VARGA ÉS A REHABILITÁLÁS
Gyakorlati esetek (1.)
Pesevszki Evelyn, a Magyar Szó, újságírója a rehabilitálási eljárásokkal
kapcsolatos észrevételeket így összegezte:
– A rehabilitációs eljárások kapcsán
folyamatosan arról értesülhettünk, hogy az ügyészségek minden lehetséges jogi
eszközt megragadva igyekeznek lassítani vagy akadályozni a folyamatot. A
Vajdasági Magyar Szövetség köztársasági parlamenti képviselői az utóbbi néhány
hónapban több alkalommal is képviselői kérdést intéztek ez ügyben az
igazságügyi minisztériumhoz. Az illetékes tárca közelmúltban kézbesített
válaszából, valamint az abban szereplő számadatokból kiderült, hogy a helyzet
mégsem olyan kedvezőtlen, mint azt korábban egyesek megkísérelték bemutatni –
írta Pesevszki. [1]
Varga László, a VMSZ köztársasági
parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt szócsövének nyilatkozva
elmondta: Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat.
[2]
Higgyünk-e az újságírónak, a
képviselőnek és az igazságügyi minisztériumnak?
A gyakorlat az állításokkal
szemben azt mutatja, hogy nem csak az ügyészségek, hanem a többi hatósági szerv
is igyekszik gátolni nem csak a rehabilitálási, de a vagyon-visszaszármaztatási
eljárásokat is. Varga ugyan tagadja, de elképzelhető, hogy mégis „létezik
valamiféle köztársasági ügyészségi szintű utasítás, hogy ezekben az ügyekben
mindenféleképpen ellent kell mondania vagy fellebbeznie az ügyészségeknek”.
(Mint ahogy tagadják annak az állítólagos belső közigazgatási utasításnak a
létezését is, miszerint az eljárásokban mindenhol a cirill betűs írásmódot kell
alkalmazni.)
Hogyan néz ki ez a gyakorlatban:
Első példa: A zombori Felső
Bíróságnál 2012. február 24-én (!) kérelmeztük az egyik néhai jómódú zombori
kereskedő rehabilitálását, akit 1944-ben, a város felszabadításakor „háborús
bűnösként” kivégeztek, majd a család összes vagyonát elkobozták. Az eset
kuriózuma, hogy a kivégzést a katonai bíróság állítólagos ítélete alapján hajtották
végre, miközben sem az ítéletet, sem az ítélkezésre vonatkozó bírósági anyagot
„a Katonai Levéltárban nem találják”.
Ez a tény már önmagában is
elegendő lett volna a kivégzett rehabilitálására, mivel a rehabilitálási
törvény 1. szakasza – még a nem jogász képzettségűek számára is – egyértelműen
fogalmaz: rehabilitálni kell azokat a személyeket, akiket „ezen törvény
életbelépéséig politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból Szerbia
Köztársaság területén, bírósági vagy adminisztratív határozat nélkül
megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól”.
Az zombori Felsőfokú Ügyészség
„alaptalannak” minősítette a rehabilitálási kérelmet, hivatkozva a nem létező
bírósági ítéletre, amely állítólag jogalapul szolgált arra, hogy a néhai zombori
kereskedő „háborús bűnösként” kivégezzék. Az ilyen ítélet miatt – tette hozzá
az ügyészség – „nincs joga a rehabilitálásra”. Talán az miatt is, ha
rehabilitálják, vissza kell adni a vagyonát is?
Az első fokú bíróság, figyelembe
véve az ügyészség ellenkezését, a 2012. júliusi végzésével elutasította a
rehabilitálást. Itt feltehető az a kérdés is, hogy Szerbiában mennyire
függetlenek a bíróságok az ügyészségektől és a többi hatalmi szervtől?
Az elutasító végzés elleni
fellebbezést az újvidéki Fellebbviteli Bíróság tavaly októberben elfogadta és
az ügyet új eljárás lefolytatására visszautalta a zombori bíróságnak.
Annak ellenére, hogy az új
eljárás során sem került elő a halálos ítélet, de más, a kivégzettet terhelő
dokumentum sem, az ügyészség mégis „teljes egészében megmaradt a korábbi
ellenkezés mellett és nem kívánt ahhoz semmit hozzátenni”.
Lassítja az ügyészség az
eljárást, vagy nem?
Most kíváncsian várjuk: Mit fog
ítélni a bíróság?
Újvidék, 2013. július 29.
Bozóki Antal
__________
[1] Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar
Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése