SAJTÓNKRÓL (1.)

Nem megy közel, nem ás mélyre, nem kér számon

…olyan bolond eszmékért lelkesedőknek, mint amilyen a gondolat-, az írás-, a szólás- és a szólás utáni szabadság…

Március 15-én, a szabad magyar sajtó napjának megünneplésekor és a legjelentősebb vajdasági magyar médiumaink jubileumi rendezvényein nemcsak díjakat osztanak, hanem rendszerint szót ejtenek az újságírásunk helyzetéről, állapotáról is, de természetesen az ünnepi alkalmak nem komoly helyzetfeltárásra meg állapotfelmérésre valók, ilyenkor legfeljebb csak elővigyázatosan, csupán szőrmentén érintik a témát.  Márpedig időről időre szükség van az összegzésre, arra, hogy megálljunk, visszatekintsünk és a megtett utat kiértékeljük – most éppen hol tartunk, jó-e a kijelölt, a választott irány, amerre haladunk? 

Stratégia

Ilyen állapotfelmérés, látleletkészítés a vajdasági magyar tájékoztatásról mostanában nem készült. Legutóbb 2010-ben tettünk kísérletet arra, hogy feltérképezzük, hogy is állunk az itteni magyarság informálásával, milyen tájékoztatási eszközökkel rendelkezik a tömbmagyarság és milyenekkel a szórvány. Azonban a Médiastratégia 2011-2016 címet viselő dokumentum, amelyet a Magyar Nemzeti Tanács megrendelésére készítettek az azzal megbízott újságírók, valójában csak lajstromba vette a Vajdaságban megjelenő magyar újságokat és azokat a rádió- és tévéállomásokat, amelyek magyar nyelvű műsorokat is sugároznak, viszont a médiumaink szerkesztéspolitikájával, az egyes szerkesztőségek önállóságával, az újságírók helyzetével, észrevételeivel már nem foglalkozott. Az utóbbi   években pedig nem is készült újabb médiaterv. (De mi is kerül(hetet)t volna bele? Két-három dolog talán. Az, hogy jó munkát végeztünk, az önkormányzati alapítású rádióinkat sikerült megszüntetni – a rádiók elnémítását célzó esztelen „kormányrendelet” megváltoztatása keményebb dió lett volna, mint a saját magunk (városaink, községeink) által létrehozott tájékoztatási eszközök feláldozása. Meg nyilván azt is belefoglaltuk volna, hogy a szabadkai székhelyű vajdasági magyar hatalomnak van egy helybéli üdvöskéje, a Pannon RTV, amelynek serényen egyengeti az útját: mindenható médiumot szeretne kreálni belőle.)    

Egyszer elégedetten állapítjuk meg, hogy milyen szerteágazó a mi vajdasági magyar médiaalagút-rendszerünk, hiszen megjelentetünk saját gyermek-, ifjúsági- és napilapot, meg két hetilapot, néhány kisújságot, van 24 órás magyar műsort sugárzó rádiónk Újvidéken, és két magyar adást közvetítő Szabadkán, televíziónk ugyanígy: itt is, ott is… Mi egyebet akarunk még? Kiváltképp most, amikorra – a becslések szerint – körülbelül 200 ezerre zsugorodott az itteni magyarság lélekszáma. Máskor meg azzal érvelünk, hogy amivel rendelkezünk, az még így is édeskevés, komoly változtatásra, alapos bővítésre, fejlesztésre lenne szükség: friss levegőre, felszabadításra, fiatalításra. 

Pénztelenség

Amióta ismerem a szakmát, azt látom, hogy a tájékoztatási rendszerünk két gyógyulásra képtelen sebből vérzik. Az egyik az örök pénztelenség, a másik a mindenkori hatalom alázatos kiszolgálása. Médiumaink anyagi helyzete szinte soha nem volt sem biztonságos, sem kielégítő. A politikacsinálók (értsünk ezen bármilyen kormányt, képviselőházat, pártot) mindig szerették hintáztatni, valamiféle függőségi helyzetben tartani a tájékoztatási eszközeinket, a kiszámíthatatlanság pedig arra kényszerítette a sajtóházakat, hogy létbizonytalanságban tengődjenek. Persze, a szorongatásban soha nem vétették el a mértéket, ügyeltek arra, hogy a drasztikus kivéreztetés helyett mindig csak a kifárasztás stratégiáját alkalmazzák – így soha nem merészkedtek el odáig, hogy egyetlen tollvonással megszüntessék a (szinte kivétel nélkül) nagy múltú, több évtizede megjelenő magyar nyelvű lapokat, vagy elhallgattassák a rádiónkat, a televíziónkat. Ezért aztán nem is tehettük fel a kérdést, hogy „kinek van joga megvonni a vajdasági magyarságtól az anyanyelven történő tájékoztatást”, legfeljebb csak a kisebbségi létből fakadó többszörös alávetettségünk, hátrányos megkülönböztetésünk miatt zúgolódhattunk – ha volt hozzá bátorságunk. Mivel a jól kitalált „húzd meg, ereszd meg”-féle taktika mindig bevált, a pénzosztók rendszerint csak annyi támogatást folyósítottak, amennyi alamizsnát szokás adni a koldusnak: éhen ne halhasson, jól ne lakhasson.   

A tájékoztatási rendszer életben tartását szolgáló állami dotációt mindig szűkmarkúan mérték. Az utóbbi években az anyaországból érkező támogatásnak köszönhetően terebélyesedett ugyan a médiapaletta, de ezzel egy időben más betegségek ütötték föl a fejüket, amelyekről (szintén szemérmesen) soha nem beszélünk. 

Jellemhiba

Az újságírásunk sokat veszített a súlyából, majdnem azt írtam, hogy alaposan legatyásodott. Több irányból érik ütések. A hatalom folyamatosan bokszolja.  A közvélemény, a nyilvánosság elfordult a sajtótól, nem érdekli, hogy „mirőlisírahogyishíjják”, hagyja, hogy fedő alatt, lassú tűzön hadd főjön a saját levében. És magamagát is zülleszti az újságíró-társadalom, elég látványosan.

Tévedés lenne azt hinni, hogy a vajdasági magyar sajtó mélyrepüléséről csak a cudar politika, csak a bitang hatalom tehet, az újságírók sem vétlenek a történetben. A tájékoztatásunk másik gyógyíthatatlan nyavalyája a súlyos jellemhibája. A gerinctelenség, a megalkuvás, a behódolás, a szolgalelkűség. Ennek következtében csak tisztes távolságból figyeli, óvatosan kerülgeti (megkerüli) a sorskérdéseinket, az érzékeny, húsbavágó témákat. Nem megy közel, nem ás mélyre, nem kér számon. Elhallgat, elferdít, eltussol. Vannak szerkesztőségeink, amelyekben nem is újságírás folyik, hanem politikai jellegű tájékoztatás. A leginkább csak magnószorongató, mikrofonállványként szolgáló sajtósok nem a hatalom ellenőrzését, hanem annak bárgyú, balga, buzgó kiszolgálását tekintik kötelességüknek. Az a dolguk, azért kapják a fizetést. Hatalmat kritizálni, politikust bírálni náluk nem szokás.

A tájékoztatási eszközeink kifordultak önmagukból. Az újság lapjain politikusok nyilatkozgatnak, a hírműsorokat az államelnök nevével kezdik. Mintha legalábbis tilos vagy büntetendő lenne egy-egy lapszámból vagy adásból kihagyni. Néha már azt mondom, nem is Isten verése, hanem Isten áldása számunkra Vučić, mert ha nem létezne, miről szólnának a hírek, nélküle nem lenne híradó sem – így meg (szerencsére) a műsorok csak úgy ontják magukból a vastagon megvajazott, simára vasalt információkat. A lapcsinálók, a hírszerkesztők nem látnak, nem hallanak, nem érdekli őket, hogy a médiafogyasztó már testéből-lelkéből unja a banánköztársasági banánt. Eltelt, torkig van a sablonos politikával, képtelen a mézes-mázos maszlagot megemészteni, már gyomorsav-túltengést meg székrekedést okoz. Nem kíváncsi arra, hogy hány kilométert furikázott vele a szolgálati autó, hol, milyen monológot mondott föl, mennyiszer ásított tegnap és hányat tüsszentett ma a miniszterelnök vagy a pártvezér. Nincs kedve a rajongáshoz, nem él-hal a politikusokért, elege van belőlük.

Nem Szentírás az, amit a politikus mond, nincs kőbe vésve, az újságírókat mégis mérlegelés nélküli óvatos engedelmességre ösztönzi valami. Meghunyászkodásra készteti az elhatalmasodó egzisztenciális félelem. Aki viszont fél, az nem lehet szabad.

A politikusok – nyilvánvalóan – ma is egy teljességgel kiszámítható, kockázatmentes, steril újságírást szeretnének. Csupa jó hírt (mert a hatalom a rossz híreket nem díjazza), színtiszta dicséretet. Bólogatást, behódolást, hajbókolást. Bábáskodni, basáskodni a vajdasági magyar tájékoztatás egésze felett, ez lenne az igazi. Szemmel tartani a szerkesztőségeket, megkötni az újságírók kezét, hátrakötni az engedetlenek sarkát és megjutalmazni a szófogadókat.

Csakhogy: az újságíró örök ellenzéki. A hatalom kritikusa, könyörtelen bírálója. Nem válik semmiféle hatalom szekértolójává. Nem pártkatona, nem zsoldos, nem vazallus, nem csicska és nem is bazári majom, akit a politika cirkuszi porondján mutogatnak.  Nem lesz a politikus mikrofonállványa, nem lesz a hangszórója, nem lesz a visszhangja. Semmilyen körülmények között.

A politikus pedig jól teszi, ha megérti és betartja a 11. parancsolatot, amely úgy hangzik, hogy: Tiszteld a sajtót, hogy hosszú közéleted legyen a földön.

Szabó Angéla