Sajtónkról (3.)

A kordában tartott sajtó kontraproduktív

Amikor a Magyar Szó történetében lezárult az a korszak, amely a Viaszembernek nevezett Erdélyi Károly főszerkesztő nevéhez fűződött, a szerkesztőség fellélegzett. A zentai Sinkovits Péter került a helyére. A lap szabadkai szerkesztőségében örültek a változásnak, emlékszem, azt mondták, Sinkovits íróember, aki majd bizonyára tiszteletben tartja az alkotók szabadságát. Amikor pedig a fiatal Csorba Zoltán (a fotón) állt az újság élére, a szabadkai szerkesztőségben felpezsdült az élet, a rovat munkatársai új lendülettel láttak munkához.  Csorba két éven át (1989-1991) volt a Magyar Szó főszerkesztője. 

Régóta Magyarországon élsz, de tudom, hogy követed az itthoni eseményeket, így nyilván a sajtónk helyzetét, állapotát is kitűnően ismered.

– Természetesen nagy figyelemmel követem az elmúlt 25 év eseményeit a vajdasági sajtóban, de hozzá kell tennem, hogy a történésekről bíráló hangon nem szívesen nyilatkozom, mert úgy érzem, nincs erkölcsi jogom, hiszen nem vagyok ott. El szeretném kerülni az olyan megjegyzéseket, hogy "kívülről könnyű okoskodni". Persze, nem az okoskodás szándékával, a helyzet okainak feltárásához és azonosításához szeretnék hozzájárulni.

Amikor a laphoz kerültél, jó újság készült. Mi volt ennek a titka? Nagyobb volt a szabadság?

– Abban, hogy mekkora a sajtó – relatív – szabadsága, mindenhol, nálunk is meghatározó tényezőt jelent a tulajdonos, az alapító. A Magyar Szó esetében szinte ideális helyzet volt, amikor az alapító a tartományi képviselőház volt. Tehát egy olyan magas rangú testület, amely már küldetésénél fogva vegyes összetételű, amelyet különböző érdekű, szemléletű – Vajdaságban különböző nemzetekhez és nemzetiségekhez tartozó – képviselők alkotnak. Ennek köszönhetően a sajtó felé, elsősorban elvi kötelezettségeket és elvárásokat támasztottak. Kötelezték magukat, hogy biztosítják a nemzetiségi lap zavartalan megjelenéséhez szükséges (anyagi) feltételeket és elvben elvárták a magas szakmai szintű, professzionális, tárgyilagos tájékoztatást. Mindebben az a jó, hogy egyik csoport sem tudta ráerőszakolni elvárásait a sajtóra, nem az volt a küldetésük, hogy naponta a lapot elemezzék, hanem, hogy őrködjenek az elvek megvalósítása felett. (Ilyesvalamit élvez például a BBC Nagy-Britanniában és így van ez másutt is, ahol a közszolgálati sajtó helyét és szerepét helyesen határozták meg.) Tehát: a közszolgálati sajtó legyen tárgyilagos, nem részrehajló, az alapító parlamentnek pedig az a legfontosabb küldetése, hogy őrködjön a sajtó szabadsága felett, hogy így tudjon működni. Ez lenne az ideális. Mármint az, hogy a hatalmi pártoknak nem engedik, hogy rátenyereljenek a sajtóra.

Vajdaságban is, amíg a képviselőház volt az alapító, szinte ideális helyzetben voltunk, nem foglalkoztak naponta a tájékoztatással, volt egy bizottság, amely évente egyszer összeült, és olyankor is leginkább az elvekről volt szó, hogy mennyiben teljesítettük a meghatározott szerkesztéspolitikát. És ha ebben a szerkesztéspolitikában le volt írva, hogy semleges, tárgyilagos, a szakmai szabályokhoz ragaszkodó újságot készítünk, ezt kellett ellenőrizni és ebbe sok minden belefért.

A bajok akkor kezdődtek, amikor elkezdett „szűkülni” az alapító. Amikor a tartományi kormány önkényesen elvette az alapítói jogokat a Képviselőháztól. Meghatározott szándékkal: hogy befolyást, nyomást gyakoroljon. Egy kormány már egészen más, mint a képviselőház, sokkal szűkebb és a hatalmi koalíció érdekeit hajtja végre.

Egy kis túlzással: a Képviselőház helyett most a Magyar Nemzeti Tanács atyáskodik.

– A Magyar Szó esetében súlyos változást jelentett, amikor – szintén meghatározott szándékkal – az MNT kisajátította az alapítói jogokat. Azzal a magyarázattal, hogy magyar nyelvű napilapról lévén szó, ami a vajdasági magyarság érdekeihez tartozik, ki más tudná jobban érvényesíteni ezeket az érdekeket, mint az MNT. Valójában az MNT is különböző érdekeltségű pártok képviselőháza kellene, hogy legyen, amibe végső soron beleférne, hogy a sajtótól elvárja a tárgyilagos, nem részrehajló, magas szakmai szintű tájékoztatást. De már a kezdet kezdetén gyanítani lehetett, hogy az MNT-ben a hatalmi párt fogja szoros ellenőrzése alá vonni a Magyar Szót, arra hivatkozva, hogy ők tudják legjobban, melyek a vajdasági magyarság érdekei, amit a sajtónak támogatni, sőt propagálni kell.

Mivel az alapító minden esetben átveszi az "anyagi feltételek biztosítását is", adottak a feltételek, hogy kézben tartsa a szerkesztőséget. Durvább kifejezéssel élve: könnyedén megzsarolhatja a szerkesztési politikát.

Mit csináltunk rosszul, hol rontottuk el?

– A nagy baj abból származik, hogy más módon gondolkodik egy politikus és másként egy újságíró, szerkesztő. A bölcs politikus felfogná, hogy neki is jobb, ha lehetővé teszi a sajtó szabadságát, a bíráló hangnemet, hiszen senki sem tévedhetetlen és ez kétszeresen is jól jönne a politikusnak: bizonyítaná, hogy beismeri a tévedéseit és azt is, hogy íme, a sajtó szabad, mert ezt is megírhatta... A kordában tartott sajtó mindig kontraproduktív: az Olvasó gyanakodva, szkeptikusan áll hozzá, a kifejtett propagandát nem fogadja el, mert eleve elutasítja a politikai maszlagot, a lap pedig elveszíti szavahihetőségét, elveszíti a tekintélyét. A reakció: nem veszi a lapot, a szó szoros és átvitt értelmében sem. Ennek szükségszerű következménye a példányszámcsökkenés. Ez ismét nem lehet az alapító célja, hiszen mind kevesebbekhez jut el a propagandájuk. Az ellenőrzött helyzetben is lehet ügyeskedni, azt a látszatot kelteni, hogy szabad a szerkesztéspolitika, a politikusokkal megbeszélni, hogy "nyeljék le időnként" a jogos bírálatokat, de nagyon vigyázni arra, hogy "ne jöjjön át" a politikai propaganda. Ily módon nem veszíti el a sajtó az Olvasó bizalmát.

Az elején le kellett volna fektetni az alapítóval az elvi megállapodást, a játékszabályokat. A Magyar Szónak volt akkora tekintélye és súlya, hogy ezt megtehette volna. Kötelezni az alapítót, hogy biztosítsa a lap megjelenését, de őrködjön a sajtószabadság, a tárgyilagos tájékoztatás elve felett is, ne zsarolhasson sem leváltásokkal, sem a pénzbeli juttatásokkal... Politikai részről pedig meg kellene fogalmazni a vajdasági magyarság alapvető érdekeit, ezt konszenzussal elfogadni – tehát olyan érdekeket, amelyekkel egyetért az összes politikai párt, a párton kívüli magyar szervezetek és egyáltalán a vajdasági magyarság, és ha létezne egy ilyen alapdokumentum, a sajtó politikai felelőssége arra korlátozódna, hogy ezekhez az alapelvekhez tartsa magát és bíráljon, ha a gyakorlatban az alapvető érdekektől ellentétes jelenségeket tapasztal.   

Persze, sok mindent kellene még megváltoztatni, elvégezni és ehhez támogatást kapni az Alapítótól. A legutóbbi főszerkesztői pályázat kiírásakor szándékomban volt jelentkezni, akkor, abban az anyagban mindezt kidolgoztam, tervet készítettem, de végül mégsem jelentkeztem, mert úgy ítéltem meg, hogy sajnos még nem adottak a feltételek, a lehetőségek a terv megvalósításához.

Egyébként örülök annak, hogy a Magyar Szó zavartalanul megjelenik, hogy, értesülésem szerint, nincsenek anyagi gondjai. Gondolkodom azon, hogy a vajdasági magyar újságírás érdekében felajánlom segítségemet a fiatal újságírók, az utánpótlás képzésében, amit egyébként végeztem is a Magyar Szóban néhány éven keresztül, ugyanis az utánpótlás biztosítása és nevelése szintén az érdekeinkhez tartozik.

Szabó Angéla