Köztudott már ősidők óta, hogy aki nem tanulja meg a történelmi leckét, az ismétlésre kényszerül.
Így járt most a szerbiai újságíró társadalom, hiszen ugyanott tart, ahol húsz évvel ezelőtt egyszer már járt.
Mifelénk még sokan
emlékeznek a Naša Borba és a Dnevni Telegraf kálváriájára, az újságírók
üldözésére, a szerkesztőségek bezárására, a különböző, rendszerint
mondvacsinált okokra hivatkozó felügyelőségek önkényére. A törvényeket a
miloševići hatalom kénye-kedve szerint változtatták, majd alkalmazták
is. Szegény Slavko Ćuruvija életével fizetett a hatalommal való
szembeszegülésért.
Számunkra ezen a
tájon a legfájdalmasabb az egykori Újvidéki Rádió és Televízió teljes
kiskorúsítása, majd leépítése kellett volna, hogy legyen. De nem lett
az. Lanyha tiltakozás kísérte ugyan a gondosan megtervezett, majd
aprólékos gondossággal végrehajtott folyamatot, de a végén mindenki
beletörődött a sorsába. A megalázott újságírók és szerkesztők is.
Tíz éve a
magánosítás volt az immár átfestett zászlót lobogtató, másmilyennek
látszó belgrádi hatalom kulcsszava. Újgazdagok, háborús nyerészkedők
vásárolták fel a helyi és körzeti rádiókat, majd vagy
államnyelvűsítették azokat, vagy pedig beolvasztották a már párthű
programokat sugárzó magánrádiókba. Ennek a folyamatnak – ahogy az
előbbinek is – főleg a kisebbségi nyelveken sugárzó adók látták a kárát.
Számuk drasztikusan csökkent. A szerb nyelvű rádiók száma ezzel szemben
országszerte megnőtt.
A törvényes
előírásokra hivatkoztak mindeközben még azok a politikusok is, akik Tito
elvtárs pionírjaiként, vagy ifjúsági politikus-palántájaiként arra
esküdöztek, hogy a törvényeket az emberek hozzák, akik tehát meg is
változtathatják azokat.
A kisebbségek
pártjai beálltak a sorba, immár kórustagokként fújták ugyanazt a nótát.
Saját tagságuk elszegényítésére szavaztak, hiszen a hatalmi tortából
cserébe nekik is juttattak néhány morzsát.
A Szabadkai Rádió
szégyenteljes megszüntetése is ennek a folyamatnak a részét képezi. Hol
durván, hol finoman valósították meg a hatalom elvárásait helyi és
körzeti szinten is az alacsonyabb szinten regnáló pártkatonák, akik
azzal sem törődtek, hogy emberek, akár egész családok életét teszik
tönkre.
Mindezt szinte ölbe tett kézzel nézte végig egész Szerbia.
Az egyre több újságíró szervezet is alig hallatta hangját, vagy csak nagyon halkan tiltakozott.
Mostanra, amikor
már szinte teljes egészében a hatalom kezében van a szerbiai sajtó,
néhányan hirtelen felkapták a fejüket. Elsősorban, persze, a közvetlenül
érintettek, akiknek egyike – tiltakozásul – éhségsztrájkba kezdett.
Ezúttal is a
különböző felügyelőségekkel végeztetik el a piszkos munkát, törvényesnek
minősítve a legtörvénytelenebb eljárásokat is. A hatalom saját céljaira
használja az állami rendfenntartó és közigazgatási szervek. A
törvényhozás után a törvény alkalmazása is egyetlen kézbe került.
A mostani tiltakozásnak annyi értelme van, mint amikor döglött ló elé teszik a szénát.
A demonstrációkkal
elkéstek, nem hőbörögtek, amikor mások bőréről volt szó. Most, amikor
ők maguk kerültek sorra, már nincs menekvés.
Szerbia, és az
itteni sajtószabadság esetében elmondható, hogy nem helyben topogásról
van szó, hanem visszalépésről. Minden a kilencvenes éveket idézi, csak a
megnyilvánulási formák durvultak. Csupán ilyen értelemben történt
haladás, mégpedig a Szerb Haladó Párttal és csatlósaival az élen.
2017. szeptember 28. [11:54]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése