Kétségtelen, a vajdasági magyar közvélemény
reménykedve várja, hogy áprilisban a magyar és a szerb államfő közösen hajtsanak
fejet a második világháború ártatlan áldozatainak emléke előtt. A közös
főhajtás nem jelent még végleges megbékélést, mert tövises az út a
megnyugvásig, de nagy lépés lehet a legalább hét évtizedes sebek begyógyítása
felé. Magyar oldalon talán nagyobb a várakozás, hiszen gesztusok dolgában a Kovács
András Hideg napok c. filmje (1966) óta mi „vezetünk”. Az a jóindulat, amellyel
Magyarország évek óta egyengeti Szerbia menetelését az EU-tagság felé, a szerb
médiában nem váltja ki a hála szenvedélyes megnyilvánulásait, de alapjában véve
a közbizalom erősödését szolgálja.
Hogy a közös államfői gesztus milyen jelentős esemény
lehet, az kitűnik magyar miniszterelnök-helyettes MTI-nek adott nyilatkozatából
is. Navracsics Tibor, aki részt vett az újvidéki razzia évfordulóján tartott
megemlékezésen, jelezte, hogy a két ország közötti megbékélési folyamat az év
elején gyorsult fel.
Azzal kezdődött, hogy a belgrádi magyar
nagykövet, Nikowitz Oszkár Tomislav Nikolić szerb elnök tanácsadójának
társaságában részt vett egy csúrogi megemlékezésen. Különösen nagy a súlya
annak, hogy a minap, egy korábbi megállapodásnak megfelelően, a két ország
miniszterelnök-helyettesének részvételével emlékeztek meg az újvidéki „hideg
napokról”.
– A következő állomás remélhetőleg az lesz,
amikor a két ország köztársasági elnöke, Tomislav Nikolić és Áder János lesz
együtt jelen – szintén Csúrogon – egy közös megemlékezésen – mondta Navracsics
Tibor.
E pozitív fejlemények mellett vannak zavaró
körülmények. Ezekről a vajdasági magyar média leginkább kommentár nélkül
tudósít.
Itt van rögtön a verbászi keresztrongálás
esete. Mint ismeretes, a napokban megrongálták a második világháború végén a
vajdasági Verbászon ártatlanul kivégzett magyaroknak és németeknek állított
emlékkeresztet. Ez az eset annyiban különbözik temetőbeli hasonló rongálástól,
hogy az egyik belgrádi lap nemcsak azt adta hírül, hogy a keresztet a helyi
hatóság engedélye nélkül állították és szentelték fel, hanem a rongálást egy
„magyar bizonyítékkal” menteni igyekszik.
Eszerint bizonyos dr. Zagyva Tibor, egykori
óverbászi lakos, aki ma Magyarországon él, ahonnan gyakran hazalátogat
szülővárosába véleményt mondott. A lényeg: meg kell határozni, hány áldozatról
van szó, kik voltak a kivégzett emberek, meg azt is, hogy a kivégzettek között
voltak-e olyanok, akik tagjai voltak valamelyik fasiszta fegyveres alakulatnak.
Különbséget kell ugyanis tenni a vétlen magyar és német civil áldozatok
és azok között, akik lehet, hogy a második világháború során bűncselekményeket
követtek el Vajdaságnak ebben a részében.
Mintha ezt az érvelést már hallottuk volna.
Méghozzá a rehabilitálási törvény belgrádi vitájában.
Illyés Gyula annak idején, a
pártállami rendszerben, sokszor emlegette az „önszorgalmú kutyákat”, akik igyekeznek a „gazdi” kedvében járni, ...
S itt vannak a közelmúlt ismert témái. A
temerini fiúk ügyének felemás rendezése, a nyelvhasználati gondok egy-egy újabb
megnyilvánulása, a rehabilitáció döcögve, vagy még úgy sem haladó folyamata. A
szabadkai székhelyű, magyartöbbségű közigazgatási körzet kialakítására
vonatkozó régi követelés szintén megoldásra vár. S továbbra borzolja a
kedélyeket. Mert mit jelent az, ha a körzethatár megváltoztatására vonatkozó
követelést az egyik szerb napilap a minap azzal a minősítéssel adja újfent közre,
hogy a magyarok határt kívánnak módosítani? Nyugtalanságot kelt a hat, jobbára
vajdasági mezőgazdasági kombinát arab befektetőknek történő eladása körül kialakult
információhiány is.
A vajdasági magyar közvélemény nem tudja hova
tenni azt a tényt sem, hogy Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ)
és egyben a Vajdaság Autonóm Tartomány képviselőházának elnöke is, nem
koszorúz(hat)ott az újvidéki razziával kapcsolatos, az idén különösen fontos megemlékezésen.
Mert több logikus kérdésre nincs válasz.
A megemlékezés szervezői azzal védekeznek,
hogy Pásztor, hogy a megemlékezésen való részvételi szándékáról nem értesítette
időben az újvidéki illetékeseket. Pásztor, aki végül a megemlékezés hivatalos
része után magánemberként koszorúzott, ezt cáfolja. A cáfolat logikusnak tűnik.
Különben, a hivatalok közötti kommunikáció részletei nem lehetnek tabutéma
egyik oldalon sem.
Felmerül a kérdés, miért hagyta Pásztor
annyiba, hogy bejelentkezésére nem érkezett válasz? Akár a magyar
tisztségviselőnek, akár a tartományi parlament elnökének? Igaz, Pásztor ezt újságírónak
nyilatkozva, költői kérdés formájában, maga is feltette. De, miért nem
tisztázta a dilemmát akár közvetlenül a megemlékezés előtt? Miért várta meg ezzel
a megemlékezést követő újságírói kérdést? Végül is ez most már mindegy.
Nem lenne jó azonban, ha az oly sok esetben már
megtett magyar gesztusokat, s a nemes elképzelést az áprilisig hátralevő időben
a szerb fél részéről további zavarkeltő megmozdulások tennék bizonytalanná. Annál
is inkább, hiszen van több jó lehetőség a nagyvonalú szerb gesztusokra. Például
úgy, hogy a szerb kormány húsz éves késéssel, valóban lehetővé teszi a
szabadkai székhelyű körzethatár kiterjesztését a vajdasági Tisza-menti magyar
községekre is.
Lesz-e közös főhajtás a második világháború
ártatlan áldozatainak emléke előtt? Hinni akarjuk, hogy javul a helyzet, s
ezúttal mégis lesz.
Ágoston András
Vajdasági Magyar
Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf. 17. szám, 2013. január 26.
A főhajtás nem elegendő
Az utóbbi időben a magyarországi, de a vajdasági vezető magyar
politikusok is – a két ország/nép megbékélése érdekében – csak a szerb és a magyar
államfő „közös főhajtását” emlegetik. Ki tudja milyen okból kifolyólag, mintha
feledésbe merült volna, úgymond fátylat borítottak volna a magyar szervezetek 2011. április 7-i, Szerbia EU-csatlakozásásával
kapcsolatos követelésére, miszerint:
„2.) A szerbiai
parlament fogadjon el nyilatkozatot, amely elítéli az 1944/45-ös délvidéki vérengzést,
eltörli a vajdasági magyarokra a mai napig fenntartott
„kollektív bűnösséget” és koholt vádakat, biztosítsa az áldozatoknak
kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogát,
az események tudományos feltárását, valamint, nyújtson
jóvátételt a károsultaknak, illetve utódaiknak és ezt törvénnyel rendezze. Továbbá
minden elkobzott vagyont származtasson vissza.”
Szerbia törvénnyel rendezte ugyan a rehabilitálás és a vagyon-visszaszármazás
kérdést, de a kollektív bűnösséget mind a mai nem törölte el. Ez miatt a
csúrogi, zsablyai és a mozsori magyaroknak végig kell járniuk a bírósági kálváriát. Minden személy esetében ugyanis
egyéneként/egyenként kell lefolytatni a rehabilitálási eljárást.
Köztudott
az is, hogy Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza 2003. február 28-án
Rezolúciót fogadott el a kollektív bűnösség eltörléséről (VAT Hivatalos
Lapjának 2003. március 24-i 5. száma). Ez a határozat azonban a szerb államot
semmire nem kötelezi, mivel a vajdasági parlamentnek nincsen törvényhozási
illetősége. Szükséges tehát, hogy a köztársasági képviselőház fogadjon el egy
ilyen nyilatkozatot.
Az államfői főhajtásra csak az után kerülhetne sor, ha a szerb parlament
már elfogadta az említett nyilatkozatot.
Bozóki Antal
Újvidék, 2013. január
29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése