Kendőzetlenül és keményen fogalmaz az újságíró, amikor azt állítja, hogy még a halál is jobb, mint évekig/évtizedekig valamelyik szerbiai
börtönben sínylődni. Ott ugyanis olyan embertelen körülmények között
tartják fogva az elítélteket, hogy a rácson túli éldöglődésnél már a sírban sem
lehet rosszabb. Mondja ezt annak dacára, hogy mostanában nem készült átfogó
elemzés a honi börtönhelyzetről, s ennek hiányában csak elvétve (egy-egy
napvilágra kerülő drasztikus eset által) nyerhetünk bepillantást a szöges
dróttal körülkerített falak mögé.
Rákra Bensedint!
Most is egy konkrét esemény, egy elítélt halála miatt került a téma a
fővárosi lapok hasábjaira. Annak az
elítéltnek a halála váltott ki lázongást, akit az elhatalmasodott, májáttétes
rákbetegsége vitt a sírba, miközben két éven át nyugtató hatású Bensedinnel,
gyomorbántalmakra használatos Ranisannal meg fájdalmat csillapító Bruffennel
„gyógyítgatták” a börtönkórházban.
Az általános gyakorlat szerint az alultápláltság következtében kialakuló
megbetegedéseket nem is kezelik a börtönökben, az ellátatlan, sorsukra hagyott
rabok segélykérése/segélykiáltása pedig csak elvétve hallatszik ki a zárkákból,
így esetükkel is csak ritkán foglalkoznak. Az embertelen bánásmódról árulkodó,
nem kirakatba való történeteket igyekeznek eltussolni, titokban tartani, és nem
is derül fény a többségükre.
Tiltott/titkos pincecellák
A halál helyett való börtönökben uralkodó állapotok leginkább a fővárosi,
Padinska Skela-i büntetés-végrehajtási intézet egyes épületrészeiben és a Požarevachoz
közeli Zabela börtönében jellemzőek. A Zabelát például 800 elítélt befogadására
tervezték, ehelyett 1600 rabot zsúfoltak össze benne. Még az alagsorban is
pincezárkákat alakítottak ki, ahol a szabadságvesztésre ítéltek legfeljebb csak
ábrándozhatnak arról, hogy vannak börtönök, amelyekben fejenként 4
négyzetméternyi terület jut egy-egy (ilyen szempontból alighanem) szerencsésebb
sorstársuknak.
A foglyoknak a pincezárkákban való elhelyezése már évek óta nem engedélyezett
az Európai Unió egyetlen börtönében sem. Szerbia – noha sietett tájékoztatni az
európai illetékeseket ezek felszámolásáról – továbbra sem helyezte használaton
kívül az alagsori cellákat. A magánzárkákba egy-egy kiadós testi fenyítés után
lökik be a helybenhagyott áldozatokat, hogy ne legyenek szem előtt. (Esetenként
még ott sem hagyják őket békén. Folytatódik a verés, nem engedélyezik az ágyban
való alvást, hanem a betonpadlón kell megvackolniuk.)
A börtönlátogatást végző nemzetközi küldöttségeknek persze sohasem mutatják
meg ezeket a „lyukakat”. Saša Janković köztársasági jogvédővel kénytelenek
voltak kivételt tenni, ő ugyanis lakossági bejelentés nyomán kereste fel a
hírhedt zabelai börtönt. Amikor a
közvetlen munkatársaival megtekintette az alagsori odúkat, középkori
állapotokat idéző valóságos kínzókamarákat látott. Börtönviselt emberektől
olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy inkább vezessék be Szerbiában is a
halálbüntetést – mert azt inkább elfogadják (!) –, semhogy éveken át tűrjék a
zsarnokoskodó börtönőrök válogatott kegyetlenkedéseit.
Nem üdülni mennek a sittre…
A börtönszabályzat legfeljebb napi 2 órai szabad levegőn való tartózkodást
ír elő a foglyok számára és legalább 8 órán át történő közösségi foglalkozást.
Tanulást, továbbképzést, munkát, művelődéssel kapcsolatos tevékenységet vagy
sportolást. A szerbiai börtönök többségében ilyesmiről esetleg csak álmodhatnak
a rabok. Még ahol lenne ilyesféle időtöltésre lehetőség, ott sem biztos, hogy
engedélyezik. Mert csak akkor jó az elítélt, ha csendben van a kulcsra zárt cellájában,
akkor nincs vele baj. Hogy segíti ez a hozzáállás az átnevelést, a jó útra való
terelést meg a majdani társadalmi visszailleszkedést? Sehogy.
A büntetés-végrehajtási intézetek
vezetői azt mondják, jól van ez így. A rabok nem üdülni meg szórakozni mennek a
sittre. Szerintük az elítéltek nem unatkoznak és az elmagányosodás sem
fenyegeti őket, mert általában kettes meg hármas cellák szolgálnak
lakosztályukul, így a társalgásra, a közösségi életre is van módjuk. (Hát még a
négyes meg a hatos szobákban milyen élénk társalgás, „társadalmi élet” zajlik!
Ahol a túlzsúfoltság miatt nemhogy járkálásnyi hely, de még levegő sincs, ahol
szép szimbiózist alkot az ebédlőasztal meg az illemhely, s ahol fekhely
hiányában még az ágyak alatt is alszanak!)
Legfeljebb meghal. Hát aztán?
A foglyok egészségügyi ellátása katasztrofális. Ami nem meglepő, mert miért
is lenne jobb, mint a kinti, szabadon kószáló szerbiai nyomorgó állampolgáré?
Hiszen már az is odajutott, hogy ha nem számolatlanul őrzi otthon az eurót meg
a dinárt és nincs valamilyen gyorsan pénzzé tehető vagyona sem, akkor amint
megbetegszik, jól teszi, ha a kórház helyett egyenesen a temető felé veszi az
irányt. Számára úgysincs semmi remény.
A Padiska Skela-i börtön parancsnoka azzal takarózik, hogy csökkentették a
költségvetésüket, így a gyógyít(koz)ásra is kevesebb jut. A szükséges
felszereléshez és a gyógyszerekhez közbeszerzés útján jutnak hozzá, méghozzá
úgy, hogy egy évre előre megvásárolnak mindent. Ami időközben elfogy, azt csak
nehezen tudják pótolni, mert olyankor újra kell kezdeniük az egész pályáztatási
hercehurcát. Az ágynak esett rab meg, ha
nem kapja meg a maga gyógyszerét, hát legfeljebb romlik az állapota vagy
meghal. Már így is leginkább a családra, a hozzátartozóikra hárul a
feladat, hogy a legszükségesebb orvosságokkal ellássák a börtönben lévőket,
mert még azokból sincs elég.
Ez már csak amiatt is tragikus, hogy ebben az intézetben leginkább azok
töltik a büntetésüket, akiket 10 évnél hosszabb rabságra ítéltek. Nem ritkán
több évtizeden át Padinska Skelán raboskodnak, ilyen hosszú idő alatt pedig
sokféle betegségük kialakulhat meg el is hatalmasodhat.
A börtön egyik luxusszárnyának vendégszeretetét a „temerini fiúknak” is
volt alkalmuk megtapasztalni. A 4 évvel ezelőtt 10 millió euróból épült, 450
férőhelyes épületnek egy olyan részlegben kaptak elhelyezést, ahonnan csak a
bedróthálózott eget lehet látni. Esetükben nyilván a külföldi látogatók miatt
volt szükség a korszerű cellával való dicsekvésre, az ellátással ugyanúgy
szégyenkezhettek volna, mint bárhol másutt. Ágyneműről, ruházkodásról,
tisztálkodási szerekről nekik maguknak kellett gondoskodniuk.
Helyzetük máig sem javult sokat. Egyikük ma is a rabtársainak a szennyes
zokniját mossa egy műanyag vödörben, ha hozzá akar jutni egy doboz
cigarettához.
Az eredetileg kiszabott börtönbüntetésük 61 évéből 54 és felet már ki lehet
pipálni. Hármuknak (amnesztia nélkül) maradt még összesen 6 és fél év.
Eddig kibírták…
Szabó Angéla
Kép: Börtönrészlet, Padinska Skela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése