Miért éppen Temerin? - újratöltve

A fenti kérdést a szombat- vasárnapi (2013. február 9.-10.) számában tette fel az egyetlen magyarul megjelenő napilap, a Magyar Szó. Az interjúalany dr. Lázár Zsolt, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Szociológia Tanszékének rendkívüli tanára. Az interjúban elhangzottak, illetve leírtak ennél fogva kellő súlyt is kaptak. Gondolja az olvasó. De mit is állít a Tanár Úr?

Elsősorban valóban téves és káros úgy beszélni a „magyarverés” jelenségről, főleg a napokban, hogy ez Temerin sajátja. Sajnos nem. Valóban van valami különb Temerin kapcsán, de nem lehet egyedüli példaként említeni, nem lehet és nem is szabad elvonatkoztatni a többi rokon-eseménytől. Van olyan gondolata Lázár Zsolt Úrnak, amivel mélységesen egyet tudok érteni, és aminek határozottan örülök is, hogy végre láthatóvá és egyértelművé válik. Az pediglen az, hogy a tavalyi hatalomváltás különösebben nem hatott ki ezekre és a hasonló incidensekre. Magyarul, ebből a szempontból is, teljesen mindegy, hogy éppen melyik szerb előjelű párt van hatalmon, a végeredmény a mi szempontunkból ugyanaz. Előszeretettel alkalmazza minden szerb előjelű párt a kettős mércét, s még Ivica Dacsics sem tetszeleghetett a megmentő szerepében, hisz el volt foglalva a saját kínos dolgaival.

Akad olyan állítása is a riportalanynak, ami mélységesen felháborító. Elsősorban szakmai hibának tartom, hogy a fennálló konfliktusokat úgy próbálja beállítani, mint a „tyúk meg a tojás” kérdést, hogy melyik volt előbb, azt hangsúlyozva, hogy „a magyarok erős identitástudatának és a horvátországi szerbek intoleranciájának is szerepe van abban, hogy Temerin az etnikai incidensek gócpontjává vált”. Ezzel párhuzamosan elmondja: „A második legtoleránsabb csoportnak a magyarok bizonyultak (...), míg a szerb népességen belül a horvátországi szerbek mutatkoztak a legkevésbé toleránsaknak.”

Akkor miről is beszélünk? Persze, ha a temerini (és egyéb település) őshonos magyarjai, szerbül beszélnének, szerb iskolába járnának, szerb „hegyitangókat” hallgatnának, és még a vasárnapi ebédnél is szerbül mondanák el az asztali áldást, akkor bizonyára elég toleránsak lennénk, és akkor nem lehetne a „magyarok erős identitástudatára” fogni a történteket. Az meg politikai tájékozatlanságra utal, ami ebben az esetben egyáltalán nem megengedett, hogy ahogy Lázár Zsolt mondja: „egészen biztos vagyok abban, hogy álláspontjával a problémák kialakulását a temerini székhelyű magyar párt is serkenti”.

Hogy ne áruljunk zsákbamacskát, itt csak is a Vajdasági Magyar Demokrata Pártra (VMDP) gondolhat. Viszont nekem nem világos, hogy mely álláspontjával serkenti ezeket az incidenseket? Nyilván a VMDP is annyiban bűnös, hogy ki mer állni a nemzeti érdekekért, és tiltakozni mer a kettős mérce ellen. Ez a modern szerb demokráciában, már megengedhetetlen, és provokációnak számít, miközben a VMDP-s politikus kiskorú fiát leütik a kerékpárról.

Az, hogy ilyen helyzet kialakulhat és kialakult, vagy éppen kialakulófélben van, az, nagyon sok mindenkinek „köszönhető”. Elsősorban az elmúlt 20-25 év agresszív betelepítéseinek, és az azt követő, vagyis ezzel párosuló lélektani hadviselésnek, aminek a vajdasági magyarok ki voltak, ki vannak téve. Továbbá, a rendfenntartó szerveknek, és az igazságszolgáltatás kettős mércéjének, határozatlanságának, szervezetlenségének, a média (úgy a magyar, mint a szerb nyelvű) sokszor nem tényszerű tájékoztatásának. Hogy a felesleges hangulatkeltésről, a „vezető magyar politikus- és értelmiségi” gárda befolyásoltságáról, térvesztéséről és hitelvesztéséről ne is beszéljünk. Még a „lázárzsoltok” a Magyar Szó hasábjain arról beszélnek, hogy is-is arányban vagyunk bűnösek, holott a vak is látja az igazságot, legalábbis az, aki tapasztalja, illetve míg a „pásztoristvánok” arról írnak, hogy a „vajdaságiak nincsenek biztonságban” miközben a magyarok nyakát tapossák lélektanilag is és fizikailag is, s az MNT minderről csak hallgat, na addig tényleg bajban vagyunk. Mondhatnám, a néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.

Kiss Igor

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf. 29. szám, 2013. február 11.

Miért éppen Temerin?

Lázár Zsolt szociológus szerint a magyarok erős identitástudatának és a horvátországi szerbek intoleranciájának is szerepe van abban, hogy Temerin az etnikai incidensek gócpontjává vált

„Temerin egyfajta lakmusza a múltban, a jelenben és a jövőben történő etnikai konfliktusoknak Vajdaságban” – fogalmazott nemrég kiadott közleményében a nagybecskereki Civil Társadalom Fejlesztési Alap nevű civil szervezet. Való igaz, Temerin neve hallatán egyre többen asszociálnak a nemzetek közötti incidensekre. De miért éppen Temerin? Miért épp ez a dél-bácskai község az, ahol – legalábbis a rendszeres médiafogyasztóknak így tűnhet – messze a legtöbb nemzeti színezetű incidens, konfliktus, atrocitás történik? Kérdéseinkre dr. Lázár Zsolt, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Szociológia Tanszékének rendkívüli tanára válaszolt.

Lázár Zsolt

– Tanszékünkön 2002-ben, 2006-ban és 2009-ben is végeztünk olyan kutatásokat, amelyeknek a nemzetek közötti viszonyok feltérképezése volt a célja. Temerint mint a magyar–szerb konfliktusok jelentős színterét már az első vizsgálódásaink során észleltük. Külön ugyan nem foglalkoztunk ezzel a településsel, a kutatásainkban Vajdaság egészére koncentráltunk, de megállapítottuk, hogy ez a község eltér az átlagtól a nemzetek közötti viszonyok tekintetében. Temerin nem mondható tehát tipikusnak Vajdaság egészére nézve, de abban az értelemben mégis tipikus, hogy pontosan megmutatja, milyenek lehetnek a vajdaságban élő nemzetek közötti viszonyok egy különleges helyzetben. Ez a különleges helyzet pedig abból adódik, hogy a második világháború utáni szisztematikus kolonizáció során az őshonos magyar lakosság mellé szerbeket telepítettek. Majd a 90-es évek menekülthullámával újabb szerb telepesek Horvátországból és Boszniából érkeztek – főként a már itt élő családok rokonai. Az említett kutatásainkban a tolerancia fokát is vizsgáltuk az egyes nemzeti közösségekre vonatkozóan. A második legtoleránsabb csoportnak a magyarok bizonyultak – hangsúlyozom: vajdasági átlagról van szó! –, míg a szerb népességen belül a horvátországi szerbek mutatkoztak a legkevésbé toleránsaknak (ennek elsődleges oka a frusztráltság, hiszen mind társadalmi státus, mind az anyagiak tekintetében ők veszítettek a legtöbbet). Temerin községbe a menekültek többsége pedig éppen Szlavóniából érkezett. Feltevésem szerint az ellentétek kialakulását csak tetézte, hogy Temerinben az átlagnál jóval erősebb a magyarok identitástudata, mint Vajdaság más részein. Erre utal az utóbbi hét-nyolc évet felölelő megfigyelésem, miszerint Temerinben a fiatalok szubkulturális csoportjai nemzeti alapon szerveződnek, ami egyébként nem jellemző az ilyen generációs csoportokra, amelyeket elsősorban a hasonló érdeklődési kör és életvitel tart össze.

Milyen összefüggések fedezhetők fel a tavalyi kormányváltás során hatalomhoz jutott politikai opciók, a helyi szintű politika szereplői, illetve a nemzetek közötti incidensek fellángolása között?

– Nem hiszem, hogy közvetlen összefüggés volna a kormányváltás és az etnikai színezetű konfliktusok között. Mindig annak a politikai opciónak áll érdekében a szélsőséges viselkedés serkentése, amelyik veszíti pozícióit vagy nem lát más módot a megerősödésre. Konkrétan a Szerb Haladó Párt tekintetében egyik eset sem áll fenn, de azért nem zárnám ki azt az eshetőséget, hogy a párt tagságán belül léteznek extrém elemek. Mégis, helyi szinten az extrémebb politikai fellépést inkább a Szerb Radikális Párt képviseli, de egészen biztos vagyok abban, hogy álláspontjával a problémák kialakulását a temerini székhelyű magyar párt is serkenti.

A politikailag korrekt közbeszéd nemzetek közötti konfliktusokat említ, a magyar nyelvű média a magyarok elleni támadásoknak ad nagyobb teret és „magyarverést” emleget, a szerb nyelvű média többnyire a szerbek elleni támadásokra fókuszál, híreiben a „magyar szélsőségesek” a főszereplők, a rendőrség pedig igyekszik „kocsmai verekedésekként” beállítani a történéseket. Ön hogyan kvalifikálná ezeket az eseteket?

– Nyilván mindegyik előfordult már. Temerinnel összefüggésben azonban különösen nem zárnám ki az etnikai konfliktusok megalapozottságát. Alátámasztani egyik vagy másik álláspontot viszont csak úgy lehetne, ha számba vennénk az összes incidenst, és miután minden adat a kezünkben volna, csak utána mondhatnánk ki teljes bizonyossággal, hogy egyik vagy másik nemzeti közösséget atrocitás ért. Egyébként nem csak magyar–szerb vonalon léteznek konfliktusok Vajdaságban. Jelentősek a szlovák–szerb, a román–roma stb. összetűzések is, de ezek nem kapnak akkora teret a nyilvánosságban.

Mekkora szerepe van a médiának abban, hogy Temerinről ennyit beszélnek? Valóban Temerin a konfliktusok gócpontja Vajdaságban, vagy immár a nyilvánosság is érzékenyebben reagál, ha Temerinben történik valami?

– Mindkét állítás igaz. A média számára attraktívak az összetűzésekről szóló hírek, de azt se kell figyelmen kívül hagyni, hogy vannak környezetek, ahol a probléma sűrűbben jelentkezik, és ezt kár volna tagadni.

Jelentős teret nyert vélekedés szerint a konfliktusok abból fakadnak, hogy a nemzeti közösségek tagjai nem ismerik egymást kellőképpen. Ebből következik, hogy a kölcsönös tolerancia serkenthető a másik kultúrájának, történelmének, nyelvének megismerése által. Szociológiailag ez mennyire igazolható?

– Általában véve igazolható, azonban fölmerül a kérdés, milyenek ezek a toleranciát serkentő programok. A toleranciatáborokba is elsősorban azok járnak, akik már eleve toleránsabbak, jobban érdeklődnek a másik nemzeti közösséghez tartozók iránt. De minden konfliktus ellenére Vajdaságról még mindig elmondható, hogy jók a nemzetek közötti viszonyok. Átlagban véve nincsenek nagy különbségek az egyes etnikumok tagjainak életvitele között. A jelentkező konfliktusok pedig még mindig a turbulens 90-es évek utórezgései.

PRESSBURGER Csaba

Magyar Szó, 2013. február 10., 14. o.