A középszer vajúdása

Bódis Gábor

Gyülölködés (kawendios illusztrációja)

A Magyar Szó napilap az eltelt egy hónapban három személyeskedő magánvéleményt jelentetett meg a Napló alapítóiról. Erre reagálok. 

Egy számomra ismeretlen nő, egy tisztázatlan múltú közíró és egy magyarországi szélsőjobboldali, nyíltan antiszemita újság munkatársa kesergett gyűlölködve a Napló-kör megalakulása felett.
Tekintettel a szerzőkre, talán nem is érdemelne reagálást az egész ügy. Annak ellenére, hogy érzékenyebb lelkek akár el is pityeregnének olyan súlyos vádak kapcsán, mint a bújtatott nemzetárulás, az egykor sikeres hetilap „vállalássá” vált főszerkesztőjének „meggyilkolásában” való aktív részvétel vagy az önlopás eredeti találmánya, amit a szélsőjobbos vág a fejemhez. Persze azonnal visszakozik is, sajtópertől rettegve. De szaftos részleteket sejtetve. Megnyugtathatom, személyét a jelentőségéhez arányosan kezelem. A szaftos részletek pedig remélem, tényeken alapulnak. Mert ez utóbbiak sajnos arról tanúskodnak, hogy:
- A Naplót Németh Árpád és én találtuk ki. Az első betűtől az utolsóig.
- A Naplót saját pénzünkből hoztuk össze.
- Szerénytelenség, de a Napló teljesen új színt hozott a szürke vajdasági magyar médiavilágba.
- A Napló munkatársait az indulástól számított másfél év során érte atrocitás (kirúgás, fenyegetés a hatalom részéről, motozás és kihallgatás a jugoszláv rendőri szervek részéről – ezeknek szenvedő alanyai elsősorban az alapítók voltak és csak részben a munkatársak). Mint ahogy a sajtópereket sem a lap munkatársai ellen, hanem az alapítók ellen indítottak.
- A Napló csak az első néhány hónapban volt sikeres gazdasági vállalkozás, tehát nyereséges. Az utána következő években veszteséges volt és fennmaradását csak az alapítók pénzéből lehetett finanszírozni.
- Én nem haszonvágyból vagy egy jól jövedelmező magyarországi/nyugati állás csábítása miatt léptem le 1991 októberében, hanem mert behívtak katonai szolgálatra. Az emigrációt választottam, de már látom, hogy a gyűlölködők sokkal inkább vukovári ágyútölteléknek szerettek volna elképzelni. Messzemenően nem értek egyet velük.
- Ezt követően miután többször újrakezdtem a pályafutásomat (mint az MTI, a BBC, az MTV tudósítója, a Szabad Európa Rádió riportere, majd budapesti irodavezetője, a SZER kezdő szerkesztője Münchenben, majd hamarosan a rádió délszláv osztályának igazgatóhelyettese/igazgatója, legvégül pedig a Duna TV – amíg még létezett – hírigazgatója) egészen 1996 májusáig a saját zsebemből finanszíroztam a Naplót. Tettem ezt annak ellenére, hogy a lap már régen nem az én elképzeléseim szerint készült. Már nem szabadelvű (habár megmaradt a lap neve alatt a meghatározás) hetilap volt, hanem egy provinciális, a kisebbség önmarcangoló stílusát magán viselő újság. Mi egy jó lapot akartunk készíteni (talán sikerült az elején), a későbbi Naplóból már csak egy olvasatlan „vállalás” lett. Az utolsó években a példányszám már alig volt számokban kifejezhető.
- 1996 májusában azért szakítottam meg a kapcsolatot a saját lapommal (az első médiatörténeti precedens, mert tulajdonosként nem rúgtam ki a munkatársaimat, hanem magamat), hiszen az évfordulós számban a vezércikkem után néhány oldallal egyetlen, ugyan az utóbbi időben már csak családi fotóalbumként megjelenő napilapunk egyik mostani vezetője azt írta, hogy a két alapító nem vállalta a „vállalást”, mert abban „anyagi javakat már nem láttak” (második médiatörténeti precedens). Sírjunk vagy röhögjünk? A most bálványként kezelt akkori főszerkesztő, miután a messzi távolból rákérdeztem, ugyan ez hogyan történhetett meg, azt mondta: válaszold meg! Hát ez az igazi liberalizmus: az éveken át a saját zsebemből pénzelt lapban kezdjek vitába egy külsőssel. Ezt a „vállalást” nem vállaltam.
- Ezt követően a szabadelvűnek feltüntetett, ám kisebbségi sopánkodással teli, olvasatlan újság „gárdája” önálló életet kezdett élni. Fellépéseket szerveztek és az alapítókat még csak arra sem méltatták, hogy meghívják a rendezvényeikre. Amikor hívatlanul mégis elmentünk egyre, még csak be sem mutattak bennünket. Kedves szélsőjobboldali kolléga, ez a lopás.

2012. június 2.

http://www.naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=2337 

A csokornyakkendőről és a szurkolásról

Németh Árpád

(aurrum illusztrációja)

A Magyar Szó napilap az eltelt egy hónapban három személyeskedő magánvéleményt jelentetett meg a Napló alapítóiról. Erre reagálok.

(Az alábbi válasz nem jelent meg a Magyar Szó mai (június 2-i – B. A. megj.) számában, holott a szerkesztőség napokkal ezelőtt megkapta, a hatályos szerbiai sajtótörvény szerint pedig a választ kommentár nélkül kötelesek megjelentetni napilap esetében legkésőbb két napon belül. Ebből azt a következtetést tudom levonni, hogy a Magyar Szó vezetése a jogkövetést magára vonatkozóan nem tartja kötelező magatartásnak. A megbízott főszerkesztő utasítására a Strandszépe miatt a Magyar Szó Vélemény rovata ezen a héten kimaradt az újságból – miközben ugyanebben a napilapban bennünket vádolnak bulvárosodással. Azt az ígéretet kaptam, hogy válaszom a következő hétvégi, június 9-10. számban fog megjelenni.)

Nem tudom, miért támadt olyan érzésem, hogy szervezett hajtóvadászat indult ellenünk. Talán ezért, mert az eltelt két évtizedben a Vajdaságban senki sem foglalkozott velünk, most meg egy hónapon belül a Magyar Szó három lejárató írást is közöl? Történetesen éppen azóta, amióta megalakult a Napló Kör.
Emlékeztetőül: Fehér Márta az április 28-29-én megjelent számban tette közzé magánvéleményét És lőn szabadelvűség! címmel, Dudás Károly egy héttel később fejtette ki nézetét A megmondhatókról, Szabó Palócz Attila pedig május 26-27-én gyanúsította meg az Asztaltársaságot, hogy ki akarják sajátítani az utolsó főszerkesztő babérjait.
Az első két írás után javasoltam, hogy hagyjuk azokat szó nélkül, most azonban betelt a pohár.
Menjünk sorjában.

És lőn szabadelvűség!
Fehér Márta riogató írásában abbéli aggodalmának ad hangot, hogy megszólalunk – jóval azelőtt, hogy megszólaltunk volna. Nem térek ki a minden alapot nélkülöző következtetésekre, enyhén szólva azonban megütköztem a következő sorokon: „A történetben az is felettébb érdekes, hogy Bódis és Németh újságíróként, a Duna TV-ben éveken át volt olyan pozícióban, hogy felemelhette volna a hangját, hogy képviselhette volna a vajdasági magyar ügyet. A kiállás elmaradt. A népszerű Naplót is onnan vezették, biztos egzisztenciából, amikor mi itt a semmiből, majd az 1-2 márkákból éltünk.”
A szerző nagyjából a lányommal egyidős. Vajon honnan ismerheti a kiállásunkat, ha dunás pályafutásom kezdetén legfeljebb egyetemista lehetett; ráadásul azt sem tudja, hogy a Naplót onnan már rég nem vezettük. A egzisztenciámat például ’92 tavasza és ’95 nyara között a balkáni háborúk csataterei biztosították kezdetben golyóálló mellény és páncélozott autó nélkül a Vukovar-Sarajevo-Mostar-Srebrenica tengelyen, amelyen az újságírókat sportból lőtték le (az egyik, egy amerikai épp mögöttem ült az általam vezetett egyterűben, amikor az orvlövész golyója a kocsi hátsó ajtajára hevenyészve ragasztott T és V betűk között hatolt át a fémen és rajta). Mindezek ellenére hiszem, hogy az újságírás csak a helyszínről hiteles.
Ezek után már a következő két mondat sem lepett meg: „Az sem mellékes, hogy ki mikor és miért jött haza. Hogy melyik magyar kormány idején ment jól a sora és melyik alatt nem.”
Ami engem illet, hát egyik kormány alatt sem ment túl jó a sorom. De egy főszerkesztőnek ez jár ki. Mert hát minden alkalmat megragadva koppintgatnak a fejére. Az első Orbán-kormány, majd Medgyessy regnálása alatt a Híradót, majd Gyurcsány és a második Orbán-kormány alatt a határon túli szerkesztőséget és a tudósítókat vezettem; ja, meg a magyar uniós elnökség televíziós projektvezetője voltam. A Duna Televízió teljes leépítéséig.
A szerző okfejtése közben minden átmenet nélkül veti oda foghegyről, kirekesztőn („da se zna”): „Azt viszont nem tudom elfogadni, ha valaki a saját nemzetétől függetleníti magát.”
Akinek nem inge, nem vegye magára – mondanák –, én mégis kifejtem álláspontomat. Fontosnak tartom választékos anyanyelvemet. A kultúrámat. A hovatartozásomat. Ezzel azonban nem kérkedek, ezzel nem döngetem a mellemet. Nem próbálok belőle megélni, még kevésbé hasznot hajtani. A történelem nem a hovatartozást fogja megítélni, hanem a tetteket. A történelem nem a magyarokra, hanem a magyar kalandozásokra, pólósokra, Nobel-díjasokra, a Rubik-kockára, a magyarok szabadságharcára, találmányaira emlékszik. Melengeti a szívemet a Himalája meghódítása, az Atlanti-óceán átevezése és a 6:3, de ettől nem vagyok nagy, kivált másnál nagyobb.
Egy picit megértem a nemzeti ébredést a Vajdaságban, mert felkapott úgy gondolni, hogy ez nem volt megengedett. Csak éppen nem tartom sem megalapozottnak, sem célravezetőnek. A következmények ugyanis végzetesek lehetnek (v. ö.: a közelmúlt balkáni háborúi a végletes példa, a vajdasági magyarok sorozatos megverése az enyhébb változat).
A hovatartozásnál sokkal fontosabb az összetartás, kivált kis közösség esetén. Az összetartás azonban – félreértés ne essék – nem jelent egyszólamúságot, hanem közös célokat. Amelyeket nem vezérelhet önös boldogulás.

A megmondhatókról
Az iménti sorokat csak azért írtam le, hogy Dudás Károllyal folytathassam, aki elismeri, hogy a Naplóban jelenhetett meg olyan publicisztikája, amit máshonnan eltanácsoltak. A „virágozzék száz virág” szellemiségét az alapítók határozták meg. Elvégre azért teremtették meg a lapot, hogy közölhessék a véleményüket/véleményeket. Abban a válságos időszakban, amikor a vészjósló jövőtől rettegve a bűnöket és hibákat ostorozták – hovatartozástól függetlenül.
Ha akkoriban jól esett a szókimondás, miért kell ettől manapság rettegni? Miért kell vészharangokat kongatni, ha valakinek eltér a véleménye a nyájétól?
Miért kell a „kritikai retorikát” félni? És Dudás ezt definiálja: „… mármint lekicsinyelni, semmissé tenni mindazokat a kétségbevonhatatlan eredményeket, amelyeket a délvidéki magyarság e párt irányításával elért.”
A „párt irányításával elért eredmények” engem sajnos nemcsak letűnt korszakra, és egzotikus karibi meg távol-keleti diktatúrákra emlékeztetnek. Akkor sem tetszett, ma sem tetszik.
És ha már Dudás a retorikára hivatkozik, egy retorikus gondolat: a bírálat lehet ugyan becsmérlő, miért nem lehet azonban a bírálatról a jobbítás szándékát feltételezni?
Én azonban nem az idézett szólamokon ütköztem meg, hanem a szerző azon könnyelmű, ám veszedelmes feltételezésén, hogy Soros György okolható Keszég Karcsi haláláért. Idézem: „a közösség gondjaihoz való közelebb hajolás nem is lehetett igazán Soros György ínyére, mert megvonta tőle a támogatást. Kicsit ebbe halt bele Keszég Karcsi és vele együtt a Napló.”
Dudás Károly tudtommal lapot irányít. Vagy irányított. Olyat, amit mindig is az állam vagy támogatás finanszírozott. Mindenesetre: adófizetők pénzéből finanszírozott lapot. Az adófizetők esetleges akaratától függetlenül. Tőlünk, a Napló alapítóitól – akik saját megtakarításukból indítottuk és tartottuk el a lapot –, tehát tőlünk eltérően úgy gondolja, hogy a finanszírozás alanyi jogon jár.
Miután ehhez a kényelmes élethez szokott, a Napló esetében is jogosnak tartja a támogatást. És, miután elzárják a csapot, a támogatót okolja (egy kissé) a főszerkesztő haláláért. Enyhén szólva is arcpirító. Sőt, arcátlanság!
Én ekkor már rég nem voltam a Naplóban, igaztalan lenne, ha én írnám meg a Soros-támogatás leállításának a körülményeit. Kíváncsi vagyok azonban, hogy azok, akik kisajátították az alapítók vagyonát, vajon megírják-e a történteket.
Az utolsó megállapításról pedig egyszerűen azt kell leszögeznem, hogy köszönőviszonyban sincs a tényekkel. Nevezetesen: „Aztán még egy bajom van ezekkel a megmondhatókkal. Hogy minden jelentős kérdésben – a közösségünk sorsát érintőkben is – magukat tartják az egyedüli, vagy legalábbis legfőbb megmondhatónak.” Egy szóval sem állította senki közülünk.

Asztaltársaság
Elmondom, miért lettem én újságíró.
Valamikor a hatvanas években – legfeljebb siheder lehettem – a Balaton-partján szóba elegyedtem egy elvtárssal. Hogy, hogy nem szóba került az NSZK és az NDK (a tájékozatlanok kedvéért: az akkori Kelet- és Nyugat-Németország). Meg hogy melyik a fejlettebb.  Az elvtárs ellentmondást nem tűrő hangon leszögezte, hogy természetesen a demokratikus (Kelet) a szövetséginél (Nyugat) előbbre jár. Minden téren.
– Tetszett ott járni? Látta a különbséget? – kérdeztem ártatlanul.
– Egyikben sem voltam – közölte határozottan. – Olvastam az újságban!
A párbeszéd meghatározta az életpályámat. Azóta csak szánalommal vegyes együttérzéssel tudok tekinteni azokra, akik hallomásból tájékozódnak, kivált ha hallomásból tájékoztatnak.
Szabó Palócz Attila hallomásból ontja a rágalmakat. Azt sulykolja – szemrebbenés nélkül – hogy a társtulajdonos kivette saját vagyoni részét, amit utóbb egy alapítvány kért számon a szerkesztőségen. (Micsoda zavaros gondolatmenet!) Majd leszögezi: „…mindezek után csak egy olyan komputer maradt az irodában, amelyiken tördelni lehetett, amelyikre Windows operációs rendszert lehetett telepíteni; ezen felül régi, muzeális értékű 286-os, DOS-rendszerű gépeken dolgoztunk.”
Na mármost a helyzet a következő. Ezeket a régi gépeket, az operációs rendszert, a tördelőszoftvert, az akkoriban ritka, épp ezért drága magyar betűkészleteket, a nyomtatókat az alapítók a saját megtakarított pénzükből vásárolták meg. Nem kevésből. A szerkesztőségként használt lakás bérleti díját az alapítók a saját zsebükből fizették, és soha nem tették szóvá, hogy egyesek ezt még otthonként is használták kiadásaikon enyhítendő.
A hivatkozott, ősrégi gépek vajon kinek az otthonában landoltak? És aki ezeket hazavitte, miért lapít? Nincs lelkiismeret furdalása, amiért meglopott bennünket?
Szabó Palócz Attila a legfőképpen azt kifogásolja, hogy az Asztaltársaság kisajátította a Napló Kör elnevezést, és hogy ezzel Keszég babérjaira tör (úgy emlékszem, hogy Napló Mozgalom volt, de nem fontos). Én szokatlannak tartom például a Fidesz elnevezést, mert régóta nincs köze az alapítói eszmékhez, mégsem zavar.
Ezen azonban ne múljék. Ha konszenzussal megállapodunk, akár új nevet is választhatunk. Az elnevezés marginális, bár a Napló a miénk.
A szerzőt az is zavarja, hogy portált hoztunk létre, mert „…nem lenne szabad a Napló nevét annyira lealjasítani, ahogyan azt már évek óta a Naplo.org internetes címen teszik ugyancsak az „alapító atyák”, ahová e-mailben, száz meg száz címre napi szinten beérkező vicces kis szösszeneteket, tréfákat, körleveleket töltenek fel, de lényegi, értékelhető újságírás itt soha nem is folyt.”
Való igaz, létezik egy naplo.org nevű portál. Sunyi kuncsorgás és adófizetők pénze nélkül finanszíroztuk ennek is a fejlesztését és üzemeltetését. Kettesben, Bódis Gáborral.
Szösszenetek (is) vannak benne. Mert így látjuk jónak. A busongó kesergésen és jajveszékelésen túl is van élet. Értékelhető újságírásra még nem volt időnk. Lehet, hogy nem is lesz. Nem ezért készült a portál. Hanem azért, hogy a megsárgult Napló értékesebb cikkeit digitalizáljuk. Az impresszum 190 szerző nevét tartalmazza. Köztük Keszég Károlyét. Akit nagyra tartottunk. Szabó Palócz Attila nem szerepel az impresszumban.

•••

Barátaim tudják, hogy a snookert kedvelem. A játékos kötelező „szerelése” a csokornyakkendő. A szemlélőnek unalmas a játék. Nem olyan, mint a foci. De a snooker nemcsak ebben különbözik a focitól, ahol a szurkolás gyakran a bíró és az ellenfél pocskondiázásban merül ki. A snooker nézői – kivált a szigetországban – lelkesen megtapsolnak minden ügyes lökést. Még akkor is, ha a játékos nem szigetországi, vagyis ellenfél. A snookerben a játékos nem az ellenfél, hanem saját maga ellen játszik. Ha hibázik, illik bejelentenie még akkor is, ha a bíró ezt nem veszi észre. És ha az ellenfél netán szépet lök, akkor három kopogással elismeri a tehetséget, a 147-es maximumnál pedig odamegy az ellenfélhez, és gratulál. A barátom, egy félig magyar, félig brazil snookerklub-tulajdonos filmet tervez készíteni a játékról. Bátorítottam. Azt mondtam neki, hogy a társadalomnak is valahogy úgy kellene működnie, mint a snookernek.
Önvizsgálódással először saját hibáinkat kell felfedezni, a vetélytárs szép lépéseit pedig meg kellene tapsolni.
A vitát ezzel a magam részéről lezártnak tekintem.

2012. június 2.

http://www.naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=2338