(Csantavéri cigányparadicsom)
Csantavéren sok idegennel, sok ismeretlen emberrel lehet találkozni
mostanában. Legfőképpen cigányokkal. Akikről pedig az égvilágon semmit nem
lehet tudni. Kifélék/mifélék, mikor és honnan jöttek, meg mi célból, hol
tanyáznak, mit csinálnak, és egyáltalán meddig szándékoznak a faluban maradni.
Látszólag nem kéri és nem is tartja őket számon senki sem. Így aztán (szó
szerint) azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Nekik mindent szabad.
Az újonnan érkezett jövevények a helybeli vendéglátóikkal egyetemben már
nem csupán a havi szociális segély meg a „családi pótlék” kiosztásakor lepik el
a postaépület előtti teret, hanem már heti piac alkalmával (csütörtökön meg
vasárnap), illetve lakodalmak idején, szombaton délután is megjelennek a falu
központjában. Csoportokba verődve, néhány babakocsival vagy anélkül, na és az
elmaradhatatlan, kóbor kutyákból verbuválódott, tarka falka kíséretében. Úgy
hozzátartoznak már a poros/nyugalmas falusi csendélethez, mint a bűnhöz a rossz
lelkiismeret. És persze az is akad: bűn meg bűnözés. Lopás, rablás, betörés.
Temérdek. Egyik a másik után. Sosincs vége…
Mint akik hazajárnak,
némelyek már olyan gyakorisággal és rendszerességgel mennek „portyázni és
potyázni”. (Értsd: szerezni, csórni, lopni, rabolni, fosztogatni.) A legutóbbi
népszámlálás adatai szerint a mintegy 6500 lakosú észak-bácskai faluban ismét
rohamosan megszaporodott a napvilágnál történő tolvajlások és az éjszakai
betörések száma. A kiváló helyismerettel rendelkező falubeliek és az újonnan
érkezett betelepülők ütőképes kis csapatot képeznek. Így pedig aligha kell csodálkozni azon, hogy
a településen virágzó üzletnek számít a „csóresz-mángesz”, és cifrábbnál
cifrább esetekről számolnak be a megkárosítottak! Ezen elkövetők a kiszemelt
potenciális áldozatok kiválasztása tekintetében nem túlságosan válogatósak.
Mennek ők, bejáratosak ők szinte mindenhová: üzlethelyiségbe, lakóházba,
melléképületbe, udvarba. Van, ahová több alkalommal is visszatérnek.
Az elmúlt héten például a Csík-ér utcájában egy magányosan élő, nyugdíjas
asszony portájára hatoltak be. Átmászva a nagykapun. Két egymást követő
éjszakán, fél kettő tájban. (Korábban is jártak már nála, akkor a lakást is
feltörték, és a mélyen alvó asszony láttán, nyugodtan végezhették a kipakolást.
Akkor nála is a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a tolvajlás. Mivel sem
ékszert, sem pénzt nem találtak, így elvitték az összes fellelhető élelmiszert
és valamennyit az éppen kéznél levő ágyneműből, takaróból.) Most az udvart
térképezték fel és a melléképületeket kutatták át tüzetesen. Mire a ház
asszonya a hangos beszédre felébredt, és riasztotta a szomszédokat meg a
rendőrséget, akkorra már, amit csak találtak, mindent kihordtak az udvarra. A
biciklitől kezdve a használaton kívüli asztalig. Valószínűleg csak a
„fuvarosra” vártak, hogy az elszállítsa az útrakész holmit.
„Most voltak nálam hetedszer!”
Ezt már a kisebbik cigánytelep közelében, az egykori fürdő
tőszomszédságában élő 81 éves Kovács
Rózsa néni állítja. Eddig hat esetben jártak a telkén a tolvajok, most,
hetedszerre pedig már a házába is bemerészkedtek. Hátul, az udvarban, az
egykoron disznóólként funkcionáló, takaros, fehérre meszelt épületen három
nehéz, masszív faajtó, az ablakon pedig sűrű vasrács árulkodik arról, hogy a
házigazda az időnkénti hívatlan látogatók fogadására is alaposan felkészült. De
sajnos, már csak kissé megkésve. Addigra ugyanis már leszerelték és elvitték
(meglehetősen barbár módon kitépték, kicsupálták a falból) a pálinkafőzésre
szolgáló teljes berendezést, és eltakarították az összes föllelhető kerti- meg
kőművesszerszámot. A hatalmas kertből pedig összeszedtek szinte minden
virágtartóvá alakított régi használati tárgyat. Amit pedig nem sikerült
elvinniük, azt a helyszínen felaprították, összeverték, tönkretették. Ilyen
sorsra jutott a kiszuperált vaskályha, a gondosan megőrizett szekér, a két
hatalmas kocsikerék, a két fából készült tragacs, valamint a kisebb-nagyobb
üstök és bográcsok. Sőt még a cserepes virágokat is megritkították, azokat is
volt idejük elhordani.
– Ha hétfőn reggel megkezdeném
elbeszélni mindazt, amit idáig átéltem a hozzám „bejáró” cigányokkal
kapcsolatban, akkor is eltartana a mondókám péntek estig! – mondja a mindig víg
kedélyű, egykori kereskedőasszony. –
Most az történt, hogy a héten felvettem a nyugdíjat, és a kapott pénzt, a
megspórolt krajcárkáimmal együtt, a szobában az asztalterítő alá tettem. A
tűzifát akartam megvenni belőle. Huszonötezer dinár volt. Ráhelyeztem még a
hamutartót is, de biztosan észrevették, hogy ott púposabb az abrosz… Elvitték a kakukkos faliórát és a szekrényben
talált két karórámat is. Emellett sok olyan dísz- és emléktárgyat, amely fémből
készült. Nyilván az ilyesmit tudják legkönnyebben értékesíteni. A nappalim
vitrinjéből hiányzik nyolc üveg nagyon régóta őrizgetett, drága ital. Az
éléskamrámat is jól kiürítették. Eltűnt belőle a sonka, a kolbász, a bekészített
kristálycukor, az étolaj, a tetovói bab meg a halkonzervek. Még a
hűtőszekrényemből a vajra, a főtt sonkára és fél üveg tejre is szükségük volt.
Fogalmam sincs, hogy hány táskát, szatyrot vagy zsákot tömhettek meg, de fel
lehettek pakolva rendesen! Most így, utólag azt gondolom, hogy valószínűleg
felmásztak hátul a terasz tetejére és az egyik emeleti ablakon át jutottak be a
lakásba. Ott láttam sok törött üveget a szőnyegen és ott találtam meg azt a
követ is, amellyel bezúzták az ablakot. Aztán pedig ugyanazon az ablakon
keresztül adogatták ki az összeszedett holmit is. Mindez világos nappal
történt, amíg én a fodrásznál voltam. A
rendőr, aki a betörés után kijött hozzám, még jegyzőkönyvet sem készített. A
beszélgetés után elment, és amikor egy negyedóra múlva visszatért, nála volt az
egyik ellopott bőrtáskám, benne az ötven éves, nagy sakktáblával meg egy üres
likőrösüveggel. Ez minden, amit visszakaptam. Tehát ő rögtön tudta és pontosan
tudta, hogy hol kell keresni az elkövetőket! Most erre mit mondjak?!
A bútorszállítást is megoldották…
A valamikori földműves-szövetkezet gazdátlanul és
őrizetlenül hagyott épületébe is időről időre visszajárnak a vakmerő tolvajok.
Éppen a napokban törtek be sorrendben hatodszor. Eleinte még a hátsó bejárati
ajtó kifeszítésével jutottak be a folyosóra és az irodahelyiségekbe, a
legutóbbi két esetben viszont már a praktikusabb – az ablakon át való –
közlekedést választották. Nagy mennyiségű (falból kiszaggatott) kábelt,
telefonvezetéket, számító- és írógépeket, fémből készült emléktárgyakat
zsákmányoltak a betörők – több ezer eurós kárt okozva. A dolguk egyáltalán nem
volt sietős, és bizonyára biztonságban érezték magukat. Erre utal például az,
hogy az emeletről, végig a lépcsőn, lecipeltek két (körülbelül két méter magas)
irattartó szekrényt és négy széket. Utána mindezt el kellett vinniük a mintegy
száz méterre lévő kapuig, és egyenként átadogatni a kerítésen. A vasból készült
kerítés kapuja ugyanis mindvégig zárva volt. Az egyik iroda padlójáról felvett
szőnyeg azonban már nyilván nem fért be a szállítást végző járműbe, vagy csak
nem akartak vele vacakolni, mert felgöngyölítették ugyan, meg át is préselték a
törött ablakszárnyon, de végül ott maradt a fenyőfa alatt, a fűben.
„Tizenötször jártak nálam a
betörők!”
A nagyobbik cigánytelep, az úgynevezett Makó közelében él a hetvenes
éveiben járó Keresztes Mária néni.
Őt eddig összesen tizenöt esetben lopták meg. Ezt onnan tudja ilyen pontosan,
hogy minden egyes alkalmat feljegyzett magának.
– Nálam kintről is pakoltak,
bentről is pakoltak. Az udvarról minden mozdítható tárgyat elvittek és a
fészeremet is kiürítették. Aztán kivették a fészer ajtaját és kifeszítették az
ablakát, most meg a tetőt kezdték el bontani. A portámon már szinte szabadon
garázdálkodhatnak, mert nincsen bekerítve. Azzal kezdték, hogy fölszedték a
drótkerítés vasoszlopait, utána pedig a karókat is kiszedték és föltüzelték. A
ház padlását mostanra teljesen letakarították. Ott tároltam a régebbi
kerékpárokat, nagyobb edényeket, amiket már nem használtam, és sok egyebet. A
mélyhűtőmből több alkalommal is ellopták a fagyasztott élelmet. Megtörtént az
is, hogy egy falat ennivalót sem hagytak a házban, mindent összecsomagoltak.
Négy alkalommal vittek el egy-egy 3 kilogrammos mosóport, három ízben
mobiltelefont, de még a kartondobozokban tárolt ruhaneműre is szükségük volt. Több
esetben itthon voltam, amikor bejöttek. Általában gyerekeket küldtek, kiskorúakat.
Megtörtént az is, hogy megfenyegettek, rám fogták a nagykést. Az a csoda, hogy
még nem őrültem meg. Hiába tettem én feljelentést, soha semmit nem találtak
meg, egyetlen ellopott tárgyat sem kaptam vissza. Nincs is kinek panaszkodnom,
meg nincs is értelme. Az emberek nem törődnek egymással, nem tartanak össze,
mások baja nem érdekli őket. Meg szerintem félnek is.
-
Kirabolták, megverték, eltemették…
Csantavéren leginkább csak suttogva mernek mesélni az emberek arról a
halálesetről, amely nemrégiben történt, és amely alaposan felborzolta a
kedélyeket. A falusi szóbeszéd szerint a Kis Ferenc (régi nevén Sár) utcában
magányosan élő ember vesztét is a cigányok okozták. Méghozzá azon a napon,
amikor bevásárolni indult. A központban lévő egyik hentesüzletben beszerezte a
szükséges élelmet, majd lement a parkba, hogy a hűvösben egy kicsit
megpihenjen. Ott társultak hozzá a cigányok, akik elvették tőle a csomagját és
a nála lévő összes pénzt, a huszonegyezer dinárt. Ez azonban még nem volt elég,
ütni-verni kezdték – olyannyira, hogy az áldozat elveszítette az eszméletét.
Később sem tudta felidézni, hogy hogy került a parkból a lakásába, nem
emlékezett arra, hogy ki vitte haza. Súlyos belső sérüléseket szenvedett, és
pár nappal ezelőtt meghalt. Több mint egy hét után találtak rá a holttestére. A
teteme már bomlásnak indult, amikor a hozzátartozói keresni kezdték. Az
utcabeliek úgy tudják, hogy néhány hónappal ezelőtt kapta meg az első
nyugdíját. Addig igen szűkös körülmények között élt egy eléggé lepusztult
házban. Ráadásul a legutóbbi jégeső is nagy kárt okozott a portáján. A háztető
egyik oldaláról le kellett szedni az összetört cserepet. Azóta is úgy áll,
fóliával letakarva. Márpedig az emlékezetes ítéletidő óta többször is hullott
jelentős mennyiségű csapadék. A temetése után kezdtek az emberek szörnyülködve
beszélni arról, hogy valójában mi is történhetett a teljesen magára hagyott
áldozattal.
Szükséges-e mindehhez bármit is hozzáfűzni? Legfeljebb csak annyit, hogy
talán nincsen még egy olyan falu az egész Délvidéken, amelyet ilyen
szégyenteljes módon körbeloptak… És ami a legfurcsább: jó ez így mindenkinek.
Merthogy semmi sem történik. Csend van. Árulkodó csend.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése