150 éve, 1863. január 10-én Londonban
felavatták a világ első földalatti vasútját.
A XIX. század elejére
London lakossága és a város kiterjedése jelentősen megnövekedett. A
külvárosokból naponta munkahelyükre utazó ingázók nagy része a vasútvonalakat
használta. A kialakuló forgalmi dugók már-már elviselhetetlenné tették az
életet a fővárosban, ugyanis a városba érkező és közlekedő 200 ezer dolgozó
omnibuszokra, lovas kocsikba, taxikba szállt, hogy időben érkezzen
munkahelyére, az ország kereskedelmi központjába, a City of Londonba. London
1850-re már hét vasútvonal-végállomással büszkélkedhetett: délen a London
Bridge és a Waterloo, keleten a Shoreditch és a Fenchurch Street, északon az
Euston és a King's Cross, nyugaton pedig a Paddington végállomással. A City of
Londonban azonban csak egyetlen állomás volt a Fenchurch Streeten. Először
újabb vasútvonalak építésével akarták megoldani a tarthatatlan helyzetet, amit
újra és újra a parlament elé tártak, de mindhiába.
A City of London és a végállomások földalattival való összekötésének gondolata 1830-ban született meg. Charles Pearson ügyvéd, parlamenti képviselő először arra gondolt, hogy létesítsenek egy központi pályaudvart, amelyet a különböző vasúttársaságok közösen üzemeltethetnének, és amelyet egy alagúton keresztül lehetne megközelíteni. Pearson egyben a Cityben dolgozó munkások szociális körülményeit is javítani akarta azzal, hogy olcsó utazást biztosít számukra az otthonuktól a munkahelyükig. Sőt, azt remélte, hogy így a várost övező nyomornegyedek is felszámolhatók. Beterjesztését a parlament 1846-ban újra elutasította, de Pearson nem adta fel, lankadatlanul kilincselt ötletével. Közreműködött a City Terminus Company létrehozásában, melynek célja az volt, hogy a Farringdon Street és a King's Cross között kapcsolatot létesítsen. Bár a City of London teljes erőbedobással támogatta, a vasúttársaságok nem mutattak érdeklődést.
A City of London és a végállomások földalattival való összekötésének gondolata 1830-ban született meg. Charles Pearson ügyvéd, parlamenti képviselő először arra gondolt, hogy létesítsenek egy központi pályaudvart, amelyet a különböző vasúttársaságok közösen üzemeltethetnének, és amelyet egy alagúton keresztül lehetne megközelíteni. Pearson egyben a Cityben dolgozó munkások szociális körülményeit is javítani akarta azzal, hogy olcsó utazást biztosít számukra az otthonuktól a munkahelyükig. Sőt, azt remélte, hogy így a várost övező nyomornegyedek is felszámolhatók. Beterjesztését a parlament 1846-ban újra elutasította, de Pearson nem adta fel, lankadatlanul kilincselt ötletével. Közreműködött a City Terminus Company létrehozásában, melynek célja az volt, hogy a Farringdon Street és a King's Cross között kapcsolatot létesítsen. Bár a City of London teljes erőbedobással támogatta, a vasúttársaságok nem mutattak érdeklődést.
Nagyobb sikerrel járt egy
másik cég a Bayswater, Paddington and Holborn Bridge Railway Company, amely az
egyik legnagyobb vasúttársasággal, a Great Western Railway-jel (GWR)
szövetkezett, és felvásárolta a City Terminus Companyt is. Az anyagi forrást a
GWR biztosította, így az általuk épített Paddington pályaudvar is része lett a
tervnek.
1854-ben a parlament végül elfogadta azt a törvényt, amely egy földalatti vasútvonal építését kezdeményezte a Paddington pályaudvar és a Farringdon Street között a King's Cross pályaudvar érintésével. A tervezett földalatti vasút a Metropolitan Railway nevet kapta. Innen származik a ma használt "metro" elnevezés is. Ezután azonban még évekig tartó huzavona és pénztelenség következett, míg végül Pearson lobbi tevékenységének köszönhetően 1860 májusában John Fowler főmérnök vezetésével megindulhatott az építkezés.
A félbevágott ellipszis alakú, lapos keresztmetszetű alagutakat szélesre tervezték, és az úgynevezett „cut-and-cover" módszerrel építették (a felszíni talaj kiásását követően a keletkezett vájatot befedték, mint a budapesti Millenniumi Földalatti esetén is). Ez a módszer azonban nagy felfordulást okozott, hiszen a vonal mentén álló felszíni épületeket le kellett bontani. Három vágány futott az alagutakban párhuzamosan, úgyhogy rajtuk mindkét irányban normál és széles nyomtávú vonatok is közlekedhettek. A sínpálya felépítménye falazott alapon feküdt, amelybe beágyazták a síneket. Az alagutakat szellőzőkéményekkel látták el, mert 1890-ig kizárólag gőzmozdonyok bonyolították le a Metropolitan forgalmát. A kialakított szellőzőnyílások lehetővé tették, hogy a nagy teljesítményű ventilátorok az alagútból a felszínre juttassák a füstöt, helyére pedig friss levegőt pumpáljanak. Egy ilyen szellőzőnyílás még ma is áll a Leinster Gardens 22-ben. Az alagút falait téglával bélelték ki, az alapot homorú falazattal erősítették meg.
A londoniak nagy lelkesedéssel vették birtokba 1863. január 10-én a világ első földalatti vasútját, amely néhány hónap leforgása alatt naponta 26 ezer főt szállított. Az állomásokat igényesen alakították ki, bár a kocsikon nem voltak ablakok, mert a tervezők meg akarták óvni az utasokat az alagút kopár falának látványától. Attól is féltek, hogy az utazók pánikba esnek, ha tudatára ébrednek, mekkora sebességgel közlekednek a szerelvények.
A londoni után, másodikként, de az öreg kontinensen először Budapesten indult el a földalatti vasút 1896. május 2-án.
Az angolok által Tube-nak, vagyis "csőnek" becézett londoni metróhálózat 11 vonalával, 207 megállójával és 402 kilométeres pályahosszával mára London egyik legismertebb jelképévé vált. A szigetország büszkeségét tavaly 1,2 milliárd utas vette igénybe. (MTVA – Sajtó- és fotóarchívum)
1854-ben a parlament végül elfogadta azt a törvényt, amely egy földalatti vasútvonal építését kezdeményezte a Paddington pályaudvar és a Farringdon Street között a King's Cross pályaudvar érintésével. A tervezett földalatti vasút a Metropolitan Railway nevet kapta. Innen származik a ma használt "metro" elnevezés is. Ezután azonban még évekig tartó huzavona és pénztelenség következett, míg végül Pearson lobbi tevékenységének köszönhetően 1860 májusában John Fowler főmérnök vezetésével megindulhatott az építkezés.
A félbevágott ellipszis alakú, lapos keresztmetszetű alagutakat szélesre tervezték, és az úgynevezett „cut-and-cover" módszerrel építették (a felszíni talaj kiásását követően a keletkezett vájatot befedték, mint a budapesti Millenniumi Földalatti esetén is). Ez a módszer azonban nagy felfordulást okozott, hiszen a vonal mentén álló felszíni épületeket le kellett bontani. Három vágány futott az alagutakban párhuzamosan, úgyhogy rajtuk mindkét irányban normál és széles nyomtávú vonatok is közlekedhettek. A sínpálya felépítménye falazott alapon feküdt, amelybe beágyazták a síneket. Az alagutakat szellőzőkéményekkel látták el, mert 1890-ig kizárólag gőzmozdonyok bonyolították le a Metropolitan forgalmát. A kialakított szellőzőnyílások lehetővé tették, hogy a nagy teljesítményű ventilátorok az alagútból a felszínre juttassák a füstöt, helyére pedig friss levegőt pumpáljanak. Egy ilyen szellőzőnyílás még ma is áll a Leinster Gardens 22-ben. Az alagút falait téglával bélelték ki, az alapot homorú falazattal erősítették meg.
A londoniak nagy lelkesedéssel vették birtokba 1863. január 10-én a világ első földalatti vasútját, amely néhány hónap leforgása alatt naponta 26 ezer főt szállított. Az állomásokat igényesen alakították ki, bár a kocsikon nem voltak ablakok, mert a tervezők meg akarták óvni az utasokat az alagút kopár falának látványától. Attól is féltek, hogy az utazók pánikba esnek, ha tudatára ébrednek, mekkora sebességgel közlekednek a szerelvények.
A londoni után, másodikként, de az öreg kontinensen először Budapesten indult el a földalatti vasút 1896. május 2-án.
Az angolok által Tube-nak, vagyis "csőnek" becézett londoni metróhálózat 11 vonalával, 207 megállójával és 402 kilométeres pályahosszával mára London egyik legismertebb jelképévé vált. A szigetország büszkeségét tavaly 1,2 milliárd utas vette igénybe. (MTVA – Sajtó- és fotóarchívum)
Január 10., Melánia napja.
A görög eredetű Melasz
névnek a női párja. Jelentése: fekete sötét.
1778 – Meghalt Carl von Linné svéd botanikus, egyetemi tanár,
természetbúvár, a növények rendszerezésének kidolgozója.
1862 – Meghalt
a connecticut-i Hartfordban Samuel Colt, a forgótáras revolver feltalálója
1863 – Megnyitotta
kapuit az utazók előtt a londoni földalatti, a világ első földalatti vasútja.
1881 – Medgyesi
Ferenc szobrász születési éve.
1917 – Meghalt
Madarász Viktor festőművész.
1934 –Megszületett Dobsa Sándor zongoraművész.
1936 – Megszületett Mécs Károly színész (A Noszty fiú esete Tóth Marival,
Esős vasárnap, A kőszívű ember fiai I-II.).
1939 – Először
érkezett Indiából tea a Brit Szigetekre.
1945 – Ebben az
évben született Rod Stewart zenész.
1946 – A
budapesti Markó utcai fegyház udvarán háborús főbűnösként kivégezték az 55 éves
Bárdossy László volt magyar miniszterelnököt.
1971 – Meghalt
Gabrielle „coco” Shanell, francia divattervezőnő.
Január 9., Marcell napja.
A latin Marcellus
családnévből származik, ez pedig a Marcus (Márkus) becézőjéből. Más elmélet
szerint latin eredetű, de jelentése: Mars hadistenhez tartozó, neki szentelt.
1475 – Hunyadi
Mátyás levelet küldött a pápának, melyben értesített, hogy megfelelő segítség
mellett felveszi a harcot a törökökkel.
1620 – A
pozsonyi országgyűlés felajánlotta Bethlen Gábornak a királyi címet, de ő csak
a „Magyarország fejedelme” címet fogadta el.
1843 – Meghalt Caroline Herschel, az első női csillagász.
1908 – Megszületett Simone de Beauvoir francia írónő, a feminizmus egyik
úttörője.
1921 – Ebben az
évben született keleti Ágnes tornásznő, aki összesen 10 olimpiai érmet
szerzett.
1944 – Megszületett Jimmy Page a Led Zeppelin együttes gitárosa.
1961 – Meghalt Emily Greene Balch Nobel-díjas amerikai háborúellenes
aktivista, aki az I. világháború idején a nők békemozgalmának egyik vezetője
volt.
1999 – Meghalt Juhász Jácint színész (Szegénylegények, Csutak a mikrofon
előtt).
Január 8., Gyöngyvér napja.
Arany János névalkotása
(Buda halála) a régi magyar Gyöngy névből. A költő magyarázata szerint a
jelentése gyöngytestvér.
1324 – Meghalt Marco Polo kereskedő és utazó, aki selyem és fűszer
felkutatásának reményében indult útnak és valószínűleg egészen Kínáig eljutott.
1642 – Meghalt Galileo Galilei olasz csillagász.
1867 – Megszületett Emily
Greene Balch Nobel-díjas amerikai háborúellenes aktivista, aki az I.
világháború idején a nők békemozgalmának egyek vezetője volt.
1935 – Megszületett Elvis Presley a
rock and roll koronázatlan királya.
1947 – Megszületett David Bowie angol
rockzenész.
1996 – Meghalt Francois Maurice Adrien Marie Mitterrand francia
politikus, akit 1981-ben Franciaország köztársasági elnökévé választottak.
Január 8.
95 éve, 1918. január 8-án hozta
nyilvánosságra Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontba foglalt javaslatait az
első világháború utáni "békerend" kialakításának alapelveiről.
Az Egyesült Államok 28. elnökét, Thomas Woodrow Wilsont 1912-ben demokrata színekben választották meg első alkalommal. Az 1916-os választásokon azzal kampányolt, hogy ő tartotta távol Amerikát az 1914-ben kitört első világháborútól, de csak igen kis többséggel nyert (New Hampshire államban például csak 54 szavazattal). A hadba lépést mégsem kerülhette el: azt követően, hogy Németország korlátlan hadviselésbe kezdett, nem kímélve az amerikai hajókat, és tárgyalásokat ajánlott Mexikónak, az amerikai semlegesség értelmetlenné vált, az Egyesült Államok 1917. április 6-án „a nyugati civilizáció és a demokrácia védelmében” belépett a háborúba.
A háborút lezáró béketárgyalásokra az igazságos békét szorgalmazó Wilson elnök nevezetes 14 pontjával és a Népszövetség tervével érkezett, törekvéseit azonban nem koronázta túl nagy siker. Az 1918. január 6-án nyilvánosságra hozott pontok a népek önrendelkezésének jogát tekintették a határok kijelölése alapjául.
Az 1. pont amellett érvelt, hogy minden békeszerződés nyilvános legyen. A 2. pont a tengerhajózás szabadságát követelte, a 3. pont a kereskedelmi korlátok megszüntetését javasolta. A 4. pont a fegyverzet csökkentését javasolta addig a mértékig, ami még nem fenyegeti a belső biztonságot. Az 5. pont a gyarmati követelések szabad és pártatlan rendezése, azaz a gyarmatok és az anyaországok érdekeinek kölcsönös figyelembevétele mellett állt ki. A 6. pont javasolta, hogy Oroszország függetlenül dönthessen politikai fejlődéséről és nemzeti politikájáról. A 7-13. pont Belgium, Franciaország, Olaszország, a Balkán és Lengyelország területi kérdéseivel foglalkozott. A 10. pont kívánta szavatolni Ausztria-Magyarország népeinek az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét, s a Monarchia hat szövetségi állammá (Ausztria, Csehország, Lengyelország, Erdély, Magyarország és Jugoszlávia) való átalakítását javasolta. A 14. pont szerint: meg kell szervezni a nemzetek általános szövetségét, amely kollektív garanciát adna az államok politikai és területi függetlenségének.
A dokumentum az 1919-es párizsi tárgyalások vezérfonala volt, de végül a békéket – mint ismert –, a wilsoni elvek mellőzésével kötötték meg. A meghátrálásra kényszerült Wilson látta, hogy a vesztesek a megalázó békét csak fogcsikorgatva fogadják el, és revánsra készülnek, ezért a háború után biztonságossá akarta tenni a világot. Azt remélte, hogy a Népszövetség orvosolja majd a sérelmeket, s el is érte a szervezet létrehozását, de az Egyesült Államok (mivel a Kongresszus leszavazta) nem lett tagja a Népszövetségnek. Wilsont csak az vigasztalhatta, hogy 1919-ben ő kapta meg a Nobel-békedíjat.
(MTVA – Sajtó- és fotóarchívum
)Az Egyesült Államok 28. elnökét, Thomas Woodrow Wilsont 1912-ben demokrata színekben választották meg első alkalommal. Az 1916-os választásokon azzal kampányolt, hogy ő tartotta távol Amerikát az 1914-ben kitört első világháborútól, de csak igen kis többséggel nyert (New Hampshire államban például csak 54 szavazattal). A hadba lépést mégsem kerülhette el: azt követően, hogy Németország korlátlan hadviselésbe kezdett, nem kímélve az amerikai hajókat, és tárgyalásokat ajánlott Mexikónak, az amerikai semlegesség értelmetlenné vált, az Egyesült Államok 1917. április 6-án „a nyugati civilizáció és a demokrácia védelmében” belépett a háborúba.
A háborút lezáró béketárgyalásokra az igazságos békét szorgalmazó Wilson elnök nevezetes 14 pontjával és a Népszövetség tervével érkezett, törekvéseit azonban nem koronázta túl nagy siker. Az 1918. január 6-án nyilvánosságra hozott pontok a népek önrendelkezésének jogát tekintették a határok kijelölése alapjául.
Az 1. pont amellett érvelt, hogy minden békeszerződés nyilvános legyen. A 2. pont a tengerhajózás szabadságát követelte, a 3. pont a kereskedelmi korlátok megszüntetését javasolta. A 4. pont a fegyverzet csökkentését javasolta addig a mértékig, ami még nem fenyegeti a belső biztonságot. Az 5. pont a gyarmati követelések szabad és pártatlan rendezése, azaz a gyarmatok és az anyaországok érdekeinek kölcsönös figyelembevétele mellett állt ki. A 6. pont javasolta, hogy Oroszország függetlenül dönthessen politikai fejlődéséről és nemzeti politikájáról. A 7-13. pont Belgium, Franciaország, Olaszország, a Balkán és Lengyelország területi kérdéseivel foglalkozott. A 10. pont kívánta szavatolni Ausztria-Magyarország népeinek az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét, s a Monarchia hat szövetségi állammá (Ausztria, Csehország, Lengyelország, Erdély, Magyarország és Jugoszlávia) való átalakítását javasolta. A 14. pont szerint: meg kell szervezni a nemzetek általános szövetségét, amely kollektív garanciát adna az államok politikai és területi függetlenségének.
A dokumentum az 1919-es párizsi tárgyalások vezérfonala volt, de végül a békéket – mint ismert –, a wilsoni elvek mellőzésével kötötték meg. A meghátrálásra kényszerült Wilson látta, hogy a vesztesek a megalázó békét csak fogcsikorgatva fogadják el, és revánsra készülnek, ezért a háború után biztonságossá akarta tenni a világot. Azt remélte, hogy a Népszövetség orvosolja majd a sérelmeket, s el is érte a szervezet létrehozását, de az Egyesült Államok (mivel a Kongresszus leszavazta) nem lett tagja a Népszövetségnek. Wilsont csak az vigasztalhatta, hogy 1919-ben ő kapta meg a Nobel-békedíjat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése