(A nyugdíjbiztosítási alap kétarcúsága)
A földművesek nyugdíjbiztosítási tudnivalóival kapcsolatban 2010-ben – az
Amerikai Fejlesztési Alap támogatásával – megjelent egy 68 oldalas (kitűnő és praktikus)
kézikönyv, amelynek Boško Mijatović
a szerzője. A belgrádi közgazdász még ugyanabban az évben éles hangon bírálta a
hatályos törvényt, kifogásolván, hogy az állam felelőtlen módon kezeli a
kinnlevőségeit, mert nem akar erélyesen fellépni azokkal szemben, akik igyekeznek
szándékosan megfeledkezni a vállalt kötelezettségeikről. Elmaradt a horribilis
tartozások kényszerű behajtása, aminek pedig az lett a következménye, hogy a
járulékfizetők fokozatosan lemorzsolódtak, a kötelező érvényű „díjbeszedés”
pedig már-már önkéntessé alakult át: aki akarta, fizette, aki nem akarta, nem
fizette.
Szellemesen úgy fogalmazott a közgazdász, hogy az öregkori „anyagi biztonságnak”
ezt a formáját leginkább a háztartásbeli nők, a gazdaasszonyok választották,
mert valamiféle szilárd támaszt jelentett a számukra. Olyan bevételt, amely
minden hónapban megérkezik, és amelyből ki lehet fizetni a havi villanyszámlát,
és még kávéra meg kristálycukorra is futja belőle. (A találó ténymegállapítás
ma még inkább érvényes: világítani meg kávézni lehet, csak éppen megélni nem
lehet belőle.)
Százezren sem maradtak…
A Szerbiai Nyugdíjbiztosítási Alap kimutatása szerint 1987-ben összesen 641 503-an fizették a földművesek
nyugdíjbiztosítási járulékát. Öt évvel később viszont már majdnem
20 000-rel kevesebben. Alig telt el tíz év a bevezetése óta, amikorra
szinte megfeleződött a számuk, 2009
áprilisáig viszont már csak 230 000-ren maradtak. A közgazdász
2010-ben úgy nyilatkozott, hogy a trehány módon vezetett, keszekusza hivatali nyilvántartásban
mintegy 200 000 név szerepel, viszont azoknak a száma, akik valóban fizetik
is a hozzájárulást, 50 000-nél valószínűleg nagyobb lehet, de semmiképp
sem éri el a 100 000-ret. (Tehát: időközben legalább az öthatoduk
lemorzsolódott.) Azóta viszont eltelt 3 év, és nyilván tovább fogyatkozott a siralmas
nyugdíjat igénylők tábora, így a megfizettetés is egyre gyatrábban haladt. Sokan
nem léptek ki a rendszerből, de nem is fizettek egy krajcárt sem.
Ha hinni lehet a szavainak, akkor szinte magától adódik a kérdés: mit is
akar tulajdonképpen a nyugdíjbiztosítási alap éppen a vajdasági termelőktől? Rajtuk
szeretné elverni a port? Azon az egyhatodnyi szívósan kitartó és konok módon
fizető földművesen, aki minden áron nyugdíjjogosultságot akar szerezni
magának? Meg azokon, akik már
hanyatt-homlok menekülnének, szabadulnának a rendszerből, amely azonban
vasmarokkal tartja őket fogva?
Kiss Árpádnak, a Szabadkai Paraszt
Egyesület vezetőjének a szavai szerint a Belgrádtól délre eső országrészben a
mezőgazdasággal foglalkozók azt sem
tudják, hogy mi fán terem az adócédula
– ilyesmivel csak a balgán jámbor vajdaságiakat bombázzák meghatározott
időközönként.
Bagoly mondja verébnek…
Lám, lám, a Szerbiai Nyugdíjbiztosítási Alap működési elvében is irányadó szerephez
jutott az úgynevezett kettős mérce, és nem csupán az említett északi-déli-féle
gazda-megkülönböztetés miatt. Mert miközben a vajdasági mezőgazdasági
termelőktől erélyes, tolakodó szemtelenséggel követeli az általa elmaradtnak
ítélt tartozások kiegyenlítését, addig a saját dolgozóival közel sem olyan
kegyetlen, mint a földtúrásba belefásult, békés parasztokkal. Legalábbis erre
lehet következtetni azokból a hírekből, amelyek nemrégiben érkeztek az
intézmény felől.
Az történt, hogy az Állami Revizori Ügynökség
munkatársai kutakodni kezdtek a háza táján, és volt mit látniuk. Azt találták,
hogy az intézmény (amelynek kizárólag csak a nyugdíjfolyósítás lenne a dolga) nagy
előszeretettel nyújtott különféle kedvezményeket az alkalmazottai számára –
leginkább előnyös hitelek formájában. Így például kölcsönt folyósított
télirevaló, tüzelő és tanfelszerelés beszerezésére meg lakásvásárlásra. Ez
utóbbi céljából összesen 1,6 millió eurót hagytak jóvá, méghozzá évi
fél százalékos kamat fizetése mellett. (Érdekes,
hogy a saját dolgozóik részére nem 120 százalékos kamatos kamatot számítanak
fel, mint a mezőgazdasági termelők esetében.) A házépítőknek adott hitelt 30 év
alatt, a lakásbővítőknek 20 év alatt, a lakásfelújítóknak pedig 10 év alatt
kell törleszteniük. (A földműveseknek viszont csak 5 napot adtak a fizetési
felszólítás átvételét követően!)
A revizori vizsgálódás lezárultával az alap vezetőségét az ilyen „gondoskodó
melléktevékenysége” miatt elmarasztalták, azzal az indoklással, hogy csakis
bankok, illetve külön meghatalmazással rendelkező intézmények foglalkozhatnak
hitelfolyósítással.
Télirevaló beszerzésére csaknem 146
millió dinárt hagytak jóvá. Ebből 30-50 ezer dinárt kaptak a kiválasztott
dolgozók. Ezzel pedig – a jelentés szerint – három hatályos törvény ellen is
vétettek. A vizsgálat során kiderült az is, hogy az intézmény igazgatója 163 000 dinárt keres havonta.
Többet, mint amennyit földművesnyugdíj címén folyósítanak az egy életet
ledolgozott gazdáknak kerek egy esztendő alatt.
1,2 millió kisnyugdíjas…
Amíg az alapban alkalmazottak milliókat osztottak el egymás között, addig
százezreknek be kell(ett) érniük megalázóan alacsony, koldusalamizsnához
hasonló nyugdíjjal. Szám szerint: 327 000 szerbiai polgárnak a havi járandósága
épphogy meghaladja a 15 ezer dinárt, 147 000-ren pedig még 13 ezer
dinárnál is kevesebbet kapnak. A közzétett adatokból az a megdöbbentő tény is
kiderül, hogy az ország 1,7 millió nyugdíjasa közül 1,2 millió embernek nem jár/nem
jut havonta több 25 ezer dinárnál.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése