Az egyedül élő nyugdíjas asszonyt álmában lepték meg a
besurranó tolvajok. Bevallom, piti kis tolvajnak nevezni azt az ismeretlent,
aki előre kitervelt módon az éjszaka közepén feltör egy lakást és onnan semmi
mást, kizárólag csak a megtakarított, összekuporgatott pénzt és az
értéktárgyakat emeli el, legfeljebb csak jóindulatú, balga, anyáskodó
becézgetés. Mert kőkemény rablás, betörés volt az a javából, olyan, amilyen a
félelmetes közbiztonságáról elhíresült – sorstárs – magyar falvainkban
(Horgoson, Kishegyesen, Péterrévén) sem számít mindennapos esetnek.
A Március 8-a utcában élő Dér Piroska a következőket mesélte:
– Vasárnap este itt volt a lányom meg az unokám, úgy fél 11
vagy 11 óra lehetett, amikor elmentek. Utána körülbelül még egy órát kint
töltöttem a konyhában, tettem-vettem, tehát közel járt az idő az éjfélhez,
amikor bekerültem a hálószobába és lefeküdtem. De még akkor sem aludtam, hanem
fél 2-ig néztem a tévét. Ahogy magamban összeraktam a történteket, 2 óra
lehetett, mire elnyomott az álom. Nem hallottam, nem láttam, nem vettem észre
semmit. Reggelig fel sem ébredtem. Csak amikor kiléptem a folyosóra, akkor tűnt
föl, hogy a bejárati ajtón kettévágták a szúnyoghálót, és az alsó részét
felhajtották. Olyan keretre készíttettem a hálót, hogy több darabból álljon,
hogy az alsó részén egy felnőtt ember semmiképp se férhessen át. Miután az
elkövető szétvágta a szúnyoghálót, betett az előszobába egy gyereket, az
belopakodott az oldalsó kisszobába, ott kinyitotta az ablakot, fölhúzta a
redőnyt, és akkor már könnyedén bejöhetett ő is, vagy a társai is, ha esetleg
többen voltak. Ahogy megláttam a nyitott ajtót, meghűlt bennem a vér.
Gondolom,
mindjárt azt nézte meg, hogy mi hiányzik.
– Persze. Első pillantásra úgy tűnt, hogy nem járt itt
senki. Nem forgatták föl, nem dúlták föl a lakást, nem voltak nyitva a
szekrényajtók, sőt a szekrényben sem volt semmi jele a kutatásnak, matatásnak.
Aztán vettem észre, hogy eltűnt az a kis táskaféle, amiben a pénzem volt, a
szekrény lenyitható részéből pedig az a kagylókkal díszített doboz, amit egy
tengeri nyaralás emlékeként őriztem, és amiben az ékszereimet tartottam. Az
összes megtakarított pénzemet elvitték. Az arany nyakláncaimat, a gyűrűket, a karcsatokat,
a fülbevalót. Az egyik karláncot különösen kedveltem, Olaszországban
vásároltam, még akkor, amikor a lányom kicsi volt.
A betörő láthatott a szobában laptopot is, mobiltelefont is,
de az nem kellett neki, csak a pénz meg az arany.
Tett-e bejelentést a helyi rendőrállomáson?
– Igen, ketten jártak nálam, elmeséltem, hogy szerintem mi
hogyan történhetett, elmondtam, hogy mit vittek el. Kérdezték, hogy milyen
ékszerről van szó, de hajszálpontos leírást nem adhat az ember, ha elém tennék,
felismerném, kiválasztanám, hogy melyik volt az enyém.
Mit
mondtak, van-e remény arra, hogy megtalálják az elkövető(ke)t?
– Azzal távoztak, hogy tudják, hogy ki a tettes, és
nyugodjak meg, az ellopott értéktárgyak gyorsan előkerülnek.
Azóta
történt-e valami?
– Semmi. Nagyon megviselt az eset. Nem tudok lenyugodni. Már
előre félek az estétől, nem merek elaludni, nem pihenem ki magam, reggel
ugyanolyan fáradtan ébredek. Hetvenkét éves vagyok, több évtizeden át
fodrászként dolgoztam, és még most is vállalok munkát, hogy el tudjam magam
tartani, hogy ne szoruljak a családra. Amit eddig félretettem,
összerakosgattam, az most valaki másé lett, egy ismeretlen idegené, aki egy
éjszaka kirabolt. Képtelen vagyok túltenni magam rajta. Azt mondta az egyik
rendőr, hogy örüljek annak, hogy nem ébredtem fel, amikor a házban jártak.
Lehet, hogy igaza van, az ijedtségtől talán rögtön szörnyethaltam volna.
Sokan
rettegnek ugyanígy éjszakánként. Este már nem mernek ajtót, ablakot nyitni.
Őrködnek, figyelnek, nem alszanak.
– Hallom, hogy a piacon hol az egyik asszony pénztárcáját
lopják el, hol a másikét. Vásár alkalmával is megjelennek a zsebmetszők. Itt a
szomszédságban műanyag ajtókat, ablakokat készítenek. Egy napon azt mesélték a
munkások, hogy reggelre a gépek, szerszámok java részét ellopták, utána még
egyszer visszajöttek, és a maradékot is elvitték. Azóta úgy dolgoznak, hogy a
munkaidő lejártával összepakolják, kocsiba rakják a szerszámokat – este hazaviszik,
reggel meg újra hozzák, így tudják csak megoldani.
Érthetetlen, hogy a tettesek miért nem kerülnek kézre. Nem
igaz az, hogy a rendőrségen nem tudják, hogy a faluban kik a tolvajok, hogy kik
garázdálkodnak. Az is különös, hogy a lakosság mindezt szó nélkül tűri.
Maradtak még Csantavéren életerős férfiak és fiatalok is, akik tudnának valamit
tenni. Miért nem torolják meg valahogy ezeket az elszenvedett sérelmeket,
megaláztatásokat? A falu vezetőségének is cselekednie kellene. Jön ránk a
hosszú, sötét tél. Mi lesz velünk akkor?
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése