Bilincsek a tollon

A szigorúan ellenőrizett káoszban szinte gyerekjáték a sajtóval és magukkal az újságírókkal való manipulálás – valami ilyesmit nyilatkozott egy hónappal ezelőtt Vukašin Obradović, a Független Újságírók Szerbiai Egyesületének elnöke. Akkor úgy vélekedett, hogy a szerbiai politikai hatalom részéről folyamatos és erőteljes a tömegtájékoztatási-eszközökre gyakorolt nyomás és azok szigorú állami kontrollja, a felettük való éber őrködés. Ezen kívül még az újságírók szégyenletes anyagi helyzete az, ami leginkább jellemzi és tükrözi a honi sajtó mostoha sorsát, jelenlegi állapotát. Mindez pedig – a szakmai szervezet vezetőjének meglátása szerint – a legsötétebb és a legfélelmetesebb időket idézi, egészen konkrétan: Slobodan Milošević uralkodásának felejthetetlen éveit. Sőt, még rá is tesz egy lapáttal, amikor olyasmit állít, hogy a mostanihoz hasonló gyalázatos és megalázó helyzetben talán még soha nem volt a szerbiai média.

Az elvárás: legyünk bértollnokok!

A kritika nyilvánvalóan a kisebbségi sajtóra is vonatkozik. Ránk is ugyanúgy érvényes. A vajdasági magyar írott sajtótermékek és az elektronikus médiumok függetlenségét, pártatlanságát és szavahihetőségét erősen megkérdőjelezi az a megcáfolhatatlan tény, hogy nemrégiben éppen a Magyar Nemzeti Tanács lett az alapítójuk, illetve a társalapítójuk. A magát kis magyar parlamentnek tituláló MNT mögött pedig a legerőteljesebb nemzeti pártunk, a Vajdasági Magyar Szövetség tartja stabilan a frontot. Amely pedig – alighanem még kimondatlanul is – maximális lojalitást és feltétlen csatlósságot, cinkosságot követel meg a szélesre tárt védőszárnyai alatt meghúzódó kisebb-nagyobb magyar szerkesztőségektől. Nem titkoltan az a legalapvetőbb elvárása, hogy a holdudvarába tartozó újságírók egytől-egyig tollbamondást imitáló bértollnokok legyenek: bilincsbe zárt, béklyóba vert, kicsorbult tollal. BILINCSEK A TOLLON. Ez akár a jelképük is lehetne. (Pedig milyen szép is lenne épp ellenkezőleg! Fordítva. Toll a bilincsen! Lazán keresztben fektetve rajta. A kimondott és az írott szó hatalma által legyőzetve a szavak mögé rejtett rabság, megkötözöttség.)

A pókerarcú újságírók egyesülete

Ne legyenek illúzióink: a délvidéki magyar médiumok gyarmatosítása a közelmúltban megtörtént! A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete kellemes, diszkrét félhomályba burkolódzott díszpáholyból nézte végig az itteni magyar tömegtájékoztatási-eszközök rabszolgasorsba taszítását. Egyetlenegy kifogást sem emelt az ellen, hogy a semmiféle ellenkezést/ellenvetést nem tűrő muszklis magyar politikai párt valósággal átrendezte, a saját kénye-kedve szerint alakította, és a disszonáns hangoktól teljes egészében meg is tisztította ezt a mi kis magyar médiapiacterünket. A magát szakmai szervezetként aposztrofáló egyesület mindvégig teljesen közönyös/közömbös kívülálló módján viselkedett. Mint egy lecsúszott zoknis kisgyerek. Mint akit megkiskorúsítottak. Mint akit büntetésből szobafogságra ítéltek. Egyetlen rosszalló észrevételt sem tett. Vagy legalábbis a befogott, a megzabolázott, a pórázon tartott lapok, rádiók és televíziók ilyesmiről nem adtak (nem adhattak?) hírt. De kell-e ámulnunk-bámulnunk a félelmében/szégyenében lehorgasztott fejjel térde(pe)lő médiumaink szótlansága, némasága láttán? Aligha. Elég csak arra gondolnunk, miként is emelhette volna fel a szavát az egyesület tagsága egyik-másik szerkesztőség védelmében, amikor azt is kénytelen volt – zokszó nélkül – végignézni, ahogy a szervezet választott vezetőjével játszadozott (ahogyan őt leckéztette) a mini parlament maxi kádere. És hogy a szégyen/gyalázat még arcpirítóbb, még elviselhetetlenebb legyen, egy árva szó sem eshetett róla a piros-fehér-zöld színű kalitkába kényszerített médiumokban.
Azt aligha kell bárkinek is részletezni, hogy valójában hová és milyen messzire is vezet az abszolút kétkedés nélküli balga szolgalelkűség az újságírásban. Az előre megfontolt szándékkal vállalt, a puszta és önző számításból (fel)vállalt hatalom melletti hűség, a hajbókolás és kicsiny(es)ség a nyitott gondolkodásmód, a kimondott és leírt szó szabadságának önként való feladását teszi elkerülhetetlenné.

Mire kötelez az írott szó becsülete?

Egy biztos: hallgatásra, némaságra, gyáva meghunyászkodásra nem. Arra semmiképpen sem. S ha mi mégis ezt tesszük, ha így cselekszünk, az nem egyéb, mint az írástudók árulása. Hogy mi viszi rá, mi kényszeríti a hírmondót az ilyen erkölcsi lealjasodásra? Nyilván nem a saját lelkiismerete. (Már ha van neki egyáltalán.) Hanem a gyors és látványos karrierépítés, a könnyen jött, talmi népszerűség hajhászása és a biztos munkahely megtartásának illúziója. De legfőképpen a félelem. A saját – egészen pontosan körvonalazható – félelme. Márpedig ahol csak kizárólag félelem és rettegés van, ott nem létezik semmiféle szabadság. Ott a szabadságot hiába keressük. Ott csak zsarnokság van meg kiszolgáltatottság és elnyomás. Az pedig hosszú távon tűrhetetlen és elviselhetetlen. Egyetlen hatékony ellenszere és hatásos fegyvere létezik csak: ha megelégeljük a parancsuralmi rendszert és tiltakozunk, fellázadunk ellene. Előbb vagy utóbb…

Természetesen nem az az elvárás, hogy a vajdasági magyar sajtó majd egy szép napon szeplőtelen glóriás szentté váljon, hanem csupán az, hogy legyen igazmondó és legyen szavahihető. Mindössze csak ennyi. S ez épp elég. Untig elég. Mert akkor már betöltötte a szerepét és a küldetését is. Merthogy mindkettő van neki. Vagy legalábbis kéne, hogy legyen.

Szabó Angéla