Ünneprontók

„Előrelátó vagy de mégis

nézz Uram a hátad mögé is

ott is lakoznak

s örülnének a mosolyodnak.“

(Kányádi Sándor: Isten háta mögött)

Mélyszegénységéről ismert szülőfalumban, amit én csak kis magyar gettónak szoktam mondani (bár van egy olyan sejtésem, hogy már nem sokáig híreskedhetek vele, mert egy szempillantásnyi idő sem kell hozzá és vérbeli cigányfalu válik belőle), legalább egy tucat olyan ház található, amelyben évek/évtizedek óta nincsen villanyáram. Három idős embert közelről ismertem az úgynevezett Szőlősoron, akik egy-egy düledező viskóban éldegéltek. Egyes-egyedül. Az egyetlen lakható és fűthető, koromfekete falú, földes szobájukban gyertyával pilácsoltak, bádoglavórban tisztálkodtak, és udvari reterát híján műanyag vödörbe végezték a dolgukat. A kicsit is, meg a nagyot is.

A mindig savanyú ábrázatú, csontsovány Jóska bácsi volt az első, aki egy télvégi napon jobb életre szenderült. Ő permanens közelharcot vívott az elemózsiáját rendre megdézsmáló egerekkel, és aki a gyújtósnak szánt aprófával valósággal beborította a sparhelt rozsdamarta platniját, hogy ne füstöljön az orrán-száján át bukátoló, huszonhét nyarat megért, halványzöld fűtőalkalmatosság. Aki csak egyszer is hallotta őt begyújtás közben, méltán hihette, hogy nem is kartonpapírral meg (lim-lom)fával tüzel, hanem mindenféle válogatott káromkodással. Egy bölcs mondolatáról, amely szerint az Isten azért alkotta meg a fingot, hogy a süketek is élvezhessék,  mindenképpen  emlékezetes marad a számomra. Meg arról is, hogy az újsütetű „gondozói“, talán még ki sem hűlt rendesen a holteste, máris a magukévá tették a karácsonyi ajándék gyanánt kapott, vadonatúj sparheltjét. Pedig annak egészen másmilyen sorsot szánt az  adományozója. Úgy tervezte, hogy Jóska bácsi halála után majd egy másik ágrólszakadt, szerencsétlen embert fog boldogítani. A kapzsi és faszarági házaspár azonban pillanatok alatt kiürítette az egerek által  keresztül-kasul összefurkált, romos kisházat. Keresték az öregember összekuporgatott krajcárocskáit. Pedig még egy csomag zsilettet vagy egy doboz gyufát sem adtak ingyen neki, amikor szombat reggelenként eltántorgott az egysaroknyira lévő boltjukba két barna vekniért. Egyetlen karácsonykor sem kapott semmit. Még a sírjára sem…

Karcsi bácsinak nem kellett volna sorsszerűen egymagában tengetnie az életét. Felesége is, lánya is volt. Csak éppen ajtót sem nyitottak rá évtizedeken át. Felőlük akár éhen is halhatott volna. Szerencsére a faluban működő egyik kisegyháznak a vezetője tudomást szerzett róla, és megsajnálta az ágyban fekvő beteget. Az ő indítványozására történt az, hogy a gyülekezetből az egyik cigánygyerek szinte naponta meglátogatta. Ennivalót vitt neki, télen pedig bemelegítette a barlangszerű szobácskáját. A családjáról, a tehetős rokonairól soha nem volt képes beszélni. Ha felemlítették őket, heves tiltakozásba, kiabálásba kezdett. Azok szintúgy.

Karácsony ide, szeretet ünnepe oda, hallani sem akartak az öregember felől. Mégcsak ne is említsék! Még a nevét sem! Azt is letagadják, hogy valaha ismerték. Haszontalan volt világéletében. Nem lehet vele sehogyan sem zöldágra vergődni.

Karcsi bácsinak is legfeljebb csak a gyermekkorából voltak karácsonyi emlékképei.

Az üszkösödésnek indult lába meg a legyengült szíve vitte el ezen a tavaszon. Ravatalánál csak idegenek álltak. Temetése után azonban hamarosan megjelentek a még megmaradt ház omladozó falai között a rég nem látott rokonok. Rögtön eszükbe jutott, hogy hol is lakott az öreg…

Amikor Jani bácsi rosszul lett, egyik barátja elvezette a magánorvosi rendelőbe. Máshová nem is mehetett, mert nem volt betegkönyve. Mivel azonban a vizsgálati díj teljes összegét nem tudta kifizetni, letétben otthagyta a személyi igazolványát. Amikor néhány hónappal később jelentősen megromlott a látása, a volt élettársa rábeszélte, hogy forduljon ismét orvoshoz. Az asszony elment az igazolványért, az orvos azonban kikötötte, hogy csak akkor adja ki a kezéből, ha már kifizették a tartozást. A nő megígérte, hogy ha majd pénzhez jut, két részletben törleszti azt. A doktornak viszont nem felelt meg ez az ajánlat. Akkor az asszony azt találta ki, hogy otthagyja cserében a saját személyijét, csakhogy elvihesse Janiét, hogy mielőbb egészségügyi könyvecskét nyithasson a számára. Az orvos viszont kijelentette, hogy majd akkor jöjjön megint, ha már egyben lesz a pénz. Végül baráti segítséggel megoldották. Jani kórházba került, és kiderült, hogy egy daganat miatt el kell távolítani az egyik szemét.  Ez meg is történt. Műszemet azonban nem kaphatott, mert arra már nem futotta, hogy Belgrádba elutazzanak. De a lényeg az, hogy Jani él. Egy lepusztult ház jéghideg szobájában. Mert sparheltje, kályhája az nincsen. Az Isten ege alatt, az udvar egyik szegletében eszkábált össze magának téglából valami tábori tűzhelyfélét. Ott főz. Amikor éppen van mit.

Jani bácsinak most volt egy kis karácsonya. Ugyanis a helybeli Caritas csoport vasárnap meghívta ebédre. (Száz személyre készítettek ételt. De talán kétszer annyi adag is elfogyott volna.) Az egytálétel után még tortát és üdítőt is kapott. És amikor távozáskor illedelmesen mindent megköszönt, valami különös csillogás volt a szemében. Abban az egy, megmaradt szemében…

Szabó Angéla