Alighanem a mostanság egyik legidőszerűbb
beszédtémát
választotta a szerdai egyórás interaktív műsora vezérmotívumaként Öreg Dezső, az Újvidéki Rádió szerkesztője.
A többségi nemzet és az itteni kisebbség együttélésében mind sűrűbben
megnyilvánuló erőszak, gyűlöletkeltés és az ilyen jellegű kilengésekről
tájékoztató média szerepe és viselt felelőssége mind-mind terítékre került az
úgynevezett „kibeszélős műsor” hatvan perce alatt.
„Magyarverés”
Elhangzott, hogy a nemzeti
színezetű rendbontások, verekedések – ezen belül is a tipikus „magyarverések” –
elsősorban a két igencsak kevert lakosságú, déli Temerinnek és az északi
Szabadkának a jellegzetességei. Mindkét községbe a húsz évvel ezelőtti esztelen
délszláv testvérháborúk lecsengéseként több ezer menekült érkezett az egykori
Jugoszlávia tagköztársaságaiból és Koszovó tartomány területéről. A
beilleszkedéstől és a helyi viszonyokhoz/szokásokhoz való alkalmazkodástól
erősen vonakodó, domináns jövevények pedig jelentős mértékben megváltoztatták a
lakosság addigi nemzetiségi összetételét. Teljesen érthető és normálisnak
mondható, ha az említett két városban nem mindenki tapsolt örömében az
ilyesfajta burkolt betelepítésnek, így aztán a két ellentábor képviselői időről
időre összetűzésbe kerülnek, és máris kialakul a szerb-magyar konfliktus. Az intolerancia
és az incidensek szándékos (általában szerb nemzetiségű) kiprovokálóival a
magyarok időnként szembeszállnak, és ha odáig fajul a helyzet, hogy fizikailag
is bántalmazzák őket, akkor esetleg még az is megtörténik, hogy nem félnek
visszaütni. Merthogy Temerinben is, Szabadkán is sokévtizedes hagyománya van a
pofozkodásnak. Bár (meg kell vallani) a fiatal generációk e tekintetben már
csupáncsak halvány kiadásai az elődeiknek. Legalábbis jobban tűrik a
leckéztetést, a molesztálást, a megaláztatást és a testi fenyítést is. Így
aztán a bajusz összeakasztása az esetek túlnyomó többségében felemásra
sikeredik, azaz leginkább csak „magyarverés” kerekedik ki belőlük.
Beletörődés
Mostanában gyakorta megesik, hogy
a más nemzetiségűek alaposan próbára teszik a magyarok messze földön híres,
birkatürelemmel vegyített meghunyászkodását. Az elmúlt hónapok nemzeti(ségi)
villongásait áttekintve, akár az olyan sarkos és meredek megállapítás is
helyénvaló lehet, hogy ezen törésvonal mentén (szinte minden fronton) beindult
a támadás. Ez most alighanem amolyan össztűzféleség, amit a számbeli fölényét
gátlástalanul kihasználó többségi nemzet zúdít(ott) a „saját” kisebbségeire. Az
eddig szerzett jogok, hatáskörök megnyirbálásától kezdve a tettlegességig, a
fizikai leszámolásig bármilyen módszer szóba jöhet, csak hatékony legyen.
Minthogy aprólékosan feltérképezték a vélt ellenfél/ellenség felkészültségét és
eszköztárát, pontos képet kaphattak. Tisztában vannak vele: az itteni magyarság
legfőbb jellemzői a megfélemlítés, az elszegényedés, a tudatlanság, a beolvadás
és az elvándorlás. Azt is tudják, hogy a langymeleg vajdasági csendben éppen
csak vegetáló magyarságnak szinte minden erejét felemészti és elviszi a
mindennapi kenyérért folytatott küzdelem. Sem ereje, sem kedve nincsen, nem
marad a lázadásra. Arra a lázadásra, tiltakozásra, szembeszegülésre és
ellenállásra, amelynek lassacskán már az értelmét sem látja. Legfeljebb csak
magának keresi a bajt, aki a nyugton maradásra intő józan ész érveit mellőzve
mégis makacs ellenkezésre vetemedik.
Megosztottság
Szó szerint a saját bőrükön
tapasztalhatták a konfrontálódás hátulütőit az elmúlt időszak azon temerini,
adai és óbecsei magyar fiataljai, akik valamilyen módon összetűzésbe kerültek a
más nemzetiségűekkel. Az októberi incidens magyar résztvevőit nemzeti, faji és
vallási türelmetlenség szításával vádolják. A hét fiatalt csaknem három hónapon
át teljesen magára hagyták. A legerősebb, legbefolyásosabb politikai pártunk
közömbösen (el)nézte a hat család tengődését, vergődését. Pedig tudomásuk volt
arról is, hogy elkelne a számukra a hathatós jogi és némi anyagi segítség. Már
csak azért is, mert a párt egyik régi aktivistája maga indítványozta, hogy a
vezetőség hányja-vesse meg az ügyet, és foglaljon állást, szándékában áll-e
bármilyen módon támogatni a bajba jutott magyar fiatalokat. (Mondván: ne
járjanak ők is úgy, mint a börtönben raboskodó „temerini fiúk”, és majd csak
akkor kapjunk észbe, amikor már késő lesz.)
A temerini képviselő-testület
szinte tálcán kínálta fel valamennyiüket az ítélkezésre. A még tanulmányait
folytató 18 éves, német származású adai fiúnak nem igyekezett segíteni sem a
saját iskolája, sem pedig a vajdasági német kisebbséget tömörítő, két politikai
szervezetünk. Hasonlóképpen az óbecseiek is a sorsukra hagyták a városukból
származó két fiatalt. Egyedül csak az adai Szociálisvédelmi Központ és a
Vöröskereszt helyi szervezete lépett az ügyben. Meg a Magyar Remény Mozgalom
gyűjtött össze a részükre tízezer dinárt. Azt osztották hétfelé. A közvéleményt
csak mostanában sikerült egy kissé felrázni, miután napvilágra került, hogy
ugyanaz a bírónő fog majd az ügyben ítélkezni, aki nyolc és fél évvel ezelőtti
„temerini fiúk” esetében is osztotta az igazságot. Most kezdődött el a
tiltakozás miatti aláírásgyűjtés.
Szenzációhajhászás
A hétvégén történt másik
temerini nemzeti(ségi) villongás során öt magyar fiatalt támadott meg egy
szerbekből álló csoport, amelynek során hárman is sérüléseket szenvedtek. Az
eset kapcsán a község első embere nyugalomra intett, és azt kérte, hogy ne
túlozzák el, ne nagyítsák fel a vasárnap hajnalban történteket, ehelyett
ódzkodjanak a szenzációkeltéstől. Ha megtette, jól tette. A kijelentésének
csupán egy baja van, de az nagy. Mégpedig az, hogy: megkésett. Egy kissé
elkésett vele. Ennek az okos és szelíd figyelmeztetésnek ugyanis három hónappal
ezelőtt kellett volna elhangoznia. Akkor lett volna időben. A polgármester
úrnak akkor kellett volna kiállnia a temerini képviselő-testület elé (mint a
község törvényes, választott vezetője), és féltő gondoskodással óva intenie a
tanácsnokokat mindennemű túlfűtött és elhamarkodott megnyilvánulástól. (Mármint
a „hetek ügyében”.) Például akkor lett volna jó csillapítania a tanácstermi
kedélyeket, amikor a Szerb Radikális Párt egyik képviselője hosszasan
ecsetelte, hogy mi célból is tarthat a magyar ember a saját otthonában egy
automata fegyvert. Nem azért, hogy verebekre lövöldözzön, nem is azért, hogy a
határban nyúlra vadásszon, meg nem is azért, hogy az utcai villanyégőket célozza
meg vele, hanem azért, hogy embert öljön vele. Méghozzá szerbet. Na, ezen a
ponton kellett volna azonnal berekesztenie a testület ülését, és indítványozni,
hogy kerekedjenek fel valamennyien, és menjenek el abba a hadsereg által
kimustrált holmikat árusító üzletbe, ahol pár száz dinár ellenében kilószám
lehet fegyveralkatrészeket vásárolni. Ugyanis az egyik letartóztatott
fiatalember otthonában tartott házkutatás során talált és elkobzott automata
puska is egy ilyen kereskedésből származik. Darabokban vásárolta, megpróbálta
összeeszkábálni, de használatra alkalmatlannak bizonyult. Esetleg feltehette
volna azt az obligát kérdést is, hogy vajon az elmúlt időszakban a községben
hány szerb nemzetiségűnek oltották ki az életét a magyarok… De sajnos a rangos
községi elöljáró mindezt akkor sem tehette volna meg, ha lett volna benne ez
irányban hajlandóság, minthogy azon az emlékezetes képviselő-testületi ülésen
nem is volt jelen. (Ki tudja, talán nem tartotta eléggé fontosnak a kényes
nemzetiségi ügy megtárgyalásával kiegészített napirendet?! Igaz, akkor a magyar
fiatalokat kellett sötét színben feltüntetni, most viszont a szerb
nemzetiségűek esetében merült fel az, hogy alighanem sárosak lehetnek.
Csupáncsak emiatt kelhetett most a védelmükre.)
Véletlen?
Mindaz, ami Temerinben
zajlik, aligha lehet kizárólag csak a véletlen műve. Sokkalta inkább alaposan
átgondolt, módszeresen kidolgozott, szervezett, jól összehangolt és irányított
történésekről van szó. Erre utalhat az a tény, hogy a nemzeti(ségi)
kilengéseket rendre és hathatósan megtámogatja a szerb aktuálpolitika. Továbbá
az a tény is, hogy éppen a politikai elvárásoknak megfelelő módon működik az
ilyen esetekben a szerb(iai) igazságszolgáltatás. Ráadásul hűséges és vérmes
nemzeti sajtója is van a történéseknek, amely úgymond „teljes hosszában”
kíséri, követi nyomon az eseményeket. Az incidensektől kezdve egészen a jogerős
bírósági ítélet meghozataláig. Ez tehát egy olajozottan működő gépezet. Ezzel
szemben milyen „fegyverarzenál” található a másik, a magyar oldalon? Szinte
semmilyen. Ott jobbára csak ilyesmi tapasztalható: zsigeri félelem, szándékos
elhallgatás, politikai közömbösség, foghíjas érdekképviselet, tamáskodó
közvélemény és júdáskodó tájékoztatás.
A vajdasági magyar
médiumokat sok mindennel meg lehet(ne) vádolni, de erős, nemzeti
részrehajlással és szerbellenes hangulatkeltéssel egészen biztosan nem. Nem így
a szerb nyelven történő tájékoztatást! Amely az esetek túlnyomó többségében a
nemzeti kisebbségek ellen irányul. Azokat támadja. Ha egy összetűzésben
történetesen magyar nemzetiségűeknek esik bántódásuk, akkor az
érdekükben/védelmükben való megszólalás nem egyéb, mint ócska szenzációkeltés,
a történések felnagyítása, az események eltúlozása.
Veszteség
Hogy mindennek ellenére
miért érdemes (és kötelező) mégis a Temerin környékén történő incidensekkel
foglalkozni? Azért, mert az erőszak terjed. Az erőszak nem fog megállni Temerin
község határánál. Hiába nyilatkozta a napokban az egyik óbecsei politikus azt,
hogy: „Óbecséből nem fognak Temerint csinálni!” Van egy olyan érzésem, hogy: de
igen. A gyűlölködés már ott is jelen van. Ahogyan Topolyán is. Meg Szabadkán
is. És ezt nem képes megállítani sem a szabadkai Gabrić Molnár Irén által
javasolt legeslegújabb (demográfiai) stratégia, sem a hangzatos Desiré Central
Station projektuma, sem pedig a huszonhét nyelven énekelő Sebestyén Márta. Nem.
Legfeljebb csak mérsékelni tudja a vajdasági magyarok ébredése és összefogása.
Már ha lesz ilyen…
Persze beszélhetünk mi
történelmi megbékélésről (főhajtásról és fölhajtásról, megkövetésről és
megkövezésről is akár), mert azt szeretnénk, mert abban akarunk hinni. De a
kiábrándító hétköznapok valami egészen másról szólnak. Ez pedig nem andalító,
hanem kijózanító kéne, hogy legyen. Végső ideje lenne már felhagyni a délvidéki
magyar romantikával és szentimentalizmussal, mert minden további késlekedés
csak (idő)veszteség. Vereség.
Visszatérve a témabontás
ürügyén felvetett rádióműsorhoz, a szerkesztő feltette a kérdést: „Kollektíve
vernek bennünket?” Igen. Vernek. Minden egyes pofonnal minden jóérzésű magyart
megaláznak. Az a pofon a mi arcunkon is csattan. És sokáig ott ég a
szégyenfoltja.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése