Az óbecsei Másity István esete a mentőszolgálattal
és a rendőrséggel
Január 6-án este fél 6 körül szólt a bátyám, hogy
nem tud anyánk házába bemenni, a kapu zárva van, az ablakot pedig hiába zörgeti,
vigyek egy elemlámpát és menjek gyorsan. Amikor odaértem, láttam, hogy ez egyik
szobában, ahol a tévé van, ég a lámpa, anyánk pedig ott fekszik a két szoba
közt a padlón. Megijedtem, az volt az első gondolatom, hogy meghalt. Azonnal
hívtam az egészségházat, és kértem, hogy szóljanak be a rendőrállomásra is. Továbbra
is zörgettem, néztem be az ablakon és úgy láttam, hogy anyám megmozdította a
kezét, megörültem, hogy életben van. Úgy tíz perc múlva megérkezett (nem a
mentőautó, hanem) az egészségház terepező gépkocsija, akkor már a szomszédasszony
is kijött az utcára, együtt várakoztunk. Eltelt 40 perc, és még mindig nem jött
a mentő. Talán egy óra is elmúlt, mire kiértek, a rendőrkocsival együtt. Dühös,
ideges voltam, persze, hogy nem válogattam meg a szavaimat. Bent a lakásban azt
mondta a rendőr, hogy vigyázzak, mit mondok, mert könnyen feljelentést tehet
ellenem…
A lényeg az, hogy a nyolcvan éves anyámat elvitte a
mentő, Újvidékre került, a Klinikai Központba. Másnap bementem, hogy panasz
tegyek a helyi mentőszolgálat vezetőjénél az előző napi hosszú várakozás miatt.
Vele persze nem tudtam beszélni, de mivel nem hagytam magam lerázni, máshoz
utasítottak. Akkor tudtam meg, hogy az óbecsei egészségház feljelentést tett
ellenem. Szombaton kijött hozzám ugyanaz a két rendőr, aki édesanyám
elszállításakor jelen volt. Elkérték a személyi igazolványomat és azt mondták,
hogy feljelentést kell írniuk, mert fenyegetőztem. Aztán behívattak a
rendőrállomásra.
Anyám agyvérzést kapott. A bal oldala megbénult.
Teljesen magatehetetlen. A farán két nagy felfekvési seb keletkezett, a beszéde
érthetetlen, szinte se nem eszik, se nem iszik, gyógyszerezni, pelenkázni,
ápolni kell – így adták ki a kórházból. Hitegettek, hogy majd átszállítják
Melencére a fürdőbe, további gyógykezelésre. Dehogy viszik, nem viszik őt már
sehova! Ha nem késnek annyit, ha időben érkeznek, megmenthették volna…
Világéletemben dolgoztam, mert minket arra nevelt az
édesanyánk, hogy csak a munka tudja fenntartani az embert. Egyedül neveltem a
három iskolás gyerekemet, a bank elvette a házunkat, most munkanélküli vagyok, édesanyám
élet-halál közt… Semmi jóra nem számíthatok. Magam is súlyos beteg vagyok. Tíz
évvel ezelőtt szélütés ért, aztán találtak a tüdőmön egy daganatot, tavaly embóliám
volt, csak egy hajszálon múlott, hogy életben maradtam. Most újabb, hat kisebb
elváltozást találtak a tüdőmön. Mit
mondjak még? Csodálkozik valaki azon, hogy kiborultam? Ha tudom, hogy igazam
van, küzdök, harcolok a végsőkig. Most várom, hogy mi fog történni.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése