Két teljes éve húzódik már az úgynevezett „temerini hetek” bírósági ügye.
Épp a napokban volt az itteni magyarok folyamatos sakkban tartását célzó
kirakatbűnper második évfordulója. Bírósági eljárást mondok, noha a hét magyar
fiatal esetében ilyesmiről még jóformán szó sem esett. Két évvel ezelőtt sütötték
rájuk a neofasiszta bélyeget és vádolták meg őket nemzeti-, faji- és vallási
türelmetlenség keltésével. Az azonnali letartóztatásuk után több mint egy évet
előzetesben töltöttek, majd tavaly november 28-án szabadon bocsájtották őket,
hogy onnantól már szabadlábon védekezhessenek. Azóta már eltelt majdnem egy
újabb év, az ügyekben viszont még egyetlenegy tárgyalást sem tartottak. Azok
időpontját több alkalommal is kitűzték, mégis mindegyiket rendre elnapolták. A
legközelebbi majd november 5-én lesz.
A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatal tehát két éve már
bizonytalanságban él. Fogalmuk sincs, miként fog a sorsuk alakulni. Ejtik-e
majd az ellenük felhozott vádat, vagy további börtönbüntetésre számíthatnak
azért, mert egy banda szerb fiatal hazafelé menet megkergette és bántalmazta
őket?
Egy másik történet. Nem magyar nemzetiségű szenvedő alannyal.
A hírhedt Belgrádi Kerületi Börtönnek (Centralni Zatvor, azaz CZ), a Balkán
legnagyobb börtönének hat hónapon át volt a kényszerlakója egy fiatal újságírótanonc,
aki most, öt évvel a szabadulása után mesélte el a rácsok mögött szerzett
élményeit a Dnevno.rs internetes hírportálnak. A most 29 éves férfi az
interjúban tömören beszámolt a benti életről: a fogva tartás körülményeiről és
magáról a bezártság érzéséről.
Elbeszélése szerint bent a napok nagyjából egyformák. Hat órakor van az
ébresztő, utána reggeli, majd ebéd és vacsora. Ezek a legfőbb állomások az
elítéltek napi programjában. Az étkezések között pedig lehet egymással
társalogni, olvasni vagy edzeni. Persze mindezt kizárólag csak a kulcsra zárt
cellában. Könyvtár, olvasóterem, tévészoba, edzőterem nincsen. A cellákban
mégis akadnak halomszámra újságok, könyvek, meg olyan miniatűr tévékészülékek,
amelyek antenna hiányában hasznavehetetlenek. De a foglyok leleményesek, minden
helyzetben feltalálják magukat. Így kartonra ragasztott csokoládés
sztaniolpapírból antennát készítenek, és máris nézhetővé válik a tévéműsor. Ugyanígy,
a fizikai karbantartásukhoz is saját maguk gyártanak eszközöket.
Tadej Kurepa újságírást tanult a
fővárosi egyetemen, amikor 2009. szeptember 3-án váratlanul letartóztatták. Nem
is akármilyen váddal, nemzetközi terrorizmussal gyanúsították. Ezt azonban csak
a börtönben eltöltött második napon tudta meg. Olyan cselekmény elkövetésével
vádolták, amely történésről fogalma sem volt, és amely esemény idején ki sem
mozdult az otthonából.
Azonnal egy magánzárkába került. Amely magánzárkának már akkor két másik
lakója is volt – a rendszeresen hazajáró patkányokat leszámítva. A három méter hosszú
és másfél méter széles cellában csak egy emeletes ágy volt, meg egy asztal és a
sarokban az illemhelyként funkcionáló guggolda. Fekhelye nem lévén, két héten
át a földön vackolt meg magának, a cella betonján aludt.
A cikkben említést tesznek egy nemrég megjelent könyvről is (Aleksa Nešić:
Zatvorska priča: CZ), amelyben a szerző – aki maga is belekóstolt a rabsorsba –
részletesen lefesti az elítéltek élelmezését. A „változatos és kalóriadús” étrendből
kitűnik, hogy a hétfői és a csütörtöki napon gumi ízű, ehetetlen marmeládéból
állt a pompás reggeli, más napokon pedig pástétomból vagy két főtt tojásból meg
egy háromszögsajtból kombinálták össze. Ebédre mindig más-másfajta egytálételt
kaptak: borsót, zöldbabot, káposztát vagy paprikást, de mindközül csak a
hétfői/pénteki bab volt az egyedüli ételnek nevezhető. Úgy írja le, hogy ha
időnként szalámi is került az asztalra, akkor az víz ízű volt, a kolbász
rendszerint büdös, a szalonna pedig leginkább valamiféle szappanra emlékeztetett.
A börtönkantinban lehetett vásárolni (annak, akinek a hozzátartozói előre
megküldték a rávalót) hetente egy alkalommal, csak éppen méregdrágán. Ennek
ismeretében nem csoda, ha Tadej Kurepa a bent töltött fél év alatt húsz kilót
fogyott, dacára annak, hogy az eléje tett száraz kosztot és a börtönlöttyöt
válogatás nélkül, mindig elfogyasztotta.
Hogy milyen volt a hangulat a fővárosi Sing Singben? Nyomasztó. Az őrök
többnyire közönyösek vagy mogorvák voltak. Így mellőzték a velük való
fölösleges kommunikációt. Ha időnként razziát tartottak, a cella minden
szegletét átkutatták, és akinél tilalomlistán lévő használati tárgyat találtak,
azt megbüntették. Aki például mobiltelefont tartott magánál és lebukott vele, az
először egy kiadós verésre számíthatott, aztán pedig magánzárkába csukták.
Mindeközben – mint mondja az interjúban – az elítéltek fejében félelmetes
harcok dúltak. Viaskodtak önmagukkal is, meg a valósággal is. A rácsokon kívül pedig
zajlott tovább az élet. A raboskodóknak otthon gyerekük születhetett, meghalhatott
az anyjuk/apjuk, elválhatott tőlük a házastársuk… Az élet nem állt meg. Amikor
hat hónap után kiszabadult, élő halottnak hitte magát. Úgy érezte, kiöltek
belőle minden emberi érzést. Egy évnél is hosszabb időnek kellett elmúlnia,
mire újra úgy-ahogy magára talált. A szabadságát visszanyerte ugyan, de magából
egy darabot otthagyott örökre a börtön falai mögött. Nem véletlenül fogalmazott
most, öt év távlatából úgy, hogy a börtön, a rabság az nem más, mint maga a
halál, amit kiskanállal adagolnak a fogolynak.
Nagy kár: arról, hogy hogyan, mi módon szabadult Tadej Kurepa, hogy végül
is ejtették-e az ellene felhozott vádat, nem szól a történet. Pedig jó lenne
azt is tudni. Márcsak a „temerini hetek” miatt is, akik nem volt olyan szerencséjük,
hogy hat hónap után kiszabaduljanak, és akik még most sem tudják, milyen véget
ér majd a meghurcoltatásuk.
Szabó Angéla
A képen: A felújított Belgrádi Kerületi börtön
Illusztráció: Szabadság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése