Kelet-Európa számos médiafrontján vesztésre áll az újságírói
függetlenség, dúl a talpnyalás. A sajtó szabadsága egzisztenciális
kérdéssé vált a legtöbb esetben. A gerincek ilyenkor meghajlanak.
Mi meg azok előtt hajolunk meg, akik ezt a nyomást kibírják. Övék a jövő.
Bódis Gábor
Az amerikai Freedom House szervezet felmérése szerint Szerbiában „a médiák félig szabadok”. A felmérés alapján Szerbia a 2011-es évben a 196 értékelt ország közül a 72. (Szlovénia a 48., Montenegró a 80., Horvátország pedig a 85.) helyre került. Szerbiában a fő akadály a cenzúra és a politikai pártok befolyása a sajtóra, amely nem tárgyilagosan, hanem az őket pénzelő pártok utasításai alapján tájékoztat. A szervezet szerint Szerbiára jellemző még a tájkunok befolyása is a sajtóra1. A Délkelet-európai Médiaszervezet (SEEMO) szerint Szerbiában „nagy nyomás nehezedik a sajtóra”2.
Ezek a megállapítások talán még fokozottabban érvényesek a magyar nemzeti kisebbségi médiára, különösen pedig az újságokra. Abból kifolyólag is, hogy az egy napilapból és egy hetilapból álló vajdasági magyar politikai sajtó, ha egyáltalán annak lehet nevezni, egyetlen párt, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) közvetlen befolyása/irányítása alatt van.
Feladott küzdelem?
Egyre inkább meggyőznek arról, hogy nincsen szabad sajtó, illetve hogy a vajdasági magyar szabad sajtóról való elképzelés is csak egy délibáb. A média „alapítója”, vagy éppen az öncenzúra szabja meg most vidékünkön a sajtószabadság határait. Kénye-kedve szerint cseréli a főszerkesztőket. Határozza meg, hogy mi a hír és milyen a legyen a kommentár, miről lehet, és miről nem lehet (szabad) írni. Az elemző-bíráló írások a VMSZ által irányított médiákban ritkábbak lettek, minta fehér holló.
Az újságírók, vagy legalábbis azok túlnyomó többsége feladta a küzdelmet, lemondott a sajtószabadságról. Az egyik neves újságíró-szerkesztő például, aki a korábbi években rendre kiállt a lapjának függetlensége mellett, amikor jobban fizetett munkakör ajánlottak neki az új „alapítók”, gyorsan felhagyta elveit, mondván, hogy „a gyermekeknek enni kell adni”. Ez igaz, de hogyan fogja majd idővel megmagyarázni önmagának és nekik is a pálfordulását?
Hiányzik a média ellenőrző szerepe is. Ha lenne valamire való újságírásunk, akkor most arról is olvashatnánk, hogy milyen vagyonra tett szert például Kasza József, a VMSZ volt elnöke, vagy mivel gyarapodott Pásztor István, a párt mostani elnökének vagyona az elmúlt tíz év alatt. Arról hogy, mekkora a havi bevétele Korhecz Tamásnak, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnökének, hogyan és mikor szerezte meg a doktori címet, illetve hogy „tezgázik”-e és hány helyen. De arról is, hogy szennyezte-e, és milyen mértékben a szabadkai Azohem a környezetet, kinek milyen haszna volt ebből? Feltárásra kerülne az is, hogy mi történik a Népszínház ügyében, ki és mennyi pénzt költött, és miért felelős.Hová lett a 450 ezer tégla? Milyen összegekből osztogat az MNT és a Szekeres László Alapítvány, kik részültek ebből. Miféle támogatásban részesül a Pannon RTV, vagy az egyes internetes portálok, stb., stb.
Melyik újságíró vállalná, hogy ezeket a „forró” témákat „körbejárja” és melyik lap közölné az írását? Nem a köz- vagy a privát tulajdonban lévő média, hanem a VMSZ fail blog (http://vmszfail.blogspot.com/) hívta fel a figyelmet például a választásokon köztársasági elnöki címre jelölt Pásztor István felelősségére az 1999-ben történt, halálos és súlyos testi sérülést okozó közlekedési szerencsétlenségért, ami miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
Oknyomozó újságírás
Azok közé tartozom, akik úgy látják, hogy „nagyrészt az internetre költözött a (sajtó)szabadság”. Most már azonban (sajnos) az internetes tájékoztatás sem olyan, amilyen még egy-két évvel ezelőtt volt. Az utóbbi időben itt is mintha változnának a mércék. A támogatások jószerivel megtették a hatásukat. Ha például egy alapítvány, szervezet, vagy intézmény támogat, vagy hirdetést fizet egy honlapnak, akkor a tulajdonos/szerkesztő bizony ügyel arra, nehogy olyan szöveg lásson napvilágot, ami a támogatónak esetleg nem tetszik, mert bizony elapad a pénzforrás.
Az egyik ismertebb internetes hírportálon például, amelyet a tárgyilagos tájékoztatás példaképeként is emlegettek, olyan írást jelent meg a napokban, amely csupán nemzeti érzelmi alapon arra buzdítja az olvasókat, hogy a közelgő választásokon a VMSZ-re szavazzanak. Persze mindenkinek joga van azt a pártot propagálni, aki neki tetszik. Az írás azonban nem az olvasók rovatában, hanem abban a rubrikában került közlésre, amelyben egyébként komolyabb szövegeknek volt fenntartva. A honlap ugyanakkor a közlemények rovatba tette egy másik vajdasági magyar párt tisztségviselőjének az írását, habár nem ott lett volna helye. Megtörtént már az is, hogy a szerkesztő még az olvasók rovatában sem volt hajlandó közölni fontos témákat boncolgató írásokat. Szerencsére újabb blogok jelentkeznek.
A jelenlegi szomorú, lesújtónak is mondható helyzet megváltoztatás érdekében létre kellene hozni – a meglévők ellenére – a vajdasági magyar oknyomozó újságírásért járó díjat, amelyben azok a bátor újságírók részesülnének, akik fényt derítenek a társadalmi és politikai visszaélésekre/visszásságokra, az emberi és a nemzeti kisebbségi jogok megsértésnek eseteire, a korrupcióra stb. Talán egy ilyen díj, amelyet párton kívüli elismert értelmiségiekből álló bizottság ítélne oda, segítene az újságírói hivatás becsületének a visszaszerzésében. A lényegi változásokhoz elsősorban persze szükséges lenne, hogy a lapok visszanyerjék az önállóságukat, a pártoktól való függetlenségüket.
Bozóki Antal
Újvidék, 2012. április 19.
__________
1.) D. Stojanović, S. J. Stepanov: A Srbiji samo političari imaju sva prava (Szerbiában csak a politikusok élveznek minden jogot), nsreporter, 2011. december 8., 17. o.
2.) SEEMO: Nagy nyomás nehezedik a sajtóra, Magyar Szó, 2012. január 6., 2. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése