Várkonyi Zsolt a Közigazgatási Hivatal új elnöke
A Magyar Nemzeti Tanács keddi ülésén egyhangúlag fogadta el a 2012-től 2018-ig terjedő időszakra vonatkozó vajdasági magyar kulturális stratégiát. A 2011-től
Az ülésen dr. Korhecz Tamás lemondott az MNT Közigazgatási Hivatalának elnöki tisztségérők, helyét Várkonyi Zsolt – az MNT jegyzője - foglalta el, akit titkos szavazással választottak meg.
(tor.)
http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/12624/Elfogadtak-a-vajdasagi-magyar-kulturalis-es-mediastrategiat-.html, 2011. november 22. [21:40]
2011. november 21. [21:06]
PSSSZT!
(Sajtósirató)
„… pártjelvénnyel akarják
feltartani a ránk omló eget…”
(Faludy György: Café Flore)
A vajdasági magyar sajtó ágynak esett. Nagybeteg. És a nyavalyájára mintha nem is létezne orvosság.
A vajdasági magyar sajtó olyan, mint egy termetes, dús sörényű kómába esett oroszlán. Még lélegzik, még kering a vére, még dobog a szíve. Még nem halott. De csak nagyon úgy fest, mert igen kevéske életjelt ad magáról. Még a farkát sem képes csóválni rosszallása, nemtetszése jeléül. Pedig mostanság -- a délvidéki média ügyében -- eléggé csehül állunk, s elkelne a véleménynyilvánítás. De ő, szegény, már üvölteni sem tud, nemhogy visszaharapna…
A Magyar Nemzeti Tanács a holnapi ülésén dönt a Vajdasági magyar médiastratégia elfogadásáról. Ha a testület tagjai igent mondanak a dokumentumra, akkor a november 22-i dátum alighanem a délvidéki sajtó legújabb kori történetének a fekete betűs gyásznapja lesz. Természetesen nem szeretném még ma (ásóval, kapával és félrevert lélekharanggal) sem temetni, sem elsiratni, sem gyászolni – már csak azért sem, mert én mindig azt vallom, hogy amíg nem vagyunk a föld alatt, addig mindig van remény. Ha csak egy hajszálnyi is.
A vajdasági magyar újságírás csupa-csupa kiválóságai készítették a délvidéki média állapotfelmérését és az elkövetkező öt évre szóló fejlesztési tervét. (Persze, igencsak parázs, vérre menő vitát lehetne ezúttal nyitni arról, hogy valójában kik is ennek a firkászmesterségnek az igazán jó tollú, tiszta kezű és szavahihető hatalmasságai, de most nem ez a téma. Azért én mindenképpen merem remélni, hogy majd egyszer csak-csak összegyűjtünk annyi bátorságot és elszántságot, hogy még önmagunkkal is szembe merjünk nézni! Vagy talán nálunk egyetlen magyar ember sem szolgálta ki hűségesen Radomant, az „egész Vajdaság főszerkesztőjét”, és egyetlen magyar ember sem tolta Szabadság Elvtárs szekerét? Egyetlen délvidéki újságíró sem dörgölődzött a hatalomhoz, nem nyalt talpat, és nem hajbókolt politikusnak? Egyetlen újságíró sem jelentette fel soha, nem súgta be soha a kollégáját?) A dokumentumtervezet nyilvános vitáján a szakmai szervezetek és az egyes szerkesztőségek láttamozták, véleményezték és kivétel nélkül -- mind egy szálig -- elfogadhatónak is találták az anyagot. Erélyesebben, hangosabban éppen csak annyi újságírónak volt mersze tiltakozni a hamarosan bekövetkező és a teljes sajtónkat érintő drasztikus változ(tat)ások ellen, amennyit az egyik kezemen meg tudok számlálni. Pedig de jó is lett volna azt hinni – ha nem egyéb, hát csupán egy stáció a boldogságban), hogy akad legalább tíz -- csak tíz! – olyan újságíró, aki lelkiismeretbeli kötelességének érzi a megszólalást minden olyan esetben, amikor magát a sajtószabadságot éri jelentős korlátozás. Számomra felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, hogy miért hallgatnak a szakma nagy öregjei, akik talán már le is tették a tollat, s így nem is eshetne bántódásuk a szókimondóságuk miatt. Vagy miért húzódnak meg csendben azok, akik valamikor – mert jó áron tudták eladni magukat -- igen jól meg is éltek az újságírásból? (Az anyaországi Havas Henriket azért becsülöm, mert legalább bevallja, hogy a magyar sajtóban senki nem keresett annyi pénzt, mint ő. ) Vagy miért nem tiltakoznak a politika beígért, kilátásba helyezett fenyegető dominanciája miatt a pályaelhagyók, akik a ceruzájukat a szögre akasztották, és ma már egy egészen más területen próbálnak meg érvényesülni?
Meglehet, kissé színpadias, de így igaz: a szakma a politika lába elé vetette magát. Könnyen. Az első szóra. Még azt is megkockáztatnám, hogy: térdre rogyott előtte. Annyira félti a bőrét, az irháját. És most úgy, térden állva, vagy inkább térden csúszva-mászva könyörög, rimánkodik az életéért, a megmaradásért, a „megmentésért”. Hát nincsen már benne egy szemernyi tartás sem? Ennyire sanyarú, ennyire kiszolgáltatott helyzetben lennénk? Ilyen mélyre süllyedtünk? S így, a jó ragadós vajdasági sárba döngölve, a piros-fehér-zöld csizma talpa alatt laposra taposva, mindenfajta kétes kimenetelű kényszeregyezségre készen áll, s mindenféle méltatlan kompromisszumra hajlandó. S mert már éppen a szánkig ér a víz, legfeljebb csak dilemmázhatunk még egy legislegutolsót: pofázzunk vagy lélegezzünk?
Régóta foglalkoztat az a gondolat, hogy ha egy igazán demokratikus országban élnénk, nyilván egyáltalán nem is lenne szükség a nemzetiségek, a kisebbségek érdekvédelmére, és alighanem feleslegessé válna az ombudsman intézménye is. Ennek analógiájára, ha csak tisztességes/becsületes politikusaink lennének – biztosan nem egy akármilyen, hétköznapi csoda folytán! -- nem lenne szükség sem a szólás, sem pedig az írás szabadságának a korlátozására. Nem maradna élettere a cenzúrának a felső, politikai szinteken, és nem működhetne az a fajta (az alkotói fejekbe „beépített”) fékrendszer sem, amelyet a másik nevén, íróasztal mögötti cenzúrának is szoktunk mondani. Ez az úgynevezett félelem az üres papír előtt.
Márpedig a leírt szónak kell, hogy legyen becsülete. Az írástudónak pedig kell, hogy legyen felelőssége. Úgy tudom, hogy az egykori Jugoszlávia egyetlen Nobel-díjas írójától származik az idézet, amely szerint, ha a szavak elveszítik a jelentőségüket, akkor az emberek elveszítik a szabadságukat. Én úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy sajnálom a szegény szavainkat. Mert ha hátrafordulnak, azt kell látniuk, hogy nem áll mögöttük az égvilágon senki…
Nálunk csak a gondolatok vámmentesek. A kimondott szóért már fizetni kell. Olykor drágán meg kell érte fizetni. De mindig érdemes megadni az árát. Mert a szólásszabadság egyelőre még nem terjed a virágporral. Harcolni muszáj érte. Ingyen azt nem adják.
Ha holnap az MNT összejövetelén a testület tagjai elfogadják is a médiastratégiánkat, biztos vagyok benne, hogy egyfajta hiányérzetünk azért marad. Valahogy úgy képzelem ezt el, mint New Yorkban az egykori Világkereskedelmi Központ helyén épült két fekete gránittal kirakott medencét, amelyek vizében – bár már az ikertornyok régen leomlottak – a hiányuk az még mindig ott-tükröződik. Visszatükröződik. Most mondjam azt, hogy éppen úgy, mint a föld színével egyenlővé tett Szabadkai Népszínház oszlopai…?! Mert ma már biztosan tudjuk, hogy a lebontása nagyon-nagyon elhibázott döntés volt. Csak már késő. Hány év kell majd ahhoz, hogy ezt is belássuk: semmiféle párt által dirigált sajtó soha nem lehet szabad és soha nem lehet hiteles? Amikor majd megint késő lesz?
De most: PSSSZT! Hogy a háborgó lelkem csendesedjen! PSSZT! Senkinek egy szót sem! PSSZT! Hallgassunk!
A szólásszabadság szent nevében: HALLGASSUNK!
In the name of NÉMASÁG.
Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/59/Pssszt.html, 2011. november 21. [21:06]
APRAJA FALVA TÖRTÉNETE
Ez a történet apraja-falvában zajlik a törp-picurok egyszer "hatok" egyszer "négyek" úgy érezték, hogy Hókuszpók a nagy mágus veszélyt jelent rájuk és ismét leakar számolni velük, mint ádáz ellenségeivel!
Megint Ügyifogyi okozta a gondot, mert tollat ragadt és körmönfontan betűt-betű után vésett a papirusztekercsbe! Szijamijaú arra járt (Hókuszpók macskája a rettegett cenzor) és rátalált az irományra, sebtiben futott Hókuszpokhóz a hírrel! Hókuszpók elolvasta az irományt felkiáltott: "Töpörödött törp ördögök, ezt még megkeserülitek!" Rögtön összeröffentette udvari tollnokait és jól kimérte rájuk a vászon csíkot, úgy pirosan - vastagon! Okoska a fő-gonosz töpörödött törp, mert ő csak írogat-írogat és mérni nem lehet, hogy mire pályázgat, de ne feledjük el Ügyifogyit sem! Ő keveri a nyusziport a kakaóban! No jöjjön csak közelebb, majd kimérek rá a lapátnyéllel úgy nyomban! Törpilla a kis-szende, tündi-bündi, csak a tükör előtt illeg-billeg, és más a szépészeten kívül nem érdekeli! Ne hadjuk ki Duli-fulit sem barátjával a reményteljes Törppicurral a kezében! E szóra Szijamijaú felkapja a fárkát és odanyávog Hókuszpóknak: Azok szóra sem érdemesek! Szóra sem, szóra sem,de engem förtelmesen idegesítenek! Mennydörgős krucifix !!! Grrrr!!! (itt fütyülni szoktak a filmben...).
Hókuszpók miért is sokallt be ennyire? Egyszerűen egyértelmű a válasz: -mert megijedt, hogy a töpörödött törp ördögök lenyúlják a vájlingot, amiben olyan finom, mézes-mázos ígéreteket főzött mind ezidáig! E csoda-vájling birtokában még az erdő villámgyorsan fogyatkozó népe is nekik kezd hinni és nem az ordas-farkast képviselő Hókuszpóknak!
Vészhelyzet van Hókuszpók háza táján, mert a törpikék okosodnak, találtak valami füvet, csodafüvet és szépen halkan suttogják a történeteiket, így veszélyben van Hókuszpók imázsa, pöre ám egy király gatyában! A legrosszabb (ezt suttogva és guggolva mondom) valami varázsszerkentyűt is használnak, amellyel a világba kiállatnak vagy írnak a rossz-seb tudja miféle ördögi szerkentyű jutott a kezükre! Mivel ördögi a szerkentyű a nagy fehér mágus áldása kell nékünk, talán azzal féken tartjuk a töpörödött törp ördögöket, imigyen morog a szája-sarkából a nagy Hókuszpók! Sebtiben követet küld áldás ügyében!
Így zajlik az élet a békés törpikék háza táján és mi lesz a folytatás, azt még nem árulom el ill. csak annyit valaki nagyon ordít valami olyat: Lessz nektek cenzúra töpörödött törp ördögök, ha addig élek, csak érkezzen az áldás!!!
Jó éjszakatát gyerekek!
Margit Zoltán
http://margitzoltan.blogspot.com/2011/11/good-bye-sajtoszabadsag.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése