Dehogy
volt az ideális időszak!
Matuska Márton (a fotón), a Magyar Szó nyugalmazott újságírója 1956-ban került a napilaphoz. Az újsággal való ismerkedést azonban jóval korábban kezdte. Sárosi Károly újvidéki gimnáziumi magyartanár, osztályfőnök jóvoltából már a gimnáziumi évei alatt megszokta az újságolvasást, ugyanis a diákoknak heti rendszerességgel beszámolót kellett készíteniük arról, hogy „mit ír az újság”. Otthon, a családban úgyszintén gyakori téma volt a napilap, amelynek Temerinben meglehetősen rossz híre volt.
– A Magyar Szó is hozta a hírt, hogy néhány év
leforgása alatt két papunkat (Tóth Józsefet és Wondra Gyulát) bebörtönözték, s
erről gyakran beszéltek a faluban. Wondrát különösen jól ismertem, mert
mellette ministráltam. Ma már tudom: neki köszönhetem azt, hogy újságíró
lettem.
Amikor 1956-ban leérettségiztem, éppen kerestek
képzett fiatalokat a laphoz. Amikor apámnak tudomására jutott, hogy a Magyar
Szóhoz akarok szegődni, megpróbált a szándékomról lebeszélni, mondván, hogy
„ott majd téged is jól elnevelnek”. Tanácsért fordult Wondrához, aki azt mondta
neki: „Matyi bátyám, ha Szent Pál ma élne, ő is újságíró lenne!” Szerencsém is
volt. Két Nagybecskerekről származó nagyszerű ember vett a szárnyai alá.
Beletelt egy kis időbe, mire összeállt előttem a kép: Lúkó András tartotta a
hátát helyettem is, ő védelmezett. Később Kollin Jóska is sokat segített.
Ravasz fickó volt, értette a szakmát, de a neve nem jelenhetett meg az újságban.
Ő volt a Magyar Szó esze. A sajtóház a Forum nevet is neki köszönheti. Amikor
felvetődött, hogy milyen névre is kereszteljék az intézményt, a ház anonim
pályázatot hirdetett, és Kollin javaslata nyert. Amikor kiderült, hogy ki lesz
a névadó, nem mindenki örült, de el kellett fogadni.
Milyen
volt a Magyar Szónak az a legendás hőskora, amit időnként ma is emlegetnek?
Hogy festett ez belülről?
– Ha több évtized távlatából most visszatekintünk,
hajlamosak vagyunk az akkori helyzetet, állapotot idealizálni. Pedig dehogy
volt az ideális időszak! A kendőzetlen igazság, a nyers valóság az, hogy mi is
segítettük a szocialista/kommunista rendszer kiépítését. Mert „tökéletesen
időzítve” éppen akkor – 1944 karácsonyára – jelent meg a lap első száma. A
politika hívta életre, megvolt a célja is, hogy miért, hogy milyen feladatot
kell ellátnia, milyen szerepet kell betöltenie. Ilyen tekintetben bizony
jórészt szégyellnivaló mindaz, amit ott csináltunk, hiszen elköteleztük
magunkat a titói rendszer mellett.
Mondok
most valami „meredeket”: hogyha akkor (már az indulásnál) létezett volna olyan
sajtószabadság, amilyenről álmodozunk, amilyenre áhítozunk, akkor kézenfekvő
lett volna egy, a magyarellenes atrocitásokról szóló beszámoló-sorozat
megjelentetése a lapban. Akkor mely téma lehetett volna ennél fontosabb?
– Nekem akkor már tudomásom volt arról, hogy milyen
vérengzések történtek a szülőfalumban, Temerinben, sőt Szavics Gyurka
kollégámmal 1956 nyarán elmentünk Maradékra, ahol hasonló szörnyűségekről
számoltak be az ottani emberek. (Ez utóbbi téma még adósságunk, feldolgozásra
vár.) Épp csak bemutatkozott a Magyar Szó legelső karácsonyi száma, jóformán
még egy hónap sem telt el, amikor január 23-án megkezdődött Csúrog maradék
magyarságának a járeki haláltáborba zárása. El kell olvasni, hogyan számolt be
erről a lap! Egy nemzetgyalázó förmedvényt írtak, amelyben elmarasztalják, és
mindenféle rongyembereknek nevezik azokat az ottani magyarokat. Halvány
sejtelmem van róla, hogy ki lehetett az írás szerzője, ugyanis akkoriban még
nem írták alá a cikkeket, a nevek kezdőbetűinek használatát is csak később
vezették be. Az egy héttel későbbi zsablyai, majd a két hónappal később
lezajlott mozsori eseményekről viszont már egy sor sem jelenhetett meg az
újságban. (Ma már tudjuk, 47 évet kellett várni, hogy a Délvidék magyarsága meg
tudja és meg merje fogalmazni, milyen megtorlásoknak volt kitéve 1944 végén és
1945 elején, közvetlenül az után, hogy Tito hadserege ismét birtokba vette
azokat a területeket, amelyeket a trianoni békeszerződéskor elszakítottak
Magyarországtól, és ismét a délszláv állam fennhatósága alá kerültek.)
A korabeli írásokból, beszámolókból az is kiderül,
hogy a Magyar Szó szurkolt a földműves-szövetkezetek megalakításának és
népszerűsítette a kötelező beszolgáltatást. Éppen Thurzó Lajos költőnkkel esett
meg, hogy kiküldték terepre, írja meg, hogy milyen lelkesen ajánlják föl,
adományozzák a parasztok a mezőgazdasági terményüket, hogy eleget tegyenek a
beszolgáltatási kötelezettségnek. Szegény sírva jött vissza, a szerkesztőségben
pedig már zokogva próbálta elmesélni, hogy a falvakban egészen mást tapasztalt,
ezért nem tudja úgy megírni a cikket, ahogy elvárják tőle. Ezt én akkor
hallottam a szerkesztőségben, amikor odakerültem.
Persze, történtek másfajta próbálkozások,
erőlködések is a rendszer leghűségesebb kiszolgálói részéről. Vébel Lajos
például azt a feladatot kapta „fentről”, hogy terelje a fiatalokat az egyetlen
helyes útra, ne hagyja, hogy „tévelyegjenek”. Amikor Tolnai Ottó meg Várady
Tibor szerkesztették az Új Symposiont, akkor ez gördülékenyebben ment, mert ők
körmönfontak voltak, meg nekik igen messzire nyúltak a kapcsolataik, Sinkó
Ervinen keresztül Miroslav Krležáig, vagy talán még Titóig is, de ugyanezt a
túlfejlett igazságérzetű Sziveri Jancsival már nem lehetett megcsinálni. Neki
az önálló, csakugyan független gondolkodása és szerkesztéspolitikája valójában
az életébe került.
Előfordult-e
olyan, hogy egy újságírót eltávolítottak a laptól?
– Akkor is voltak szófogadatlanok. Két ilyen esetről
van tudomásom: a horgosi Huszár Zolit szó szerint elkergették a
szerkesztőségből, meg a zentai Berta Mátyást is. (Pedig ez utóbbi a legjobb
fordítója volt a külpolitikai rovatnak.) Megtörtént az is, hogy a tartományi
belügy rászállt a Magyar Szóra, történetesen éppen Kalapis Zoltán
főszerkesztőre, akinek az lett volna a feladata, hogy a kollégáit rávegye arra,
hogy alkalomadtán „jelentsenek”. Ő ésszel élt, megszövegezett egy
nyilatkozatot, amelyben a kérést rögzítette, és minden érintettel alá is
íratta. Amikor a belügyeseknek a tudomására jutott, hogy a beszervezési
kísérletnek írásos nyoma is keletkezett, Zoli alapos
fejmosást kapott. De: megúsztuk a spicliskedést.
Kek Zsigmond az alapító-főszerkesztő – református
lelkész létére – végigcsinálta a titói rezsim propagandájának népszerűsítését,
derekasan kivette részét a rendszer megszilárdításából. Sajnos ez a
magatartásunk még Tito halála után sem változhatott meg, még tíz éven át
dicsőítettük, magasztaltuk az ő rendszerét, olyannyira, hogy az már csakugyan
megalázó és szégyenletes volt. Zsiga egyébként drágán megfizetett a
szolgalelkűségéért, mert a híres börtönszigetre, Goli otokra került.
– Egyik írásodban említést is teszel Kek
Zsigmondról. Érdemes idézni belőle egy részletet: „A titói
rezsim politikusai között talán egy sem akad, aki a két háború között is az
itteni magyarság kiemelkedő vezetője lett volna. Volt ugyan meglehetősen
befolyásos politikusunk, mint például Kek Zsigmond, a lapalapító, korábbi
református lelkész, meg a szürke eminenciás, Sóti Pál – ez utóbbi nélkül szinte
egyetlen magyarból sem lehetett kiemelkedő politikai vezető –, de amikor komoly
kérdésekben – például a Tito–Sztálin vitában, vagy Titónak a személyes
hatalmáért folytatott küzdelmében – szembe fordultak nagy vezérükkel, mind a
ketten tragikusan elbuktak. Kek még 1948-ban, és a hírhedt Goli otok
rabszigeten vezekelt vagy öt esztendőn át. Szabadulása után soha többé nem
jelenhetett meg a neve nyomtatásban. Nyelvi tanulmányaival hatalmas tekintélyt
vívott ki magának a teljes nyelvterületen, de ezeket Kossa János néven
publikálta. Sóti pedig 1971-ben bukott meg, amikor azt vágta szemébe a már öreg
Titónak, hogy személyes hatalma megtartását elébe helyezi az ország sorsának.
Őt ugyan nem zárták be, de minden hatalmától megfosztva, szinte elfeledten élte
le hátralévő mintegy két évtizedét. Pedig csakugyan hatalmasságnak számított a
délvidéki magyarok között. Kalapis Zoltán életrajzkutató ezt írja róla az
Életrajzi kalauzában: „Több mint negyed évszázadon át, némi túlzással szólva,
az élet és a halál ura volt, egy nemzetiség sorsának meghatározója.”
–
Visszatérve
Zsigához, becsületére legyen mondva, két paptársát megmentette a biztos
haláltól. Nem kell magyarázni: ha akkor éppen nem a Magyar Szó főszerkesztője,
erre nem is lett volna lehetősége. Tudjuk, hogy azokat a papokat, lelkészeket,
akik Délvidék visszacsatolását örömmel fogadták, és ez alkalomból hálaadó
istentiszteletet vagy szentmisét mutattak be, mind egy szálig kivégezték. Két
kivétel volt: Ágoston Sándor református püspök, Zsiga apósa és a Piroson
szolgáló Kocsis Mihály református esperes. Kutatásaim során tanúktól értesültem
arról, hogy csakis Kek Zsiga menthette meg őket.
Mikor
kezdett enyhülni a szorítás?
– Tito erős kézzel és vérrel akarta összetartani az
akkori jugoszláv államalakulatot, ezért aztán a rezsimjében kódolva volt, hogy
az ő távozásával ennek vége lesz, és darabjaira fog hullani az ország.
Mindenhatónak képzelte magát, megfeledkezett arról, hogy ő nem Isten. Nagyobb
változást a 90-es évek hoztak. Amikor 1990 tavaszán megalakult a VMDK,
nyilvánvaló volt, hogy ez az a szervezet, amelynek majd irányítania kell(ene) az itteni magyar politikai életet. Hogy a sajtónkkal
mi legyen, arról az akkori politikusainknak kellett volna dönteniük – közös
megegyezés alapján, de az örökös széthúzás miatt erre már nem kerülhetett sor.
Jó
az, ha a politika „gyámkodik” a sajtó felett?
– Valakinek ezt is vállalnia kell. Nézd meg, ugyanaz
történik most is! A délvidéki magyar közélet alakítása, irányítása megint
egyetlen magyar politikai szervezetnek a kezében összpontosul, annak a
kizárólagos joga – ráadásul ezt a pártot még bírálni, kritizálni sem lehet. Nem
szabad. Hogy írja/írhatná meg ilyen helyzetben a sajtó az igazat? Nem is olyan
régen történt az, hogy szóvá tettük, a Magyar Szó bizonyos szerzőket úgymond
kirekeszt a lapból, nem közli az írásainkat. Akkor vitába keveredtem Purger
Tiborral, viszont amikor reagálni kívántam az általa felvetett dolgokra, a
közlésre nem kaptam lehetőséget. Varjú Márta főszerkesztő nem jelentette meg az
én érvelésemet. Aztán már Purgerról megváltozott a véleménye, viszont velem
továbbra sem volt hajlandó tisztázni az esetet. Ezt én nem egyéni sérelemként
fogom föl, hanem tényként közlöm – ha velem megtörtént, megesett mással is.
Akkor
így reagáltál: „Sajnálatos,
hogy ma, amikor nincsenek házi belügyesek, a Magyar Szó mégis csupán egy
pártnak a szolgálatában áll. Ez viszont már a mi dolgunk, nem egy belgrádi
belügyminiszter, vagy titkosrendőrség rendelte ezt el, másként is
csinálhatnánk, másként kellene csinálnunk. Csakugyan.” De most sem csináljuk másként!
Mikor volt olyan időszak, amikor jó volt újságírónak lenni?
– Mindig be lehetett csempészni a lapba jó írásokat,
rejtett mondanivalót. Ha nem sikerült kijátszani az éberséget, ha a szerző
„lebukott”, akkor bizony szorult, mosakodhatott. Ellenem négy éven át tartott
egy párfegyelmi eljárás, amit végül is soha nem zártak le. Itthon a feleségem
nem is sejtette, hogy miért járok haza késő éjjel, megboldogult Csorba Pista
kollégámtól tudta meg, aki egyszer elszólta magát. Én nagyon szerettem a
szakmámat, örömmel jártam a terepet, és amit ott összegyűjtöttem, az általában
meg is jelenhetett a lapban. Szomorú, hogy ilyen erejét vesztett, folyamatosan
fogyatkozó kis közösségben, amilyen a miénk, cenzúrázzák a sajtót.
Nyugdíjas vagyok, de még most is szívesen dolgoznék,
ha lenne rá igény. Az akkori főszerkesztő, Bálint Sándor 1993-ban több
alkalommal is célzást tett arra, hogy nyugdíjba mehetek. Nem volt hozzá semmi
kedvem, maradtam volna még, a lap is jó volt, akkoriban közöltük a 44/45-ös
vérengzések történeteit. Végül is jobban jártam, sokkal több pénzt kaptam, mint
azok, akik tovább maradtak, a cég nekem megvásárolta a hiányzó munkaéveket.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése