2017. szeptember 4., hétfő

Elnöki beszédek


Bence Erika
Bence Erika

Nem tudom, hányan voltak jelen a „hatalmi” magyar párt palicsi ünnepi rendezvényén augusztus 20-án. A párthű média igencsak ódzkodott totálképet adni róla. Pedig az ünnep méltósága nem okvetlenül arányos a résztvevő tömeg nagyságával. Mi több, mifelénk, jobbára, épp fordítottan arányos. Tapsolhat a több száz busz szállította, több ezer főt kitevő tömeg, ereje manipulatív, pillanatnyi erő marad, ha mögötte a kikényszerített vagy megvásárolt lojalitás és nem a bizalom, a tartósan perspektivikus jövőkép kialakította remény, elégedettség húzódik. És fordítva. Tekintélyének megőrzése szempontjából jobban járt volna a párt, ha az elektronikus média egyáltalán nem ad képet elnöke ünnepi beszédének, illetve az új kenyér szimbolikus megszegése pillanatainak közönségéről.
„Ennyire éhes volna ez a nép, vagy csak elragadta az indulat?” – talán ebben a többségi nyelven íródott, hangvételét tekintve igencsak ironikus kommentárban ragadható meg leginkább a visszás tanulság. A bejegyzés egy, az ünnepségről készült és közzétett video alatt olvasható a jelölt közönség kulturális és értelmi színvonalát becsmérlő más kommentárok mellett. Talán még ez a legkevésbé sértő hangvételű.
Nagyon elvakultnak kell lennie annak a vezetőnek, aki az ünnepi pillanatot durva tülekedéssé, lökdösődéssé alacsonyító tömeg magatartásában csak a saját személye iránti rajongást ismeri fel, s nem a megfelelő viselkedéskultúra hiányát. Az eseményeket kísérő spontán vagy nonverbális reakciókból azonban egyértelműen kiszűrődik, a „kenyérosztó” funkcionáriusok jó néhány percig igen kellemetlenül érezhették magukat, amikor a kosarakra, tartókra rászabadult, egymást tipró embercsoportokat a biztonsági embereknek kellett – kinyújtott karral – távol tartaniuk. Mi lett volna még, ha nem a demonstrálandó lojalitás, hanem a dühös indulat vezérli őket!
Félreérés ne essék! Még véletlenül sem szabad e hajlott korú, eléggé szerényen (sőt, szegényesen) öltözött, türelmüket, méltóságukat veszített embereket megvetni. Hiszen nem elsősorban ők okolhatók az előállt helyzetért, hanem az a hatalmi struktúra, amely ennek a szellemi alászállásnak az útvonalát saját példájával és akaratával kijelölte. Annyiban, persze, mégis, hogy önös érdekeikből kifolyólag mindenkor (bármilyen politikai fordulatot követően is) alkalmasak az aktuális hatalom kiszolgálására. Hogy áhítják ezt a kiszolgáltatottságot, mert nem tudnak, nem akarnak összefüggéseket átlátva és megértve, elvont módon, perspektivikusan gondolkodni. Mert ha birtokában volnának e készségeknek, akkor értették volna, hogy az ünnepi kenyérszegés szimbolikus gesztus; azok is részesei a rítusnak, akik nem kacsmarják el mások elől, mások kezéből, vagy akár a földre lehullott után kaparva a kevésnek bizonyult, az istenített és – saját bevallásuk szerint is – autokrata vezérek által osztogatott zsemlét.  Ha birtokában volnának e gondolkodásmód akár egy szikrájának is, akkor tudnák, hogy lojalitásuk szinte erőszakosnak ható demonstrációja – főleg hosszú távon – hiábavaló gesztus. Nagypapaként/nagyanyaként hiába alázzák magukat, jelenlétük és manifesztált talpnyalásuk a „vezér” számára pillanatnyi és – a képekből ítélve – kellemetlen élményfoszlány; a „vezérség” gyorsan felejtendő kényelmetlenségei közé tartozik.
Az új kenyér ünnepét moderáló vezéreknek is észre kellett venniük, hogy az értük rajongó „tömeg”-ből – leszámítva saját udvartartásuk poltronállományát – szinte teljesen hiányoznak a fiatal, de még a középkorosztály képviselői is – hogy a közösség másféle tagolódásáról, azaz szociokulturális rétegezettségéről (mint: az értelmiségi, a szakképzett munkás, illetve iparosmester csoportok, a független vállalkozói réteg) ne is beszéljünk!
Hogy akkor mégis, kik lökdösték és taposták egymást Szent István napján, Palicson?  A válasz egyszerű és szomorú: vélt („a család érdekében” tett) „áldozatvállalásuk” fontosságát igen, de saját és utódaik megalázottságát már fel nem ismerő nagyszülők, akik – ha nem e kelet-európai modellben, hanem más társadalmakban érték volna el az idős kort, most (e kései és hiábavaló talpnyalás helyett) megbecsülésüket, megérdemelt és biztos járadékuk szavatolta szabad, nyugdíjas éveiket élveznék. Nekik járna a kézcsók és a főhajtás – amiért maradtak és kitartottak, s mert maradásra és kitartásra nevelték utódaikat. De ez egyáltalán nincs így. Mi több, az elődök meghunyászkodása az utódok jövőjét teszi kétségessé. S ez annál szomorúbb, mivel legtöbbjük unokája már rég nem igényli ezt az áldozatvállalást, hiszen valamelyik nyugat-európai országban mosogat, söpör utcát vagy kever maltert – ottani értelemben jócskán átlag alatti és csak nekik megfelelő – ezerkétszáz euróért, vagy épp most szedelődzködik a családjával. Legfeljebb kisebb – a nemzeti közösség valamikori nagyságához képest most már igen szerény – csoportjuk tárcsáz még (a szerződésbe foglalt időintervallumnak megfelelően) rövid ideig, támogatásként (és az egész család lojalitásáért) nekik juttatott tárcsákkal, boronál boronákkal, és jégvédelmi hálót húz földje fölé, amelynek gyümölcsét, ha épp nem viszi el az aszály, már most sincs hol értékesíteni. Aztán majd ők is mennek – főleg, ha ráébrednek, hogy a nekik juttatott támogatások csak koncok voltak az igazi hatalmat jelentő oligarchák begyűjtötte harács mellett, s hogy az így megvásárolt hűség a párt szempontjából végérvényesnek tekinthető – maradt csak az örök életre szóló rabszolgaság.
Központi támogatásból felújított egyesületi épület, amelyről később még az is kiderülhet, hogy nem is a falué vagy az egyesületé, még senkit sem tartott itthon, miként hasonló pénzből – meglehetősen olcsó kivitelezésűre – cserélt ajtó (egyik bácskai kultúrotthon falában) sem invitál visszatérésre senkit.  Csak egyetlen közepes nagyságú vajdasági magyar faluból tízszer többen távoznak évente családostól külföldre, mint amennyi családalapítási/házvásárlási támogatást bárki, bármikor az utóbbi időszakban kiosztott vagy kioszthatott. A tényeket csak elhallgatni lehet. Azt is csak ideig-óráig.
A történet számomra a múlt – azt hittük, feledésbe merült! – eseményeit idézi: az értelmetlen háborúban „hősi” halál halt fiú posztumusz kitüntetését büszkeséggel átvevő nagyapa képét, aki nem vesz tudomást arról, hogy közben unokája szülei, saját fia is összeomlott a veszteség súlya alatt. Hogy vége a családjának. A városi autóbuszt, amelynek vezetőjét egy feldühödött matróna üvöltve biztatta arra, hogy hajtson az előttünk haladó, a forgalmat akadályozó, tüntető diákcsoportok közé. A sofőr, szerencsére, nem volt ilyen elvakult, míg az utasok közül többek számára ez volt a „megvilágosodás” pillanata: „Ezek a mi gyerekeink is lehetnek! – felkiáltással rontottak a gonosz lelkületű asszonyra, akit – saját épsége megőrzése érdekében – kellett a sofőrnek leszállíttatnia a járműről.
Egyszer csak eljön ez a pillanat. Amikor az elnök(ök) kezét csókolgató, saját tartását és méltóságát sárba tipró nagyapa/nagyanya – aki úgy gondolja, amíg csak neki rossz, amíg csak az ő egzisztenciája kérdéses, addig nem lehet baj – észreveszi, hogy amíg maga csókot lehel (pl. a PTE 650. évfordulójára rendezett ünnepségen) vagy hűséget demonstrál (pl. Palicson) addig néhány száz méterrel odébb unokája saját társadalmi státusa és karrierje megőrzése érdekében demonstrál; amikor a fia karbantartói helyéért támogatást és szavazatot áruba bocsátó apa rájön, hogy az mégiscsak kitántorgott külföldre, vagy mély depresszióba süllyedve egzisztál, mivel a családi „hűségnyilatkozat” ellenére is rongyként bánnak vele; az íróasztal mellé szerződéses alapon odahelyezett pótszéket szükségtelennek minősítik egy tollvonással, hiába volt az egész famíliára kiterjesztett szófogadási kényszer; hogy az ilyen ember a „megjutalmazott elvtárs” szerepéből igen gyorsan átcsúszik az „alaktalan szavazóbázis” állapotába. Hogy még a legsúlyosabb diktatúrák is idővel kénytelenek „enyhíteni”, „visszakozni” és ilyenkor ezt az „alaktalan masszát” áldozzák be; niemandokra csinovnyikokra, helyi kiskirályokra, lokális hóhérokra hárítva a felelősséget.
A nyájjal. A szófogadóval. Azzal szembesült a vezér Palicson. Olyannal, amilyenre vágyott, s amilyet szándékosan alkotott maga köré. Amelynek karámjában/akoljában rend van és fegyelem. Igaz, az általános iskolát bukdácsolva elvégző polgármesterek és iskolaszéki képviselők, tehetségtelen,  csak szófogadásra alkalmas iskola- és múzeumigazgatók, egyetlen bővített mondatban nyolc helyesírási hibát vétő – eredetileg osztálytanító – tanácsosok és megbízottak, a szövegbe ékelődő idegen szavak láttán pánikba eső tisztségviselők, politikailag felfuttatott és ezért rövid távon elvérző „írófejedelmek”, a legegyszerűbb, másfél flekkes, alkalmi írásokat  is – vidéki lapok jellegtelen cikkecskéiből – összelopdosni kénytelen újság- és közírók,  a tartalommutatót összeállítani képtelen szerkesztők (azaz: a lebutított és pártpropagandára használt média) világában történik olykor egy-egy malőr (mint a palicsi „kenyércsata” volt), bukta (pl. önmegszüntető és törvénytelenségből önmagát újraalkotó kisebbségi kormány), sőt, alig tussolható országos botrány is (pl. a fenyegetődző szabadkai polgármester esete), de fő, hogy a nagy többség hallgat, szótfogad és nem gondolkodik.
Az idei elsősorban azt mutatja számunkra, hogy a „nyáj” megtisztításának – értsd: a szakmai elit és a liberális értelmiség, a véleményformáló szerkesztő, újságíró és kritikus, a szintúgy kritikai gondolkodás készségével megáldott, széles látókörű egyetemi fiatalság, az önálló (tehát nem a párt holdudvarába tartozó, illetve vonzatkörében megbúvó) szellemi vezetők, független vállalkozók, nem lumpen munkások, a saját helyzetüket felmérni képes nyugdíjasok megvásárlásának, megfélemlítésének, elzavarásának és elüldözésének – mértékével arányosan süllyedt le az elnök ünnepi beszédének retorikai és erkölcsi színvonala. Hivatkozásai (Berzsenyi, Márai helyett) tartalmatlan közhelyekké silányosodtak, allúziói közönségesek, poénjai alpáriak és humortalanok (pl. „tyúkólhasonlat” és „hugyos körte”) lettek. Beszédének logikája kétségessé vált, önellentmondásokba ment át. Már nincs szükség burkolt célzásokra, csak bizonyos csoportoknak szánt allúziókra. Ők már nem hallgatják ezeket a köszöntőket, eltávoztak (van, ki az élők sorából is!), szembeszegültek, közellenségnek lettek nyilvánítva. Vagy megtörtek. Hisz miért ne lehetne egy magasan képzett, felső középosztálybeli értelmiségit – aki még soha nem érezte a háttérbe szorítottság és az anyagi ellehetetlenülés súlyát – megvenni? Miért ne vonulna félre gyáván a tanár, ha egy „pártvezér közeli”, technokrata őrült ordít a telefonjába, s még a házastárs is megharagudna a kilátásba helyezett presztízsvesztés miatt? Miért ne lehetne rávenni a kisebb tehetséggel és önbizalommal megáldott egyetemi hallgatót az együttműködésre, ha az ellenállás az ösztöndíj és a publikációs lehetőség megvonásával járna? Az elnök és emberei e szempontból hatékonyak voltak.
Akik ma már e köszöntőket hallgatják, nem befogadói a metaforáknak. Ezért az idén csak egy – az ünnep jellegéhez képest – túlságosan is direkt Illyés-idézetre szorítkozott az elnök beszéde: „A szél kihívásaira a fa a gyökereivel válaszol.” Gyanítom, hogy e kontextusban a párt a „főgyökér”. Bizony, szerencsétlen metafora, mert többféle jelentése van!
A közösségromboló, áruló, ezért „eltakarítandó” ellenség felett aratott győzelem bejelentését követően és ennek ellenére hosszú perceket és bekezdéseket/beszédfutamokat szentel a „néhány tíz magát politikusnak tartó ember” megvetését, ignorálását és mocskolását célzó felhívás kifejtésére. Minek, ha ez a kritikus ellenfél már nem képvisel erőt?
Az elért fejlesztési eredmények kihirdetését (a nemzeti közösség gazdasági felzárkóztatásának sikere!), az „építkezés” lenyűgöző méreteinek ecsetelését a térségünket érintő „ijesztő”, de „kényszerű” elvándorlás említése előzi meg. Tehát, mégis nagy baj van! Mi okozza ezt az elvándorlást, ha nem a gazdasági és a szellemi kilátástalanság érzete? A „kottából játszó”, nem létező ellenfél? Ellentmondások és logikátlanságok halmaza.
Elég otrombán felállított „kotta”, átlátható retorikai szerkezet. Mintegy másodlagosként – az Szent István-napi ünnep és a nemzetépítés sikerei kiváltotta eufóriába beszivárgó kellemetlen vonzatként – kerül említésre a térség – a reális életben – legnagyobb katasztrófája, majd következik az elnök irányította párt, hatalmi koalíció és mintaként követett uralkodói struktúra „kényszerűségek”-kel szemben kifejtett „emberfeletti” küzdelmeinek és hatalmas eredményeinek bemutatása. Majd egy visszacsatolás a leküzdhetetlen látszó problémákhoz (pl. a megmentett nemzeti közösség számbeli leépülése, gazdasági és erkölcsi kilátástalanság!); egyrészt, hogy az „eredmény” a lehető legjelentősebbnek tűnjék, másrészt, hogy a mégis felmerülő sikertelenséget az ezek után ócsárolt, köpködött és megvetett ellenzéki mozgalmak ténykedésére lehessen ráhúzni. Az elnök két ország kormánya által is támogatott nemzetépítő és -mentő politikáját „néhány tíz magát politikusnak tartó ember” tevékenysége veszélyezteti?
Azt is mondhatná – hadd álljon itt mégis egy idézet, nagy író opusából! –: „Szomszédaimat, igaz, / Agyonverém már mind, de hasztalan, / Mindég kerűlnek újak; s oly kevés / A fóka-faj. - Ha isten vagy, tegyed, / Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, S több fóka…”
Közben akaratlan ki- és elszólások. Az elégedetlenségüket utcai demonstrációk révén kifejtő ellenzék megmozdulásait – mintha egy szőke plázacica volna! – nyegle és nőies nyelvhasználattal „tünti”-nek nevezi. Részvevőiről azt mondja, „otthonról posztolnak, like-olnak és megosztanak”. Ejnye! Nem tetszik tán elnök úrnak is ellenzéki véleménynyilvánítások után a Facebookon kutakodni? Hát micsoda képviseleti erő az, amely a közösségi hálózatok oldalain közzétett bejegyzésektől félti eredményeit? S hogyan várhatja el az ellenzéktől, pl. civil szervezetektől, a kormányzáshoz jutott pártokéival megegyező hatékonyságot, ha saját kezűleg zárta ki tagjait minden lehetséges diskurzusból, és vonta meg tőlük a közösségi stratégiákba beleszólás lehetőségét. És miért? Mert ez a „beleszólás” kritikai jellegű? Milyen országok azok, ahol kizárólag – igen, ellenzéki médiából vettem a metaforát! mondhatnám: az ő „kottájuk”-ból billentyűzöm ide! – „önjelölt égő csipkebokrok” (https://kolozsvaros.com/2017/09/02/erezhet-valamit-a-kozelgo-bajokbol-az-onjelolt-csipkebokor-is/) határozhatják meg a gondolkodás és a vélemény irányát? Milyen hatalom az, amelynek nem lehet ellenzéke? Amelyet nem lehet bírálni? A válasz nagyon egyszerű. Volt már részünk belőle, miként utcai, „repedt fazekas” demonstrációkban is! (Többek között Lovas Ildikó Kijárat az Adriára című regényében olvashatunk róla érzékletes leírást [Pozsony: Kalligram, 2005, 196.] – véleményportálok közíriónak: hivatkozás!
 (És csak egy utolsó gondolatsor a „kottából játszás”-ról és a mintakövetésről. A Pécsi Egyetem megalakulásának 650. évfordulója megünneplésére érkezett miniszterelnököt hajlott korú rajongói rohamozták meg kézcsókjaikkal. Az egyetemi fiatalság nem, vagy elenyésző számban volt jelen az ünnepségen. Valami „idegen kottából játszva”, néhány száz méterrel odébb, transzparenseket lobogtattak! Miközben az elnök a beszédét mondta, valószínűleg, otthonról posztoltak, like-oltak és megosztottak. És az elnök beszéde is milyen ismerős volt! Volt benne „emberfeletti küzdelem”, „nemzetépítés” és „migráncs”.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése