Jót
vagy rosszat? Szomorúságot vagy örömet? Előnyt vagy hátrányt? Vagy
talán szenvedést, nyomasztó élményeket, elnyomást? De jelentheti az
egész magyar kultúrát, történelmet, vallást, hagyományokat, szokásokat.
Több szemszögből is meg lehet közelíteni a kérdést, s ennek megfelelően a
válasz is sokféle lehet. Vagy magyar az, aki önmagát annak vallja,
illetve akit a környezete annak tart? A magyarságot különböző módon
lehet megélni, annak fügvényében, hogy hol, milyen környezetben él az
ember, helységekben, ahol a lakosság 80-90 százalékát magyar lakosok
képezik, vagy pedig a lakosság csak 10 százalékát.
Én Nagykikindán élek, ahol kevés magyar
él, és az is szétszórtan a városban. A nagykikindai gimnázium negyedikes
tanulója vagyok. Szerb nyelven tanulok. Középiskola magyar nyelven
nincs. Az általános iskolát magyar nyelven fejeztem be. Két általános
iskolában van Nagykikindán egy-egy magyar tagozat. Mi 11-en voltunk az
osztályban. Az idei iskolaévben 5 elsős iratkozott be. Apukám is a Fejős
Klára Általános Iskolába járt, 34-en voltak egy osztályban.
A kisebbségben élő
magyarok számára az identitás legfontosabb kultúrális eleme az
anyanyelvhez való ragaszkodás. Rendkívül fontos kérdés, hogy a
kisebbségben élő polgárok milyen nyelven végzik, végezhetik iskolai
tanulmányaikat. Minél több osztályt végez valaki, annál kisebb esélye
van arra, hogy ezt anyanyelvén tegye. Anyanyelvem a szerb nyelvi
közegben alérendelt szerepben van. Ez sajnálatos tény, mert használata
egyre inkább a magánéletre korlátozódik. Az anyanyelv azért fontos
számomra, mert csakis ezen a nyelven tudom magam maradéktalanul
megvalósitani.
Az anyanyelv az egyik legfontosabb kincsünk, olyan eszköz, amellyel a leghívebben tudjuk magunkat kifejezni. Ezt Kosztolányi oly találóan megfogalmazta: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én.”
Mint ahogy azt már leírtam, negyedikes gimnazista vagyok. Az osztályban ketten vagyunk magyarok. Krisztián, aki nagyon nehezen beszéli a szerb nyelvet, és én. Nekem ilyen problémáim nincsenek. Már kiskoromban a szomszéd gyerekekkel való játszás közben megtanultam jól szerbül. Krisztián szajáni. Szaján majdnem tiszta magyarlakta falu. Sokszor visszaemlékszem az első napokra, amikor kezdtük a középiskolát. Krisztián félre vonult, senkivel sem beszélt. Emlékszem a napra, amikor odamentem hozzá.
- Oda se neki, rám mindig számíthatsz!
Ettől a naptól kezdve négy éven keresztül segítettük egymást. A tananyagot magyarra lefordítottam, elmagyaráztam neki. Ahogy múlt az idő Krisztián is felszabadúlt, jobban mert beszélni, barátokra tett szert. Később már a szerb gyerekek is segítettek neki. Már senki sem hívja úgy, hogy „Mali Mađar“ (Kis magyar). Mindenki a nevén szólítja. Az elmúlt évek folyamán sokszor megtörtént, hogy valamit felelés közben nem jól mondott. Az egész osztály, rajtam kívül, óriási röhögésbe fogott. Ezek az esetek nekem soha sem voltak nevetségesek. Ilyenkor én is csak lehajtottam a fejem, és nekem is, mint Krisztánnak a röhögés a lelkembe vájt.
Nagyon büszke vagyok Krisztiánra, hogy soha sem adta fel. Ha mosolyogtak rajta, kiröhögték vagy csak legyintettek rá, lenézték. Nagyon sok magyar gyerek éppen ez miatt egyszerűen hátat fordít, és ha anyagi lehetősége is van rá Magyarországon folytatja tanulmányait. Azok akik pedig Magyarországon fejezik az egyetemet nagyon kevesen térnek vissza Délvidékre.
És azt is már leirtam, hogy a kisebbségben élő magyarok számára az identitás legfontosabb kultúrális eleme az anyanyelvhez való ragaszkodás, anyanyelvhez való ragaszkodás, nem pedig a hátat fordítás. Szerintem ezt éppen úgy tudjuk legjobban elérni, ha magasabb szinten elsajátítjuk a szerb nyelvet. Magasabb szinten elsajátítani a szerb nyelvet pedig nem azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk az anyanyelvünkhöz, hogy el akarjuk felejteni a magyar nyelvet, vagy, hogy beakarunk olvadni a nemzethez, ahol élünk. Ezzel csak azt biztosítjuk, hogy ha olyan hivatalokba, kórházakba, helyekre megyünk, ahol csak a nemzet nyelvét beszélik ebben az országban, ahol élünk, tudjunk kommunikálni. Ne engedjük meg magunknak, hogy kinevessenek, röhögjenek rajtunk, semmibe vegyenek bennünket, alárendelt, hátrányos helyzetűeknek érezzük magunkat. Könnyű ezt elérni itt Nagykikindán, mint nekem is, mert már kiskoromban megtanultam szerbül a szomszéd gyerekekkel való játszás közben. A magyarlakta falukban, mit Szajánban is, vagy a városokban, Magyarkanizsán, Zentán a szerb tanároknak komolyabban kellene felfogniuk munkájukat, feladatukat.
Nagyon sok magyar gyerek itt, Délvidéken jobban beszéli az angol nyelvet, mint a szerbet. Lehet, hogy az ilyen gyerekek jobb karriert tudnának elérni Angliában, mint a délvidéki magyarok itt, Szerbiában.
Krisztián és én is itt tervezünk tovább tanulni. Krisztián már készül a felvételi vizsgára az újvidéki jogi egyetemre. Én a kommunikáció és médiatudomány szakon szeretném folytatni tanulmányaimat. Ezt azért tartottam fontosnak, hogy leírjam, mert számomra nagyon fontos, hogy a magyar gyerekek is tovább tanuljanak, egyetemet végezzenek. Ezzel azt is el tudnánk érni, hogy délvidéki magyarnak lenni ne azt jelentse, hogy az iskolázatlan munkásosztály soraiba tartozzunk. Ha minél több magyar szakember lenne, akik nem csak a korlátozott keretek közt, többségben magyarlakta területeken tudnának érvényesülni a hiányos szerb tudásuk miatt, talán én is tudnék abban reménykedni, hogy egyszer majd az én gyerekem is be tudná írni magyar nyelven itt a Fejős Klára Általános Iskolában az első osztályt magyar nyelven . Ha Krisztián nem csak egy lenne a sok közül, hanem a sok közül csak egy lenne, aki nem fordít hátat, több magyar lenne, maradna Délvidéken. Lehet, hogy gyermekeink nem csak általános és középiskolába, hanem az egyetemeken is magyar nyelven tanulhatnának.
Délvidéken magyarnak lenni ne jelentsen hátrány, hanem előnyt, de ez csak akkor tudjuk elérni ha nem csak anyanyelvünkön, magyarul tudunk beszélni, hanem egy bizonyos fokon ki tudjuk magunkat fejezni a nemzet nyelvén, az ország hivatalos nyelvén, ahol születtünk. Ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy beleolvadunk a környezetünkbe és lemondunk kultúránkról, hagyományainkról, szokásainkról, vallásunkról, ha nem felejtük el, nem engedjük meg magunknak azt, hogy elfelejtjük, hogy hol a templomunk, kultúregyesületünk. Ha a vegyes házasságban élő magyar apák és anyák nem felejtik el megtanítani gyermekeiket a magyar nyelvre, a magyar altató dalokra, mesékre, és bevinni a hétköznapi életükbe a magyar szokásokat, és nem engedik meg, hogy ez korlátozódjon csak a húsvéti és a karácsonyi ünnepekre.
Az írásomat úgy fejezném be, ahogy kezdtem. Mit jelent délvidéki magyarnak lenni? Jót vagy rosszat? Ez attól függ, hogy ki mennyit tesz annak érdekében, hogy ez ne rosszat, hanem jót jelentsen.
Az anyanyelv az egyik legfontosabb kincsünk, olyan eszköz, amellyel a leghívebben tudjuk magunkat kifejezni. Ezt Kosztolányi oly találóan megfogalmazta: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én.”
Mint ahogy azt már leírtam, negyedikes gimnazista vagyok. Az osztályban ketten vagyunk magyarok. Krisztián, aki nagyon nehezen beszéli a szerb nyelvet, és én. Nekem ilyen problémáim nincsenek. Már kiskoromban a szomszéd gyerekekkel való játszás közben megtanultam jól szerbül. Krisztián szajáni. Szaján majdnem tiszta magyarlakta falu. Sokszor visszaemlékszem az első napokra, amikor kezdtük a középiskolát. Krisztián félre vonult, senkivel sem beszélt. Emlékszem a napra, amikor odamentem hozzá.
- Oda se neki, rám mindig számíthatsz!
Ettől a naptól kezdve négy éven keresztül segítettük egymást. A tananyagot magyarra lefordítottam, elmagyaráztam neki. Ahogy múlt az idő Krisztián is felszabadúlt, jobban mert beszélni, barátokra tett szert. Később már a szerb gyerekek is segítettek neki. Már senki sem hívja úgy, hogy „Mali Mađar“ (Kis magyar). Mindenki a nevén szólítja. Az elmúlt évek folyamán sokszor megtörtént, hogy valamit felelés közben nem jól mondott. Az egész osztály, rajtam kívül, óriási röhögésbe fogott. Ezek az esetek nekem soha sem voltak nevetségesek. Ilyenkor én is csak lehajtottam a fejem, és nekem is, mint Krisztánnak a röhögés a lelkembe vájt.
Nagyon büszke vagyok Krisztiánra, hogy soha sem adta fel. Ha mosolyogtak rajta, kiröhögték vagy csak legyintettek rá, lenézték. Nagyon sok magyar gyerek éppen ez miatt egyszerűen hátat fordít, és ha anyagi lehetősége is van rá Magyarországon folytatja tanulmányait. Azok akik pedig Magyarországon fejezik az egyetemet nagyon kevesen térnek vissza Délvidékre.
És azt is már leirtam, hogy a kisebbségben élő magyarok számára az identitás legfontosabb kultúrális eleme az anyanyelvhez való ragaszkodás, anyanyelvhez való ragaszkodás, nem pedig a hátat fordítás. Szerintem ezt éppen úgy tudjuk legjobban elérni, ha magasabb szinten elsajátítjuk a szerb nyelvet. Magasabb szinten elsajátítani a szerb nyelvet pedig nem azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk az anyanyelvünkhöz, hogy el akarjuk felejteni a magyar nyelvet, vagy, hogy beakarunk olvadni a nemzethez, ahol élünk. Ezzel csak azt biztosítjuk, hogy ha olyan hivatalokba, kórházakba, helyekre megyünk, ahol csak a nemzet nyelvét beszélik ebben az országban, ahol élünk, tudjunk kommunikálni. Ne engedjük meg magunknak, hogy kinevessenek, röhögjenek rajtunk, semmibe vegyenek bennünket, alárendelt, hátrányos helyzetűeknek érezzük magunkat. Könnyű ezt elérni itt Nagykikindán, mint nekem is, mert már kiskoromban megtanultam szerbül a szomszéd gyerekekkel való játszás közben. A magyarlakta falukban, mit Szajánban is, vagy a városokban, Magyarkanizsán, Zentán a szerb tanároknak komolyabban kellene felfogniuk munkájukat, feladatukat.
Nagyon sok magyar gyerek itt, Délvidéken jobban beszéli az angol nyelvet, mint a szerbet. Lehet, hogy az ilyen gyerekek jobb karriert tudnának elérni Angliában, mint a délvidéki magyarok itt, Szerbiában.
Krisztián és én is itt tervezünk tovább tanulni. Krisztián már készül a felvételi vizsgára az újvidéki jogi egyetemre. Én a kommunikáció és médiatudomány szakon szeretném folytatni tanulmányaimat. Ezt azért tartottam fontosnak, hogy leírjam, mert számomra nagyon fontos, hogy a magyar gyerekek is tovább tanuljanak, egyetemet végezzenek. Ezzel azt is el tudnánk érni, hogy délvidéki magyarnak lenni ne azt jelentse, hogy az iskolázatlan munkásosztály soraiba tartozzunk. Ha minél több magyar szakember lenne, akik nem csak a korlátozott keretek közt, többségben magyarlakta területeken tudnának érvényesülni a hiányos szerb tudásuk miatt, talán én is tudnék abban reménykedni, hogy egyszer majd az én gyerekem is be tudná írni magyar nyelven itt a Fejős Klára Általános Iskolában az első osztályt magyar nyelven . Ha Krisztián nem csak egy lenne a sok közül, hanem a sok közül csak egy lenne, aki nem fordít hátat, több magyar lenne, maradna Délvidéken. Lehet, hogy gyermekeink nem csak általános és középiskolába, hanem az egyetemeken is magyar nyelven tanulhatnának.
Délvidéken magyarnak lenni ne jelentsen hátrány, hanem előnyt, de ez csak akkor tudjuk elérni ha nem csak anyanyelvünkön, magyarul tudunk beszélni, hanem egy bizonyos fokon ki tudjuk magunkat fejezni a nemzet nyelvén, az ország hivatalos nyelvén, ahol születtünk. Ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy beleolvadunk a környezetünkbe és lemondunk kultúránkról, hagyományainkról, szokásainkról, vallásunkról, ha nem felejtük el, nem engedjük meg magunknak azt, hogy elfelejtjük, hogy hol a templomunk, kultúregyesületünk. Ha a vegyes házasságban élő magyar apák és anyák nem felejtik el megtanítani gyermekeiket a magyar nyelvre, a magyar altató dalokra, mesékre, és bevinni a hétköznapi életükbe a magyar szokásokat, és nem engedik meg, hogy ez korlátozódjon csak a húsvéti és a karácsonyi ünnepekre.
Az írásomat úgy fejezném be, ahogy kezdtem. Mit jelent délvidéki magyarnak lenni? Jót vagy rosszat? Ez attól függ, hogy ki mennyit tesz annak érdekében, hogy ez ne rosszat, hanem jót jelentsen.
Valter Klára, Nagykikinda
A szerző a Magyar Remény Mozgalom (MRM) által 2010-ben meghirdetett irodalmi pályázat 3. helyezettje.
FolytatjukKözzétette: Szerkesztő 3.
http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/38237-2015-03-26-20-31-06, 2015. március 26. csütörtök, 21:22
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése