(Értelmetlen, de érdemes!)
„Érdemes-e arról elkezdenem beszélni, hogy ami a Magyar Szóban, a vajdasági
magyarság egyetlen napilapjában zajlik, az több mint botrányos?” – teszi fel a
kérdést tegnap délutáni facebookos bejegyzésében Stephen Bozhen.
Egy jó kis paradoxonnal tudnék neki válaszolni: érdemesnek érdemes, csak éppen nincs semmi értelme.
A vajdasági magyar újságírás régen volt már olyan elaljasult állapotban,
mint mostanság. Még az egypártrendszerű, szigorú szocializmus évtizedeiben sem
süllyedt ilyen mélyre, és az azt követő háborús években is igyekezett megőrizni
a méltóságát.
Hogy milyen mértékben sikerült lezüllesztenünk ezt a hátborzongatóan szép mesterséget,
azt én három évvel ezelőtt tapasztaltam meg a maga „teljes életnagyságában”. Akkor
szerepelt úgymond közvitán a Magyar Nemzeti Tanács által megrendelt
Médiastratégia, amelynek a kidolgozásában – akkor legalábbis azt állították! –
újságírásunk színe-java részt vett. Szakmai véleményezésekor viszont mindössze
hárman mertek megszólalni, kritikát megfogalmazni, kis vajdmagy újságíró-társadalmunk
úgy lapult, mint nyuszi a fűben. Még a
szakma mesterei, nagy öregjei is – akiknek már nincs mit veszteniük – mindvégig
csendben maradtak. Az azóta elmúlt három évben pedig nemhogy javult volna,
hanem csak tovább romlott a helyzet.
Az igazmondás és a tisztességes tájékoztatás ügyében minden erőlködésűnk
elkeseredett szélmalomharc csupán, mert ezt a szerencsétlen magyarságot a saját
értelmisége többszörösen is elárulta, és ebből az árulásból bizony a hírmondók
is derekasan kivették a részüket. Kevesebbet ártottak az előre megfontolt
szándékkal konokul hallgatók, mint a krónikus köpönyegforgatók vagy a számításból
helyezkedők. A közösségünk elleni legnagyobb vétséget azonban a hatalombitorlók
előtt hajlongó, a körülöttük lihegő (jó tollú) szorgalmasok követték el, akik pedig
pontosan tudták, hogy mit művelnek. Akik ebenguba, hogy vállalják vagy
tagadják, mégis csak a politikacsinálók szekerét tolják azok
címlap-szerepeltetésével, élőadásban történő, nyájaskodó, semmitmondós vendégeskedésükkel
éppen a fejük feletti elképzelt glóriát glancolják. Akik rongyemberként
viselkedtek, s akikkel – éppen emiatt – a politikacsinálók időnként föl is törölték
a padlót. Vagy ha nem, hát lettek egykori önmagukkal meghasonlott, szánalmas
roncsemberek, akik ma is egy-egy kéziratért, kép- vagy hanganyagért háborgó
gyomorral tesznek erőszakot saját magukon. És ha időnként meg is szólal a
lelkiismeretük, igyekeznek azt nagyon gyorsan elhallgattatni. Úgyhogy: előbb köpi magát szembe reggel a tükörben a
délvidéki magyar újságíró, mintsem
hogy az uralkodó magyar pártunk sajtóirányítása ellen nyilvánosan felemelje a
szavát. Nálunk nincs már az
írástudónak felelőssége és az írott szónak sincsen becsülete.
Stephen Bozhen ezt írja: „Akik a diktatúra szekerét tolják (félelemből vagy
kényszerből, éppen mindegy), mert arcukat, nevüket adják a manipulatív hírekhez
(vagy épp a cinkos hallgatáshoz – mikor minek van szezonja, ugyebár), és
valójában pontosan ezzel betonozzák be az őket (is) elnémító hatalmat (ördögi
kört teremtve ezzel), azok valójában majd mindannyian szabadelvű, egyenes
gerincű, titkon az „ellenállással” szimpatizáló értelmiségiek?” Hát ilyen
nincs. Is-is nincs. Csak vagy-vagy van. Vagy örök igazságkereső, nevét,
becsületét óvó/őrző újságíró valaki, vagy pedig szándékosan félrevezeti,
becsapja és hűtlen módon megcsalja mindazokat, akikért pedig olyan megfeszített
iramban dolgozik. Sajnos ez a keserű hétköznapi valóság.
Így vált az újságírók (magát szakmainak meg érdekvédelminek mondó)
szervezete is üres kirakattá, és ily módon veszítették el nem pusztán a
tekintélyüket, hanem az erejüket is meg az olvasóikat/nézőiket/hallgatóikat is a
magyar tájékoztatási eszközök. Sorra, egymás után.
Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mit tettek a Magyar Szóval! Nem akkor, amikor (ugyancsak három évvel ezelőtt) eléggé
el nem ítélhető módon leváltották a főszerkesztőjét (mert akkor már a jó indián
halott indián volt), hanem sokkal korábban. Talán amikor a VMSZ átvette az
ellenőrzést a Forum Házban, amikor tervszerűen megkezdték a napilapnak és a
szerkesztőségnek az egyidejű leépítését. A korábbi újvidéki „anyaszerkesztőséget”
úgy szétszabdalták, a létrehozott városi szerkesztőségeket pedig úgy
elszigetelték egymástól, hogy a bennük dolgozók többé ne képviselhessenek
semmiféle erőt, hogy az esetleg lázongó újságírók még véletlenül se tudjanak
szervezkedni. Meg is szűnt azóta a hajdani legendás, zsibongó szerkesztőségi
élet, s aki ma betéved az egykori sajtóházba, az legfeljebb elvétve találkozik
ott újságíróval. (Most emlegessem azt, hogy volt idő, amikor egyazon folyosóra
nyílt a Családi Kör, az Új-Symposion, a Képes Ifjúság meg a Jó Pajtás
szerkesztőségének is az ajtaja?!)
A szebb napokat is megélt Hét Nap
újságíróival hajszál híján megesett az a csúfság, ami nem csupán a zónázáshoz
szokott újságírók réme, hanem szinte minden alkotó emberé: majdnem bevezették
számukra a mechanikus bélyegzőóra használatát, hogy percre pontosan tudni
lehessen, ki hány órakor érkezett a munkahelyére és mikor távozott. Ettől a
megalázó szörnyűségtől csak az mentette meg őket, hogy a cégvezetés túlságosan drágának
találta a blokkolóórát, és így elállt a megvételétől. De persze nélküle is elérte a célját,
merthogy munkaidőt vezetett be, ami 9 órától délután 2-ig tart, a megszegése
pedig büntetést von maga után. Aki reggel egy percet is késik, vagy 14 óránál
korábban hagyja el az irodát, annak levonnak a fizetéséből. Magyarán ez azt
jelenti, hogy az újságírót odakötötték, odaláncolták az íróasztala lábához,
hogy mindig szem előtt legyen, hogy ellenőrizni lehessen, dolgozik-e
egyáltalán. Ha viszont munkaidőben (terepi csámborgás végett) elhagyja a
szerkesztőségi szobát, akkor az aznapi riportalanyával úgymond láttamoztatnia
kell, hogy mettől-meddig múlatta a társaságában az időt.
A szerkesztőségben rejtélyes elbocsájtás is történt a nyáron, amely esetet
azonban síri csend övezi, a lepisszentett munkatársak legfeljebb csak
négyszemközti beszélgetésekkor mernek róla szót ejteni. Mindeközben maga a lap,
valahányszor megújult, annyiszor veszített értékeket a korábbi, jó nevű elődök
által begyűjtött kincsestárából.
Megint másik médiumunk, a Szabadkai
Rádió talán épp most éli a végnapjait. Sírásói és sírba eresztői valójában
azok voltak/lesznek, akik a közkedvelt rádió mellett megalapítottak egy újabbat
is, a Pannon Rádiót. Aztán pedig „kiutaltak” mellé egy televíziót is, és azóta ezt
a két társaságot akarják a délvidéki magyarság vezérmédiumává varázsolni. Népszerűsítik,
korszerűsítik, pénzzel tömik, gyötrődnek, kínlódnak évek óta, de a varázslat csak
nem akar működni. Az rendre megtörik.
A rossz nyelvek szerint zajlott egy közvélemény-kutatás az MNT megbízásából,
amely az Újvidéki és a Pannon Televízió nézettségét akarta lemérni, pontosabban
a kettőt összevetni, és amelyből az derült ki, hogy az Újvidéki Tévé műsorai
még mindig népszerűbbek, így a felmérés eredményeit inkább nem is hozták
nyilvánosságra.
Valahogy így állunk mi média dolgában. Cefetül csehül. S attól, hogy ezt egymásnak
elpanaszoljuk, nem fog megváltozni semmi sem. A szájtépés meglehetősen
értelmetlen cselekvés, de mivel már hozzászoktunk, időnként azt hazudjuk
magunknak, hogy mégsem volt fölösleges. Szóvá kell tenni az igazságtalanságot,
akkor is, ha a véleményünkkel egyedül maradunk. Ezt kell tennünk, ha másért
nem, hát önmagunk miatt. Ha nincs is neki értelme, akkor is érdemes.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése