A múlt héten (november 4-én – B. A. megj.) tárgyalta a zombori bíróság Zagyva Mérey Emma kártérítési perét, amelyet édesapja kivégzése és családjának meghurcolása miatt indított. A zombori Mérey István szíjgyártó, nyerges- és bőrdíszműves mestert 1944. december 11-én végezték ki, feleségét pedig évekkel később bebörtönözték. Lányuk Vajdaságban az elsők között kérte édesapja rehabilitálását, s ezt 2007. december 4-én ki is mondta a bíróság. Példaértékű határozat született: a szerb állam először rehabilitált délvidéki magyar áldozatot.
Cseresnyésné Kiss Magdolna, Zagyva Tibor és Zagyva Emma (fotó: Fekete J. József)
Mérey Emma édesapja rehabilitálását követően kártérítési pert indított, ezt tárgyalta volna a múlt pénteken immár harmadízben a zombori bíróság. Az elnöklő bírónő azonban közölte, hogy a felperes által benyújtott igazságügyi orvosszakértői vélemény még nem érkezett meg az alperes képviselőjéhez, illetve nem telt le az annak tudomásulvételéhez előirányzott 30 napos határidő, így bármilyen ítéletet is hozna, az az eljárás hiányosságai miatt eleve érvénytelen lenne. A tárgyalást ezért január 10-ére napolta el. A felperes jogi képviseletét a Trianon Múzeum Alapítvány által felkért zombori és magyarországi ügyvédi közösség látja el.
A tárgyalást követően a zombori Magyar Kaszinóban délvidéki civil szervezetek és az áldozatok leszármazottai részvételével kerekasztal-beszélgetést tartottak. Dr. Szabó Pál Csaba történész, a Trianon Múzeum Alapítvány alapítója és vezetője hangsúlyozta, hogy Magyarországnak a szórványok szórványában is helytálló magyarok mellé kell állnia, hiszen őseiket kiirtották, megkínozták, meggyalázták. Dokumentálni kell a délvidéki magyarságot ért brutális népirtást, és be kell vinni a köztudatba, mert Magyarországnak végre szembe kell néznie az 1944/45-ös eseményekkel.
– Zagyva Emma asszony ennek a folyamatnak a tábornoka, mivel történelmi küldetést teljesített be azzal, hogy szembeszállt a szerb állammal, s édesapja rehabilitálása útján igazságot keres a délvidéki ártatlan áldozatok mindegyikének. Mindezt pénz híján, megroggyant egészséggel vállalta föl, ezért a Trianon Múzeum Alapítvány jogi és anyagi tekintetben is mögé állt – mondta a tanácskozáson Szabó Pál Csaba.
– Szerbiának tiszta orcával kell belépnie az EU-ba, bocsánatot kell kérnie, meg kell jelölnie a tömegsírokat, és kárpótolnia kell az ártatlan áldozatok hozzátartozóit. Én tízéves koromtól a lelkemen viselem a veszteséget. Egyéni küzdelmemet minden ártatlan áldozat érdekében folytatom, követelem a kárpótlást és az elkobzott vagyon visszaszármaztatását – nyilatkozta Zagyva Emma.
Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyút Délvidék 1944/45 civil szervezet képviselője maga is érintett a rehabilitáció kérdésében a csatornaépítő Kiss József leszármazottjaként: neki a nagyapja nyugszik a verbászi tömegsírban. Szerinte is alapprobléma, hogy a délvidéki ellenrazzia ténye nem került be a magyar köztudatba, a történelemkönyvekbe, A magyarok krónikája című, 840 oldalas, impozáns mű például félmondattal napirendre tér fölötte. A megtorlásnak, az ártatlanok golgotájának szerepelnie kell mindkét nép, a szerb és a magyar történelemkönyveiben egyaránt. Cseresnyésné felvetette, hogy az áldozatok számának megbecslése érdekében, próbaképpen fel kellene tárni valamelyik tömegsírt, hogy kiderüljön, például Verbászon 180 áldozat van-e elhantolva, vagy 380, ahogyan az édesapja emlékszik rá.
– Az áldozatok nevesítése nem igazán célravezető módszer az áldozatok számának megállapítására – hangzott el Délvidéki S. Atilla felszólalásában. A történész szerint sok családban évtizedekig nem beszéltek a veszteségről, ma már rengeteg áldozatról nincs is, aki beszélhetne. Másfelől az idetelepített csángók az őshonos magyarsággal egyetemben áldozatai lettek a megtorlásnak, ők viszont sehol sem voltak feljegyezve, nem lehet tehát nevesíteni őket.
– Pontosabb képet alkothatunk, ha összevetjük az 1941-ben és 1944 karácsonyán készült lakosság-összeírások adatait. Ebből kitűnik, hogy a két népszámlás között több mint százezerrel csökkent a délvidéki magyarság lélekszáma. Ebből kiindulva kellene érzékeny történészi figyelemmel kibogozni, mennyien menekültek el, mekkora volt a frontveszteség, a természetes lakosságcsökkenés és az áldozatok száma – indítványozta Délvidéki S. Attila, aki egyben felvetette, hogy az egyéni rehabilitációs perekkel szemben – egyelőre ugyanis ez az egyedüli járható út – el kellene gondolkodni egy szerbiai társaság létrehozásának lehetőségén, amely felléphetne a csoportos rehabilitáció érdekében.
Elvegyi Ákos, a VMDK elnökségi tagja zárszavában hangsúlyozta, hogy a vonatkozó, frissen meghozott törvények továbbra is hátrányosan megkülönböztetik a vajdasági magyarságot, F. Cirkl Zsuzsa zombori helytörténész, újságíró pedig hozzáfűzte, hogy meggyőződése szerint vagyon-visszaszármaztatásra és igazságos kárpótlása nem lehet számítani, az egyéni rehabilitálás viszont reális lehetőség, minden érintettnek el kell járnia ez ügyben.
Szabó Pál Csaba szerint a magyar politikának van egy hazug axiómája, miszerint a délvidéki magyarok mondják meg, mit akarnak, mi meg majd támogatjuk.
– Hát hogyan mondja meg az évtizedekig gúzsba kötött, hogy mik az elvárásai, ha lefojtottsága miatt talán megfogalmazni sem tudja őket, de kimondani végképp képtelen? – tette fel a kérdést a történész, aki elmondta, hogy november utolsó hetében háromnapos országos megemlékezést tartanak Délvidéki Magyar Tragédia 1944/45 elnevezéssel a Magyar Országgyűlés, a Trianon Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia, a Szent István-bazilika és a pasaréti ferences templom helyszínein, amelynek célja a méltó megemlékezésen kívül a magyar politikum ráébresztése a délvidéki magyarokat ért tragédia súlyára. A november 25-e és 27-e között megrendezendő eseménysorozatra meghívta mindazokat a délvidéki magyarokat, akik tisztelegni szeretnének az ártatlan áldozatok emléke előtt.
Fekete J. József
Magyar Szó, 2011. november 13., 14. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése