Szívbe markoló történetet hallottam egy egyedül
élő idős emberről, akit néhány héttel ezelőtt szólított el az Úr ebből a
világból. Az utolsó napjait egy összedőlt ház romjai között tengette, a
szomszédok egy kicsit megsajnálták, és nejlonból tetőt eszkábáltak a feje fölé,
hogy legalább ne ázzon. A barátjánál lett rosszul, elvitte a mentő a kórházba,
és két teljes napon át feküdt a patológián, mire megtalálták a hozzátartozóit,
akik végül azonosíthatták. A temetés körül intézkedő unokahúgától illetékes
helyen illetékes illetők megkérdezték, hogy mi lesz a hagyatékkal, milyen
vagyona volt a bácsinak. Nem volt semmije, mondta szomorúan a hozzátartozó, nem
volt senkije, nem volt semmije. Mert ha volt valamije, akkor azt „be kell ám
adni”, erősítgette az ügyintéző. Erre már a fiatalasszony is kifakadt, mit
adjak be, azt adjam be, hogy a férjemé volt a nadrág meg az ing, amiben
eltemettük, mert még rendes gúnyája sem volt…
Ez a történet motoszkál a fejemben napok óta,
miközben a falunk különböző pontjain elkövetett betörésekről mesélnek az
emberek. Szóba kerülnek régebben elkövetett bűnesetek is, mostaniak is.
Szavaikból kérdezés nélkül is kiderül, hogy sokan már napközben is zárva
tartják a kaput, vagy legalább a ház bejárati ajtaját, sötétedés után
behúzódnak, az idősek/magányosan hallgatóznak, fülelnek, későn kerülnek ágyba,
rettegve alszanak el, és másnap kezdődik minden elölről. Elmondják nekem, de
inkább ne írjam meg. Ne is szójak róla senkinek. Hallgassunk. Majdcsak
megoldódik valahogy. Persze, szoktam mondani, majd a csend megoldja. Álljak
össze vitatkozni? Inkább én is hallgatok. Csak gondolkodom. Annak nincs hangja,
azt nem hallani.
MIT NEM MERSZ ELMONDANI?
Azt nem mered elmondani, hogy a kenyered javát
már megetted, és most odajutottál, hogy nem érzed magad biztonságban a saját
otthonodban? Azt nem mered elmondani, hogy csúnyán megloptak, hogy piszkosul kiraboltak,
hogy elvitték a garasonként, petákonként összekuporgatott pénzecskédet, meg azt
a néhány ezüst vagy arany ékszert, amit egy életen át összegyűjtöttél és
ereklyeként őrizgettél? Azt nem mered elmondani, hogy már nem is kapcsolod fel
a lámpát, hanem csak a sötét lakásban matatsz, botorkálsz, hogy néha hajnalig
ott könyökölsz a félig nyitott ablak párkányán, egyik kezedben az elemlámpával,
a másikban a mobiltelefonnal? Azt nem mered elmondani, hogy a bajban nem
számíthatsz senkire: nincs rendőrség, nincs szomszéd, nincs rokon, nincs barát?
Azt nem mered elmondani, hogy most már nem csak
a nyitott ablakon át jut be a tolvaj a házadba, hanem a gondosan bezárt ajtón
keresztül is? Azt nem mered elmondani, hogy a betolakodót a kivilágított udvar,
az előszobában égő lámpa se riasztja el, hogy szemben találod magad vele a
folyosón és bár a csuklya alatt tisztán látod az arcát, sosem ismernéd fel? Azt
nem mered elmondani, hogy teljesen fölborult az életed, hogy éjjelente nem
pihensz, csak napvilágnál alszol két-három órát? Azt nem mered elmondani, hogy
ingerült lettél, hogy megváltoztál, hogy minden zörejre összerezzensz, hogy
eleged van mindenből? Azt nem mered elmondani, hogy levegő után kapkodva,
remegő kézzel veszed be a mindennapi nyugtatót meg a vérnyomáscsökkentőt?
Azt nem mered elmondani, hogy szinte testi
fájdalmat érzel, mert megaláztak, megtapostak, kibabráltak, elbántak veled? Azt
nem mered elmondani, hogy még a gondolata is szörnyű annak, hogy miközben te
alszol, idegenek szabadon járnak-kelnek az udvarodban, a házadban? Azt nem
mered elmondani, hogy képtelen vagy megvédeni mindazt, ami a tied?
Azt nem mered elmondani, hogy a kutyáidat
megmérgezték, hogy kedden eltemetted az elsőt, szerdán elhantoltad a másodikat,
csütörtökön sírhelyet ástál a harmadiknak, pénteken meg elföldelted a
negyediket is? Azt nem mered elmondani,
hogy a hat kedvenc közül csak kettő maradt, csak kettő élte túl az
ételmérgezést?
Azt nem mered elmondani, hogy buta, jólelkű és
naiv voltál, hogy beengedtél az otthonodba olyan embereket is, akiket nem
kellett volna? De te megbíztál bennük, bagóért dolgoztattál velük, néha vettek
tőled ezt-azt, aztán a végén gátlástalanul megloptak.
Most, amikor ordítani, sivalkodni kellene, csendben
lapulsz. A hangodat is ellopták. Makacsul hallgatsz. Nem szólsz semmit. Nem
beszélünk róla. Hátha így nem lesz baj. Hátha így megúszod. Hátha.
Jó. Abbahagyom. Tudom. Értem. Valójában azt nem
mered elmondani, hogy mindezt szégyellnéd a nyilvánosság előtt elmondani. Ezért
csak így, négyszemközt…
Jobb, ha hallgatunk. Hallgatással még az Ördögöt
is le lehet győzni.
Pssszt! Te se mondd senkinek.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése