Amikor öt éve, 2012 augusztusában Matolcsy György
meghirdette a Wekerle-tervet, a kormánypárti politikusok nem fukarkodtak
a patetikus jelzőkkel. Volt, aki egyenesen gazdasági nemzetegyesítésnek
nevezte a programot, amelynek legfőbb stratégiai célja a hazai
vállalkozások Kárpát-medencei pozícióinak erősítése volt. A magyar
vállalkozók hamarosan fel is fedezték maguknak a Vajdaságot, amely több
okból is kiaknázatlan aranybányának bizonyult. Ma szinte tapintani lehet
a csalódottságot a helyi magyarok körében. A Vajdaságban jártunk, hogy
megnézzük, hogyan halad a „nemzetegyesítés”.
– Ön biztosan nem idevalósi! – állapítja meg Újvidéken egy
középkorú szerb asszony a Mihajlo Pupin körúton, amint a
villanyrendőrnél várakozunk a Szerb Nemzeti Színház közelében.
– Miből gondolja? – kérdezek vissza. Elmosolyodik, és a villanypóznára mutat, amelyen álláshirdetés függ, épp most másoltam a jegyzetfüzetembe a szövegét. A papíron ez áll: „Külföldi vállalat munkatársakat keres. Nyugdíjasok is lehetnek.”
– Ezeknek itt már senki sem hisz – jegyzi meg.
Biljana, az ötven körüli nő akkor válik igazán bőbeszédűvé, amikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem. A lánya tanítóként dolgozik Szabadkán, a veje pedig fél éve fordult munkaközvetítőhöz, mert arra gondolt, hogy Magyarországon több pénzt tudna keresni, mint odahaza raktárosként. Ennek semmi akadálya nem lett volna, hiszen a férfi már megkapta a magyar állampolgárságot, anyai ágon ugyanis magyar. Csakhogy a munkaközvetítő végül nem juttatta álláshoz, ellenben tízezer dinárral, huszonötezer forinttal megrövidítette.
– Még szerencse, hogy nem mondott fel, így legalább megkapja a minimálbért – mondja az asszony. Ez Szerbiában 22 620 dinár, ami 57 500 forintnak felel meg. Az átlagos nettó bér 125 ezer forint.
– Miből gondolja? – kérdezek vissza. Elmosolyodik, és a villanypóznára mutat, amelyen álláshirdetés függ, épp most másoltam a jegyzetfüzetembe a szövegét. A papíron ez áll: „Külföldi vállalat munkatársakat keres. Nyugdíjasok is lehetnek.”
– Ezeknek itt már senki sem hisz – jegyzi meg.
Biljana, az ötven körüli nő akkor válik igazán bőbeszédűvé, amikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem. A lánya tanítóként dolgozik Szabadkán, a veje pedig fél éve fordult munkaközvetítőhöz, mert arra gondolt, hogy Magyarországon több pénzt tudna keresni, mint odahaza raktárosként. Ennek semmi akadálya nem lett volna, hiszen a férfi már megkapta a magyar állampolgárságot, anyai ágon ugyanis magyar. Csakhogy a munkaközvetítő végül nem juttatta álláshoz, ellenben tízezer dinárral, huszonötezer forinttal megrövidítette.
Álláshirdetés Újvidéken
A szerző felvétele
– Még szerencse, hogy nem mondott fel, így legalább megkapja a minimálbért – mondja az asszony. Ez Szerbiában 22 620 dinár, ami 57 500 forintnak felel meg. Az átlagos nettó bér 125 ezer forint.
Hogyan indult meg a vajdasági magyar munkaerő elszipkázása? Tamás szerint az elvándorlásnak a kettős állampolgárság adott lendületet. Tömegeknek lett elegük abból, hogy Szerbiában nem tudnak megélni, a cégek pedig semmibe veszik a munkavállalók jogait.
– Aki megkeresi a minimálbért, az szerencsésnek mondhatja magát. Előfordul, hogy átutalják ugyan a munkavállalónak a fizetést, mert az kötelező, viszont a dolgozónak vissza kell adnia a pénz egy részét, különben kirúgják – magyarázza Tamás. Szerinte lényegtelen, hogy milyen tulajdonban van az adott cég. A gyakorlat a fontos, s azt sokszor egymástól tanulják el a vállalatok. A kettős állampolgárság jelenti az egyetlen egérutat azok számára, akiknek elegük lett a megaláztatásokból. Megnyitotta ugyanis az utat külföldre, elsősorban nyugat felé. A vajdasági magyarok körében Anglia, Németország és Ausztria a legkedveltebb célállomás, s ezzel párhuzamosan beindult egy másik folyamat is: a nyugat-magyarországi cégek ma már sokszor a vajdaságiakkal töltik fel azokat az álláshelyeket, amelyekre nem találnak magyarországi munkaerőt.
– Amikor tájékoztatjuk őket a munkáról, csak meredten néznek, mert annyira rosszak az itteni tapasztalataik, hogy ahhoz képest Magyarország mennyországnak tűnik – mondja a férfi, aki azt is elárulja, hogy az irodája által kiközvetített dolgozók átlagban 150 ezer forintot keresnek, amelyből ugyan meggazdagodni biztosan nem fognak, mégis majdnem háromszorosát kereshetik meg a szerbiai minimálbérnek. Persze csak akkor, ha nem valamelyik csaló céggel hozza őket össze a balszerencse, mert akkor sok pénzt fizethetnek ki a semmiért.
******
A magyar
gazdaság Kárpát-medencei léptékű növekedési stratégiája – ezt az alcímet
kapta a Wekerle-terv, amelyet pontosan öt évvel ezelőtt mutatott be
Matolcsy György akkori pénzügyminiszter. A 25 oldalas dokumentum szerint
a kormány stratégiai szövetségesként tekint a szomszédos országokban
élő magyarokra. Matolcsyék arra ösztönözték a magyar cégeket, hogy
nagyobb szerepet vállaljanak a határon túli régiókban. A vállalkozások
azontúl, hogy olcsó munkaerőre tehetnek szert, hozzájárulhatnak a
magyarság szülőföldön való megmaradásához. A vállalkozóknak kapóra jött,
hogy 2014-ben a szerb kormány új munkatörvényt fogadott el, melynek
célja a foglalkoztatottság növelése volt. Az elmúlt három év adatai azt
mutatják, ez sikerült is. Csakhogy ezeket a szép számokat csak úgy
tudták elérni, hogy a végletekig megnyirbálták a munkavállalók jogait.
Utólag visszatekintve akár igazat is adhatunk a tiltakozó
szakszervezeteknek, amelyek a „rabszolgaságról szóló törvény” nevet
adták a jogszabálynak.Függetlenül attól, hogy időközben a Wekerle-terv szó szerint kimúlt – a kezdeményezést koordináló, állami tulajdonú Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt. a múlt évben végelszámolás alá került –, a magyarországi cégek kapva kaptak a „gazdasági nemzetegyesítés” adta előnyökön, a végletekig kihasználva a szerb munkatörvénykönyv kínálta munkáltatói lehetőségeket.
– Ha a magyarországi vezetőség megtudná, mi folyik itt, el sem hinnék, hogy ilyen létezik – mondja a Tisza Automotive Kft. egyik volt dolgozója, aki arra kér, hogy cikkünkben az igazi neve helyett Gábornak nevezzük. Ez a vállalat a Vajdaságban a legnagyobb magyarországi foglalkoztató: a gyárat Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, valamint Aleksandar Vučić szerb kormányfő nyitotta meg 2015 szeptemberében. „Teljesen biztos vagyok benne, hogy Szerbia és Magyarország előtt nagyon szép közös jövő áll” – bátorította akkor a szerb miniszterelnök az egybegyűlteket.
Szijjártó Péter és Aleksandar Vucic a Tisza Automotive Kft. üzemének megnyitóján 2015. szeptember 23-án. Nagyon szép közös jövő
Fotó: Ujvári Sándor / MTI
Ebből a szép közös jövőből Gábor nem sokat tapasztalt.
– Hozzánk nem az iskolázott emberek jönnek dolgozni, az igaz, de azért nem kellene bennünket hülyének nézni. A hét első felében a kisfőnökök szépen kérnek bennünket, hogy maradjunk benn tovább, hogy a hét második felében időben hazamehessünk. Csütörtökön és pénteken aztán azzal jönnek, hogy bele kell húznunk, hogy a hét végén ne kelljen bejönnünk dolgozni. Aztán a hét végén szépen behívnak megint munkára. Aki nem jön, azt nem hivatalosan, de kirúgással fenyegetik – panaszolja a férfi. – A normát is folyamatosan emelik. Mondtam is a többieknek, nem vagyunk normálisak, gürcölünk, mint a lovak, hogy megmutassuk, milyen jól tudunk dolgozni. Csakhogy ennek soha nem érünk a végére, csak azt értük el vele, hogy a mostani normát már alig bírjuk erővel.
A férfi szerint a dolgozók fluktuációja azért olyan nagy a gyárban, mert kevesen bírják fizikailag azt az iramot, amelyet a vezetők diktálnak. Korábban heti negyven órát kellett dolgozniuk, nemrégiben azonban új szerződést kaptak, amelyben az szerepel, hogy akár heti hatvan órát is dolgoztathatják őket. Ráadásul a szerződést szerbül kapták kézhez a munkások, pedig nagyon sokan közülük egyáltalán nem beszélik az államnyelvet. A társaik magyarázták el nekik, mit írnak alá.
– Hihetetlen, hogy épp egy magyar cég nem tartja tiszteletben a magyarok nyelvhasználatát – háborog Gábor. – Hozzák csak ki az újságban, hogy a magyarországi nagyfőnökök végre megtudják, mit művelnek velünk itt, Szerbiában!
Mivel Gábor úgy gondolja, hogy a megaláztatásaikról a magyarországi vezetők semmit nem tudnak, felkerestük a Tisza Automotive ügyvezető igazgatóját, Gladinetz Andrást, akinek felsoroltuk a hallott panaszokat. Gladinetz már elöljáróban jelezte: a cég alapelve, hogy semmi olyat nem tesz, ami a munka törvénykönyvébe ütközne. A gépjárműkábeleket gyártó cég akkor tudja teljesíteni a megrendeléseket, ha a munkaügyi kommandók nem állítják le a termelést, az ugyanis nagyon sokba kerülne a vállalatnak. Az igazgató szerint a problémák múlt év szeptemberében kezdődtek, amikor nagyon megugrott a hiányzások száma, így olyan nap is volt, amikor a dolgozók 15 százaléka nem jelent meg a munkahelyén (a zentai gyárban több mint 800 főt foglalkoztatnak). Így a túlórákra azért volt szükség, hogy a megrendelőknek időre tudják szállítani a legyártott kábelkorbácsokat. Gladinetz a fő problémát inkább abban látja, hogy a munka törvénykönyve „táppénzcentrikus”. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az orvos harminc napra kiírhatja a dolgozót táppénzre, majd miután akár csak egy napra visszamegy dolgozni, újra elmehet táppénzre – ezzel pedig sokan visszaélnek.
Ami a szerb nyelvű szerződésmódosítást illeti, Gladinetz András elmondta: a munkaszerződések módosítása náluk úgy történik, hogy az átadott szöveget a dolgozó hazaviheti, és nyolc napig gondolkodhat rajta, hogy aláírja-e. Hozzátette: a cég belső szabályzata tartalmazza azt a lehetőséget, hogy bárki bármilyen dokumentumot magyar nyelven kérjen, többek között a munkaszerződést is, ezt a cég, ahogy eddig, a továbbiakban is biztosítani fogja.
Ami a fluktuációt illeti, Gladinetz András szerint többségük az első pár hónapban történik, amikor a munkavállaló beáll dolgozni, és kiderül, hogy másra számított. Az igazgató szerint a zentai gyárban meg kell különböztetni a magyar és a szerb ajkúak fluktuációját. A magyarok ugyanis folyamatosan külföldre vándorolnak.
******
– Minek
maradjak itt? Ez katasztrófa sújtotta övezet! – így reagál Zsolt a
kérdésünkre, amikor a szabadkai Köztársaság téren egy kávézónál arról
kérdezzük, hogy friss diplomás mérnökként miért nem próbál elhelyezkedni
szülővárosában, Szabadkán. A közeli ipari parkban számos külföldi cég
telepedett meg, amelyek lassan már mindenkit örömmel fogadnak. Ez pedig
nem véletlen: az egyik szabadkai szakszervezet vezetője szerint a
városból az elmúlt években kilencezren költöztek el, így súlyos
munkaerőhiány van Szabadkán.– Ez a hely alapvetően rabszolgáknak való. Pesten, de még Szegeden is minimum négyszeresét keresném meg annak, amit itt akár a magyarországi cégek is adnának – mondja a fiatalember.
Zsolt szülei Szabadkán laknak, itt is akarnak maradni, neki viszont mindenki azt tanácsolta a családban, hogy ha lehet, menjen külföldre. A Wekerle-tervről ugyan nem hallott, arra viszont még a gimnazista éveiből emlékszik, hogy öt-hat éve mindenki azt hitte, hamarosan jönnek a magyar cégek, amelyek magyarokat foglalkoztatnak majd.
– Jöttek is, de egy fokkal sem jobbak, mint a szerbek. Ez az igazi pofon – magyarázza a férfi, akinek az egykori szabadkai osztálytársai közül sokan magyar cégeknél helyezkedtek el. A legtöbben azonban csalódtak, mert azt tapasztalták, hogy ezek csak az olcsó és könnyen kihasználható munkaerőt látják az itteni magyarokban. Neki és több tízezer vajdasági magyarnak a „gazdasági nemzetegyesítés” a Magyarországra költözést jelenti.
******
A
legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint a Vajdaságban körülbelül 250
ezer magyar élt. Azóta azonban rengetegen hagyták el szülőföldjüket.
Sokan már középiskolába is Magyarországon jártak, és eszük ágában sem
volt visszaköltözni. Az elvándorlásnak a magyar állampolgárság
megszerzésének lehetősége adott lendületet. Hirtelen azok is magyarok
lettek, akik korábban szerbnek vallották magukat, bár voltak magyar
felmenőik is. A nyelviskolák nem győztek magyarnyelv-tanfolyamokat
indítani, a papírok megszerzésének egyik feltétele ugyanis a biztos
nyelvtudás.
Bár a rendszerváltás előtti Magyarország egyáltalán nem tűnt vonzónak a Jugoszláviában élők számára, sőt néhányan le is nézték kissé a szegény kommunista országban élő nemzettársakat, a délszláv háború éveiben fordult a kocka. A magyarságukat megőrző szülők azon igyekeztek, hogy gyermekük jobb körülmények között élhessen a határ túloldalán. Ekkoriban alakult ki az az idealista Magyarország-kép a vajdaságiakban, amelynek nyomai még most is fellelhetők itt-ott, és amelyet a munkásaikat kihasználó cégek épp napjainkban rombolnak porig, gazdasági nemzetegyesítés címén.
Persze a magyar cégek szerepvállalását megítélhetjük szigorúan gazdasági szemszögből is. Mondhatjuk, hogy mindent szabad, ami nem ütközik a szerb munkajoggal. Magyarországra sem azért jönnek a nyugati cégek, mert velünk szeretnének jót tenni, hanem mert az alacsony bérek miatt kifizetődő. Ha viszont elfogadjuk ezt az álláspontot, ismerjük be azt is, hogy a nemzet gazdasági újraegyesítése csak lózung, politikai termék, amellyel a nemzeti ideáktól mentes kapitalista szándékainkat próbáljuk leplezni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése