Választások után természetes jelenség, hogy az eredményektől
függetlenül, minden résztvevő megtalálja azt az adatot, amely alapján elégedett
lehet. Vagy ha úgy adódik, elégedettséget színlelhet.
A szerbiai választások után a vajdasági magyar pártok esetében is ez
történt. Leghangosabban természetesen a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ),
illetve „csatolt részei” első sorban a Magyar Nemzeti Tanács (MNT)
magyarázkodnak. A felemás értékelésekre csak a vezetők vállalkoznak. A többiek
dermedten, megbabonázva várják, mi lesz velük. Maradnak-e a posztjukon, vagy a „jobbnál-jobb
eredmények” ellenére – repülnek.
Ami máris látszik, azt könnyű összefoglalni.
Tény, hogy minden vajdasági magyar párt meggyengült. De mind az öt
megmaradt a politikai színtéren. Annál is inkább, mert ha mellőzzük a budapesti
és belgrádi támogatások elosztásával kapcsolatos „vesződést”, amihez túl nem
kell sok ész, viszont a vezetőknek bizonyos hatalmat ad, a kisebbségi
érdekvédelem politikai és elméleti sikereivel nemigen dicsekedhetünk egyik
magyar pártban sem. Vajmi kevés a figyelemre méltó eredmény. A vajdasági
magyarság gyakorlati leépülésének napi tüneteivel szembesülve rendre azt kell
megállapítanunk, hogy nagy lendülettel ugyan, de leginkább téves csataterekre
tévedünk.
Eközben az olyan crucialis, „döntést kívánó” adatokkal, mint amilyen a magyar
pártokra szavazó és az átszavazók közötti arány folyamatos romlása, egyáltalán
nem foglalkozunk. Létezik, hogy senkit sem érdekel mi az oka annak, hogy
2012-ben az öt magyar párt összesen kevesebb szavazatot szerzett, mint 2008-ban
a hárompárti Magyar koalíció (MK)? S hogy most is sokkal de sokkal kevesebbet,
mint a Tadic-féle Demokrata Párt (DS) meg annak csatlósai? Hogy vannak
községek, például Ada, ahol a DS abszolút többséghez jutott?
Már pedig ezek az adatok olyan bukást jeleznek, amelyet a klasszikus
versenypártokban alkalmazott módszerekkel, mint amilyenek a leváltások, lemondások,
újjászervezések, nem lehet meghaladni. Keresztúthoz érkeztünk. Meg kell
találnunk a vészes, esetleg végzetes átszavazások tényleges okát, és ha lehet,
mert kell, az ellenszerét is.
A történelmi VMDK által alkalmazott politikai kisebbségi érdekvédelemi
modellt, jóllehet csak rövid ideig élhetett a maga tisztaságában, úgy néz ki,
ma sem lehet sikeresebbel felváltani.
A történelmi VMDK-ban már a kezdet kezdetén, a múlt század kilencvenes
éveinek legelején kimondtuk: nem kívánunk „kormányzati felelősséget” vállalni, s
az autonómiamodell elfogadásával feltesszük a lécet. Másodszor, a konstruktív
ellenzék szerepét is csak akkor vállaljuk, ha azzal a hatalom konkrét, akár kis
lépéseit honorálhatjuk. Különben a kisebbségi érdekvédőkhöz csak a demokratikus
alapú kemény ellenzékiség illik. Harmadszor, s ez sem mellékes, az elfogadott
autonómiamodell alkalmazását egyaránt szorgalmaztuk Belgrádban, Budapesten és a
nagyhatalmaknál is.
Húsz év elteltével meg kell állapítanunk, hogy a külhoni magyar
kisebbségi elitek egy része, ha simulékony magatartásával, súlyos
engedményeivel, főként az autonómiáról való lemondásával valamelyest hozzá is
járult az EU-ba baktató helyi többségi elitek sikeréhez, ezt nekünk magyaroknak
senki sem honorálta. Sőt.
A Vajdaságban például a helyi többségi hatalom a nemzeti tanácsokról
szóló 2008-as törvénytervezetben elkövetett átmeneti „megingása” után, a
jelenlegi megoldással nemcsak „javított” az autonómiával kapcsolatos
magatartásán, de a hozzá simuló VMSZ-es elitet rövid pórázon tartva, ma is
állandó lélektani nyomást gyakorol ránk. Canak fasisztázó retorikájával, vagy
éppen a magyarverésekkel. A vajdasági magyarok, látva a VMSZ-es elit
nyögvenyelős és főleg eredménytelen megnyilvánulásait, nyakukat behúzva
hallgatnak, illetve elindulnak a gyengébb ellenállás mentén. Nemzetiségüket
részben, vagy egészen feladva, rátérnek az átszavazásra, s innen az asszimilációra.
A mindenkori szerb kormány az elmúlt években látványosan semmibe veszi
a Budapest támogatását, s az autonómia ügyében egy tapodtat sem engedve, kíván
bejutni az EU-ba. A másik oldalon történelmileg továbbra is eldöntetlen a kérdés,
vajon a kétpólusú kisebbségi elitek helyi többségi elitekhez simuló szárnya,
hozzájárult-e Magyarország gyorsabb EU-csatlakozásához, vagy sem. A két
évtizedes eseménysor eddig csak annyit igazolt, hogy a neptuniak, s a hozzájuk
hasonlóan „együttműködő”, „kormányzati felelősség-”, vagy „stratégiai partnerséget
vállaló” magyar vezetők közül anyagilag egyik sem járt rosszul.
Most meg itt vagyunk, ahol vagyunk. Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján
és a Vajdaságban egyaránt. Meg Budapesten is. Mindenek előtt két értékelés
mellett elhaladva kellene megtalálni az igaz utat.
Az
egyiket Kovács András, az MTA kutatója mondta ki. Szerinte a „VMSZ szereplése nem volt áttörés, a magyarok
közel fele a szerb pártokra szavazott, így nem sikerült elérni a 70 ezres
szavazatszámot sem. A vajdasági magyar pártok nem tudnak megküzdeni azzal, hogy
a vajdasági magyarok integráltsága rendkívül nagy, így a szerb pártok könnyen
tudnak szavazatokat szerezni. Egy ilyen versenyhelyzetben magyar etnikai
programmal nem lehet jelentős sikert elérni”.
Vele szemben a VMSZ-es MNT elnök Korhecz Tamás elégedetten állapítja
meg, hogy a „VMSZ az egyetlen releváns magyar politikai párt a szerbiai
politikai színtéren, valamint hogy ez a párt most igenis élvezi a szavazó
magyar választópolgárok abszolút többségének a bizalmát. Szóval talpon maradt a
magyar politikai érdekképviselet”.
Elgondolkodtató mind a két vélemény. Kovácsé is, aki finoman lebeszél
bennünket az „etnikai programról”, meg Korheczé is, aki meg az azt mellőző
VMSZ-es stratégiára esküszik, ezen az alapon véli élvezni a „magyar
választópolgárok abszolút többségének a bizalmát”.
Nem pont most jött el az ideje annak, hogy figyelemmel a Magyarországra
nehezedő újabban megerősödött kisantant-nyomásnak immár Budapest tegye fel a
lécet? Azzal, hogy az „etnikai programot” mindenütt a helyére teszi. Az Eu-ban
mondjuk a magyar autonómia ismérveinek nemzetközi bemutatásával. Hogy ezzel
minden érdekelt előtt felcsillantsa a Trianon trauma demokratikus
meghaladásának lehetőségét?
Legyen ez egyike a külhoni javaslatoknak.
Ágoston András
Vajdasági
Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 117. szám, 2012. május 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése