Kedves
olvasóim előre figyelmeztetem: explicit leszek és szabad szájú. Előre megmondom
miért: a kertelés néha nem hoz semmit és bizonyos dolgokat a nevükön kell
megnevezni. Hiába „becézek” bizonyos eseményeket, embereket, attól hogy szépen
„körülírtam” őket azok még azok nem vállnak szebbé vagy pozitívvá.
Pontosan egy éve hogy belerúgtam a vödörbe. Vagy még inkább: a bilibe.
Legalább is én úgy nevezném az eseményeket, annak ellenére, hogy pár barátom,
ismerősöm szerint, inkább „megszívattak” az ügyben mintsem magam jószántából
okoztam volna a rám nehezedő történteket.
Azoknak az olvasóknak, akik múlt
évben nem értesültek vagy nem követték az „ügyem”[1]
röviden pár szóban: a 2012 – ki választások előtt a Demokrata Párt (DP)
tagjainak az jutott eszébe, hogy meglehet, mégis kellene valamit tenni a pár
tized (száz?) vajdasági munkanélküli doktori titulussal rendelkező fiatal
kutatóval, diplomással. Így síppal–dobbal a Tartományi Tudományügyi és
Technológiafejlesztési Titkárság pályázatot hirdetett ki mely a minden doktori
fokozattal rendelkező, munkanélküli személy foglalkoztatását és itthon tartását
hivatott szolgálni, akár egy munkahely biztosításában, akár egy kutatói
projektum támogatásában egy éven keresztül.
Az ötlet magában jó is lett volna,
mivel minden olyan doktori fokozattal rendelkező személyre vonatkozott volna,
aki idehaza vagy külföldön szerezte meg tudományos fokozatát. Sajnos, a
pályázat eszmei „megalkotásától” kezdve – két hónappal a pályázat konkrét
kihirdetése előtt – s még pontosabban a
pályázat hatályossága kezdőnapján hihetetlen nagy média-robajjal járt. A
Titkárság jobban értesítette a sajtóvilágot, mint az egyetemeket, kutató
központokat.
Jómagam is, még pár fiatal PhD-sel is
meg lettem híva már januárban a Titkárságba hogy, idézek: „pozitívan beszéljek”
a sajtó képviselői előtt a pályázatról anélkül, hogy bármilyen információval
rendelkeztem volna abban a pillanatban a pályázatról (sic!). Visszatekintve
látom, hogy cum laude kellett volna
beszélnem „hogy mennyire hálás vagyok azért a megadott alkalomért”.
S utána jött, aminek jönnie kellett. E–mailben értesítettek, hogy a pályázatot
megnyertem és hogy szíveskedjek (megint!) a sajtó képviselői előtt lekezelni
Bojan Pajtićtyal és aláírni a kutatói projektumom támogatását. Megköszöntem
jóhiszeműen a segélyt, és megkértem a Tartományi Titkárság képviselőjét (egy
bizonyos Jurišićnét) hogy bármely más pillanatban írjam alá a szerződést... S
habár a lokális és még a belgrádi sajtó is foglalkozott az ügyemmel (úgy lett
beállítva mintha a „kezelés” miatt nem részesülhettem a támogatásban), a valódi
motivációm okai valahogy árnyékban maradtak. Érdekes módon, maguk az újságírók
sem firtatták ugyan miért nem akartam megjelenni személyesen a sajtó képviselői
előtt Pajtićtyal, aki sorban aznap lekezelt a munkanélküli doktorokkal a nélkül
is, hogy részleteit ismerte volna a pályázatnak, ami egy hozzám intézet levelében
később ki is derült...
Miért nem voltam hajlandó megjelenni
azon a híres „kezelésen”? Tudatosan „törtem” volna ki a nyakam, avagy
„megszívattak”?
Kedves olvasóim, használom egy első éves évfordulóját az ügynek és ünnepiesen kijelentem: igenis, tudatosan nem jelentem meg azon a napon Pajtić úrral lekezelni és a média képviselői előtt mutatkozni egy tartományi nevesebb (hírhedt?) politikussal. Tudatosan tettem ki magam a média górcsője alá, és igenis, tudatosan rúgtam bele a bilibe. Pár barátomat elvesztettem, pár kollégám félkegyelműnek keresztelt el, maga a párom is értelmetlenül pislogott rám, s még postásunk meg letámadta anyámat a „hálátlanságom” miatt. Néhány „jóhiszemű” kolléga még meg is jegyezte: ámokfutó lettem, soha nem fogok munkát találni Zerbisztánban...
Kedves olvasóim, használom egy első éves évfordulóját az ügynek és ünnepiesen kijelentem: igenis, tudatosan nem jelentem meg azon a napon Pajtić úrral lekezelni és a média képviselői előtt mutatkozni egy tartományi nevesebb (hírhedt?) politikussal. Tudatosan tettem ki magam a média górcsője alá, és igenis, tudatosan rúgtam bele a bilibe. Pár barátomat elvesztettem, pár kollégám félkegyelműnek keresztelt el, maga a párom is értelmetlenül pislogott rám, s még postásunk meg letámadta anyámat a „hálátlanságom” miatt. Néhány „jóhiszemű” kolléga még meg is jegyezte: ámokfutó lettem, soha nem fogok munkát találni Zerbisztánban...
A pénz az jól jött volna. S gondolom,
hogy eddigi tudományos munkásságommal már előre is megérdemeltem volna. Doktori
titulussal rendelkezem 2005 óta, és a franciául megírt és megvédett PhD-met
önmagam erejéből érdemeltem ki (még a szüleim sem tudtak anyagiakban támogatni,
édesapám halálosan feküdt a betegágyán még a 2000 – es évek elején és még 2002–
ben elhunyt). Jugoszlávia/Zerbisztán támogatásában soha nem részesültem, de
semmiben. Az első egyetemi diplomámon (1996–ban diplomáztam Újvidéken az első
egyetemmel) még a nevem is megszerbesítették. A tudományos kutatói munkásságom
első tíz évében aktívan publikáltam és előadást tartottam négy nyelven Európa
és Észak – Afrika szerte ahol a Vajdaság népi gyógyászatáról, népességéről
tartottam előadást és írtam tudományos cikket.
Pajtićtyék nem szívattak meg. Teljesen
tisztában voltam kivel volt dolgom: hiszen itt a politikai „elit” csakis a
választások előtt mutat némi érdeklődést a „jobbágyak” iránt – mármint az
egyszerű ember sorsa iránt. Ilyenkor dobnak némi alamizsnát a túlpakolt
asztalaikról: pár támogatást a tudománnyal foglalkozó személyeknek,
intézményeknek, kultúrközpontoknak, pár nem létező munkahelyet és egy csomó
üres ígéretet. Az állampolgárok pénzével szabadon, és hozzátenném, bőkezűen
rendelkeznek, kiváltképp a kóma – sógor pénzelésében.
Demonstratívan rúgtam bele a bilibe.
Bojan Pajtić és a retyerutyája a vajdasági munkanélküli PhD diplomásokat a
választások előtti párt – marketingre használták fel. Pár fénykép, interjú a
TV–n, kezelés és mosoly és cserébe az egy évet érő alamizsna amit „első munkahelynek”
neveztek el. Utána, zsupsz, ki az utcára megint. A következő választásig.
Kedves olvasóim megkérdezném, miért
támogatnám a Demokrata Pártot – s ha már ott vagyok – miért támogatnék bármely
pártot is, ha nem fűz hozzájuk semmilyen személyes meggyőződésem?
Pénzért?? „Biztonságért”?? Elnézést,
kedves olvasóim, de az ilyesminek neve van a magyar nyelvben: kurváskodásnak hívják
az ilyen „cserét”. Személyesen nem voltam és nem leszek hajlamos a pártokkal
„bratyizni” bármilyen anyagi vagy egyéb előnyökért. Sem a demokratákkal, sem a
haladókkal, semmilyen szerb párttal, de magyarral, de még zimbabweival sem.
Tudós vagyok. Értelmiségi vagyok. Nem politikai „szatellit” és kiváltképp nem
ideológiai kurva.
PhD–met és a tudományos munkásságom
és tudásom nem a politikai pártok és egyének támogatására használom.
Személyesen is, akár Pajtić és a retyerutyája is – akár a VMSZ-ből akár a
Radikális Pártból – hozzátenném itt különbség nincs – a közszolgálatnak dolgozunk.
Mármint munkásságommal adósa vagyok a vajdasági embereknek, a jövő nemzedékének,
végső célban az emberiségnek. A kutatói munkámmal, írásaimmal, publikációimmal,
előadásaimmal felelős vagyok az eljövendő generációkkal szemben. S hozzátenném:
az ebből kifolyó viselkedésemmel is. Az ebből alakuló reputáció az egyedüli,
amivel rendelkezek és az el nem árulandó. Ez az, amit a vajdasági/szerb pártok
és a retyerutyájuk konstans elfelejteni látszanak. Vajdaság polgáraiért és
miatt ülnek azokban a kényelmes, túlfizetett bőrfotelokban és nem vice – versa.
Jómagam ezt megtehettem, nem mentem el a támogatásért talpat nyalni és fényképezkedni Pajtićtyal – az egy éves kutatói támogatást nem kaptam meg (máskülönben megjegyezném a civilizàlt országokban a támogatás postán érkezne és nem volna annyi médiatikus díszbaszás mint itt...).
Jómagam ezt megtehettem, nem mentem el a támogatásért talpat nyalni és fényképezkedni Pajtićtyal – az egy éves kutatói támogatást nem kaptam meg (máskülönben megjegyezném a civilizàlt országokban a támogatás postán érkezne és nem volna annyi médiatikus díszbaszás mint itt...).
Az egyszerű emberek, amilyen jómagam
is vagyok, más hatalommal nem rendelkezik csak a „nem, köszönöm, de nem” – el.
Szerintem annyi elég is lenne, hogy az ún. „egyszerű ember” visszanyerje a
hatalmát a saját sorsa felett. A pártok által bevezetett (sz)ekszplotációhoz
két fél kell. Mint a tangóhoz. Nincs tangó, ha nincs két egyén. Nincs
kihasználás, ha az egyik nem megy bele a „játékba”. És nincs „játék” sem ha az
egyik elküldi melegebb tájakra a másikat. Főleg ha a többség indít be egy szép
„nem”-et... Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.
Nemrég valami hajmeresztőt hallottam egy közeli ismerősömtől, ami jól
leírja az embertársaink egy részének a mentalitását. Az illető jóhiszeműen
magyarázta mennyire „fontos manapság jóban lenni a pártokkal”, hiszen az ember
„másként nem tud érvényesülni”. Érvényesülni????? Mi a fene????
A kedves illető nem tudja, hogy az alapvető emberi jogok közé tartozik a
munkavállalás joga? Érvényesülni??
Kikérném: hogy tudna egy éhes ember
érvényesülni – hiszen az állampolgárok nagy része már arrafelé tart... Milyen
emberi tulajdonságokkal vagy készséggel – munka, művészeti, emberi téren –
rendelkezik az az egyén, aki talpnyalás által számít „érvényesülni”? Mióta
pozitív karaktervonás a gerinctelenség, ami elősegíti a talpnyalást? Evolutívan
előnyös lenne hosszú távra?
Ne érvényesüljön az a személy, aki
olyan emberkörbe tömörül, ahol az egyéni érdekek vannak előnyben részesítve – s
ezt még a hülye is tudja, hogy a pártok hagyományosan azokat az embereket vonzzák
magukhoz, akiknek sem tudásuk, sem személyes karakterük, és tetejében még más
adottsággal sem rendelkeznek. Az ilyenek azért tömörülnek csordába, mert
másként nem tudják megállni az emberi helyüket. Ehhez gerinc kell. A gerinc az,
ami az érvényesüléshez szükséges, nem a párttagság. Oda elég egy pléhpofa és
egy jókora nyelv a benyalásra.
S kedves olvasóim eddig be is láthatták – volt idejük jócskán az elmúlt
húsz évben saját bőrükön megérezni: a pártoknak való benyalizás nem hoz
kenyeret az asztalra, vagy ha hoz is rövidtávon és piszkos úton. Itt, e
földrajzi szélességen, hosszúságon „biztonság” nincs; nincs „biztos munkahely”,
„biztos pénz” és „biztos mindennap”. S az eddigi modus operandi – magyarán: a
„pártok segébből fityeg ki a cipőpertlink” – nem szolgál semmire. Mert már
semmink sincs. Gyerekeink, rokonaink tömegesen elhagyták Zerbisztánt, a
munkahelyeinket elveszítettük (ha volt is valamikor...), a gyárak becsuktak,
templomok nyíltak helyükbe és csak az életünk maradt meg. Ezért a benyalizás
nem válik be és nem is fog. A változásokhoz meg gerinc kell. A pártok és a
pártokkal való kacérkodásnak véget kell vetni,
méghozzá minden szinten. Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.
Újvidék, 2013. július 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése