Az
ember nem tudja, hogy röhögjön-e vagy sírjon, míg a VMSZ elnökének
verejtékszagú interjúját olvassa abban a lapban, amelyben szinte egy mondat sem
jelenhet meg a legnagyobb vajdasági magyar párt Szabadkán székelő főnökeinek
jóváhagyása nélkül. Pásztor mégis azon siránkozik, hogy egyesek szerint a VMSZ
a buták pártja – ezt eddig a Magyar Szóban nem olvastam –, és hogy ennek az
ellenkezőjét bizonyítsa, a párt belső statisztikai adatait idézi, amely
módszer, hát hogy mondjam csak, legenyhébben szólva is kontraproduktív. Okos
politikus ilyesmit nem csinál. Persze az egyik butaság magával hozza a másikat,
mert a butaság természettye már csak illen.
Miután
a Liga és a demokraták a VMSZ-t egy régi, de jól bevált politikai trükkel
bennhagyták a csávában, Pásztornak most azt kellene bizonyítani, hogy ő és
pártja nemcsak okos, de elvszerűen is viselkedett, no meg hogy „a megfontoltság
ma a legfőbb erény”. Ebben az esetben a megfontoltságot viszont a pofára esés
okozta tanácstalansággal kár volna összetéveszteni. Ez utóbbi egyenes
következménye annak a korábbi politikai irányváltásnak, amellyel a VMSZ önmagát
elsősorban mint regionális pártot fogalmazta meg. Ennek következtében értékrendjében
a délvidéki magyar kisebbségi érdekérvényesítés még a korábbinál is hátrább
sorolódott, a kisebbségi magyar autonómiával egyetemben. Párhuzamosan a
VMSZ-nek sikerült tartósan zátonyra futtatnia azokat a törekvéseket is, amelyek
egy vajdasági magyar egyetem megteremtésére irányultak, és amelynek nem csupán
a VMDP-ben és több civilszervezet körében, de az utóbbi években már magában a
szabadkai székhelyű stratégiai partner- és gyűjtőpártban is egyre több
támogatója akadt. Magától értetődő, hogy a lejtőn egyre lejjebb és lejjebb
csúszva a VMSZ túl sokáig nem tarthatta magát a Délvidéken a történelmi VMDK
óta fennálló hallgatólagos pártpolitikai konszenzushoz sem, amit annak idején
Ágoston András nagyjából úgy fogalmazott meg, hogy a magyar politikumnak nem az
a dolga, hogy beavatkozzon akár a délszlávok történelmi vitájába, akár pedig a
szerbek egymás közötti civakodásába és presztízsharcaiba, hanem hogy autonómiát
teremtsen a magyaroknak. Mondani sem kell, félrelépéseit a VMSZ nem tegnap
kezdte, sem pedig tegnapelőtt: kokettálása a mindenkori szerb hatalommal vörös
fonálként végighúzódik egész eddigi történetén, Miloševićtól Nikolićig. Hogy
ennek ellenére teljesen nem veszítette el a vajdasági magyar szavazók bizalmát,
ahhoz az kellett, hogy a kellő pillanatban előhúzza a mandzsettából a
piros-fehér-zöld lapokat. Noha a magyar autonómiának a VMSZ vezérkara sem
Csubela, sem Kasza regnálása idején nem volt híve, és nem lett Pásztor
hatalomra kerülése óta sem, mégis – úgy látszik, éppen ezért – minden budapesti kurzustól hatékony politikai
és anyagi támogatásban részesült, egészen addig, hogy mára, lényegében ellenfelek
nélkül, egyedül maradt a vajdasági magyar politikai páston. Ennek ismeretében
merő cinizmus politikai pluralizmusról beszélni, ugyanakkor hogy egy adott
kérdésben kinek van igaza, azt sosem a szavazócédulák száma dönti el. Úgy
látszik, ezt Pásztor is tudja, máskülönben nem idegesítenék annyira a bloggerek,
hogy még hétvégi nagyinterjújában is kommentálja bíráló hangvételüket.
A
tartományi jelképek körüli purparlénak magyar szempontból viszont csupán annyi
a jelentősége, hogy ismét nyilvánvalóvá vált a VMSZ politikájának igazi
természete. Teljesen tévesek azok a magyarázatok, amelyek a vajdasági szerbek
helyzetéből és jogállásából, vagy magából a mindenkor oly képlékeny
kategóriának bizonyuló történelmi jogból igyekeznek levezetni a
szimbólumhasználatot, mintha a Vajdaságban a szerbek hegemóniáját bármi is
veszélyeztetné, beleértve a jelentéktelenné degradált tartományi önkormányzatot
is. Politikai hatalmi játszmák zajlanak csupán egy olyan helyzetben, amikor az
egykori magyar vármegyék gazdasági, politikai és demográfiai gyarmatosítása
lényegében már befejeződött. A mostani játszmák, nem mellékesen, a magyar
szavazók elszipkázása érdekében folynak, a jól bevált, de üres szerb autonomista
szlogenek jegyében. Ezt persze látják a
VMSZ-ben is. Ennek ellenére ahelyett, hogy még időben kihúzódtak volna a
szerb-szerb hatalmi és politikai vitából, a lehető legrosszabb utat
választották: maguk vállalták fel a nagyszerb nemzeti szimbólum (és ez által
jelképesen a nagyszerb politika) védelmét, holott ez legkevésbé sem az ő dolguk,
sőt, ezt tenni nem csak erkölcsileg aggályos, de kisebbségi szempontból
veszélyes és demoralizáló is. Ám a Szerb Haladó Párt koalíciós partnereként,
minisztériumok államtitkári pozícióinak birtokában vajon tehettek-e mást a
nyíltszíni árulásnál?
Emlékszünk a VMSZ legutóbbi parlamenti választási plakátjaira? Nem kerültek rájuk a magyar nemzeti színek. Bár
erre akkor szinte senki sem reagált, mégis jelzésértékű volt: előre vetette a
később bekövetkező alkuk és meghunyászkodások árnyékát.
S
ebben a sorban a nagyszerb szimbólum megszavazása nem az első és nem is a
legfontosabb ugyan, de van okunk tartani tőle, hogy nem is az utolsó.
Temerin, 2015. március 21. Csorba Béla, a VMDP
elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése