabadságért folytattak forradalmat) legalább a szavazástól való tartózkodás szabadsága megillette volna őket. Mert ilyen jelképekkel azonosulni vajon hogy lehet? Márpedig a jelképek egyfajta azonosulás miatt vannak.
Ámbár, egy gondolatnyi kitérővel: a szerb „hagyományos jelképek“ afféle kiváló emlékeztetők lehetnének minden, de minden egyes alkalommal – amikor csak valahol megjelenítik őket -, hogy igazából mit is jelképeznek: egy államból való kiszakadást, olyan területek Szerbiához való csatolását, ahol a lakosság többsége nem szerb volt. Csakhogy ezt nem így értenék. A világ egyrészt nem figyelne erre, másrészt pedig a mai szerbek többsége fel sem fogná és időt sem pazarolna rá, hogy átgondolja, mi is a puszta igazság a szerbek 1848-as szerepéről Bácskában, Bánátban... Mert már nem az számít, hogy mi volt és hogy volt, hanem a terület, ami most itt van Szerbiában, többségi szerb területté válva és egyre inkább veszítve jellegzetességeit és régi arculatát.
Fegyverekkel, harcokkal, gyilkolással és háborúval jött létre a szerb „vojvodstvo“, aminek még csak körülhatárolt területe sem volt, hanem a lehető legtávolabbi pontokat megjelölve a lehető legtöbbet csikarták ki, akik erről Trianonban döntöttek.
Mégis volt ennek a vajdasági térségnek egy rövid idilli időszaka, amikor jól – a mostanihoz képest sokkal jobban – ment az embereknek és megvolt az az illúzió és olykor a valóságtartalom is, hogy a fontos dolgokról azok dönthetnek, akik itt élnek. És az életszínvonal is olyan volt, mint Szlovéniában, a kissé több pénz és a nyitott határok pedig megadták a szabaság ízét és a vajdasági tartományhoz való ragaszkodást. Ez is elmúlt azonban, a délszláv háború és a szerbiai központosítás mindezt lerombolta, és új illúziót a miloševići rezsim bukása utáni demokratikusnak mondott hatalom sem kínált fel sem 2000-ben, sem azóta. Mintha a Belgrád-Újvidék relációban egyfajta harc folyna nem csak most - amikor Újvidéken névleg a Pajtić-féle demokraták, a ligások és a VMSZ van hatalmon, Belgrádban meg a szerb haladók és szocialisták (együtt a VMSZ-el) -, hanem korábban is, és ebben a harcban Belgrád minden eszközt bevetve akarna felül maradni. Sikerült is a javak elvonásával és azoknak a kiváltságosok számára lehetővé tett újraelosztásával, az emberek kiszolgáltatottságának mesteri módon történő fenntartásával. Ilyen körülmények között akkor vajon a vajdasági szimbólumok milyen üzenetet tudnak küldeni az emberek felé: egy vesztesről, a függőségről, a Belgrádhoz történő csatolásról szóló üzenetet?
Ilyesmivel azonosulni szinte lehetetlen. Lélekromboló, és innen már csak egy lépés az, hogy az egész Vajdaság, mint külön tartomány, immáron csak múltbéli hagyomány legyen, mint a „hagyományos szimbólumok“, utána pedig lassan az sem.
Hogyan is szólt a miloševići rezsim legkiválóbb kritikájának tekinthető szólam: „Tavasz van, és én Szerbiában élek“. (Vagy pontosabban: "Proleće je, a ja živim u Srbiji" - "Tavasz van, DE én Szerbiában élek".) Üzenet arról, hogy az, aki a térséget uralja, felelősséggel tartozik az ottlakókért.
Tavasz van és Szerbiában élünk.
Friedrich Anna
http://www.vajma.info/cikk/rozsautca/294/Hol-elunk-mi.html, 2015. március 19. [10:25]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése