2014. október 28., kedd

A győzelem, amely felér egy vereséggel



      A Vajdaságban egy pillanatig sem volt titok, hogy a nemzeti tanácsi választásokat a VMSZ fogja nyerni, méghozzá fölényesen. Ennek minden feltétele adott volt: a négy évvel ezelőtt VMSZ-es fizetett aktivisták segítségével – Ágoston András szavaival kedélyesen az árvalányhajasnak nevezett kampány során – létrehozott választói névjegyzéktől a korteskedésre fordított bőséges anyagi forrásokig, a szinte kizárólag csak a VMSZ-listát favorizáló médiáktól az egyoldalú magyarországi politikai támogatásig. A VMSZ számára ennek ellenére mégis adódott két nehézség. Az elsőt viszonylag gyorsan szanálták: azzal, hogy a VMDK is ringbe szállt, biztosították a pluralizmus látszatát, s mindezért elég volt morzsákkal fizetni. (Ezt a játékot négy ével ezelőtt is eljátszották, akkor két másik magyar párttal.)  A másikat azonban a VMSZ-nek saját kreatúrájával, a maga által szerb állami jóváhagyással létrehozott választói névjegyzékkel kellett megvívnia. A pártpolitikai haszon kergetése közben 136.000-esre „duzzasztott” névjegyzékről ugyanis már négy évvel ezelőtt kiderült, hogy az azon szereplő magyar szavazók mégsem juhok, és nem terelhetők hiánytalanul Pásztor dudaszavára az MNT aklába: a részvételi arány akkor még meghaladta az ötven százalékot, noha kérdéses, hogy a választói névjegyzék létrehozásának illegitimitása és a választási procedúra demokratikus ellenőrzése híján ezek az adatok mennyire hitelesek.
        Az idei választásokon a VMSZ szemmel láthatóan a Magyar Nemzeti Tanács legitimitásának látszatát szerette volna mérhető módon, szavazatokkal bizonyítani. Arra persze esély sem mutatkozott, hogy minden magyar választópolgár voksolhasson – hiszen a VMSZ és a szerb hatalom által kötött alku eredményeképpen létrejött „ősbűn” éppen ez volt és maradt, vagyis a szavazás általánosságára, ez esetben a minden vajdasági magyarra vonatkoztatható és alkalmazandó nemzetközi alapjog semmibevétele. Ugyanakkor a választói névjegyzék kibővítését a VMSZ továbbra sem akarta, s nem fogja akarni a jövőben sem, hiszen annak beláthatatlan következményei lehetnek az MNT-n belüli túlhatalma tekintetében.
      A legnagyobb vajdasági magyar párt ezúttal szemmel láthatóan két egymásnak ellentmondó cél malomkövei között őrlődött: nem volt érdeke a névjegyzék látványos bővülése, ugyanakkor viszont elsőrendű fontosságúvá vált számára, hogy a külön névjegyzéken szereplő magyaroknak legalább a fele plusz egy fő megjelenjen az urnáknál. E nélkül ugyanis a legitimitásnak még azon csekély látszata sem tartható fenn, amely négy évvel ezelőtt sikerült. Pásztor nem véletlenül beszélt annyit a kampány során (majd azt követően is) a hitelességről, és nem véletlenül öltek bele annyi pénzt és energiát a korteskedésbe, nemegyszer kisajátítva mások eredményeit is. Ellenfeleiket félgőzzel is legyőzhették volna, ahhoz nem kellett ekkora erőbevetés. Szembekerültek azonban a saját maguk által korábban létrehozott hazug konstrukcióval, és már a szavazás délutánján világosan látni lehetett, hogy nem lesz meg az ötven százalék: még a magyarok külön névjegyzéken szereplő többsége is a távolmaradásával szavazott. (Nagyjából hasonló eredmények születtek más kisebbségek esetében is, ami mindennél jobban rávilágít az autonómiának hazudott nemzeti tanácsosdi korlátoltságára.) Aki elsiklik a példátlanul gyönge választási eredmények üzenetértéke felett, az vagy nem értett meg semmit a tényleges kisebbségi valóságból, vagy a hazai és a magyarországi közvéleményt kívánja félrevezetni. Az újvidéki televízióban vasárnap estefelé már az MNT egyik nyilatkozó tisztségviselője is fordított a köpönyegen, mondván, hogy a legitimátásnak egyáltalán nem mértéke, mennyien mennek el szavazni, a fő az, hogy VANNAK, akik az MNT-re szavaznak. (Kétségkívül sajátos felfogása a demokráciának és a kollektív jogok gyakorlásának.)
    Innentől kezdve másnap reggelig aztán nem maradt más hátra, mint sikerré átlényegíteni a kudarcot, és a budapesti politikával is megünnepeltetni a VMSZ győzelmét, mely ugyan ezúttal is fölényes volt – mi más is lehetett volna tényleges ellenfelek és alternatívák híján –, de a vajdasági magyarság számára ezeket a választásokat mintha meg sem tartották volna. Árulkodó jele mégis a zsigerek mélyén rágó titkos féreg foga nyomának, hogy Pásztor István ismét elveszett szavazatok után szimatol, mint mindig, ha a be nem ismert, de el nem titkolható fiaskóért másokra kívánja hárítani a felelősséget.

2014. október 28.                                                                             Csorba Béla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése