Kezdettől fogva problematikus volt a nyomtatott sajtó példányszámának a
növelése – jelentette ki Simon Erzsébet, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT)
illetékese a médiastratégiájukról egy rádióműsorban, amikor a riporter
rákérdezett, mi az oka a sikertelenségnek?
Jelentésemben – nyomatékosította a médiafelelős – leírtam: ellenállásba
ütköztünk, s a kollégák nem tesznek szinte semmit. Nem készítették el azt, amit
elvártunk volna. Például, hogy átgondolják az arculatváltást. Nincsenek
terveik, nincsenek megvalósításról szóló jelentések stb. Hogy miért lenne
minderre szükség? „Mert akkor, dönthettünk volna, hogy merre lépjünk” állítja az
illetékes.
Simon Erzsébet így sem ül ölbe tett kézzel. Vannak ötletei. A
riporternek, aki megjegyezte, hogy sokan a Magyar Szó, vagy a Hét Nap helyett a
szerb lapokat vásárolják, még elismerte: ez bizony így van. Ezután
ellentámadásba ment át. Az emberek a hibásak, mondta, mert e lapok ára mégsem
akkora, hogy még a jelenlegi ínséges időkben is ne lehetne azokat megvásárolni.
Továbbá, hiba az is, hogy a „nyomtatott sajtó” nem jut el az olvasókig. Még sok
olyan település van a Vajdaságban, ahol e lapokhoz – a régen jól működő
terjesztési hálózat megszűnte után – nem lehet hozzájutni. Az MNT illetékes ezt
a hibát is a magyar szerkesztőségek nyakába varrja. Azok nem készítettek
tervet, dokumentumokat stb., hogy az MNT most értékelhesse a helyzetet. A
kreatív gondolkodásnak nincs határa: az előfizetési kedv is növelhető, illetve
növelni kell, állítja a sarokba szorított MNT tisztségviselő. Az azonban eszébe
sem jut, hogy az MNT-nek, vagy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének
tegye fel az egyetlen logikus kérdést: miért tűrték hosszú éveken keresztül,
hogy a privatizáció örvén a szerb hatalom és kliensei leépítsék a Magyar Szó
valaha valóban tevékeny terjesztőhálózatát?
De, hagyjuk az MNT irodákból származó magvas ötleteket, s nézzük meg,
mi a hiba a valóságban? Tény ugyanis, hogy a valaha „több tízezres”
példányszámban megjelenő lapok, ma néhány ezresre zsugorodtak.
A fő kérdés az, hogyan történhetett meg, hogy röpke pár év alatt az
„egypárti” megalapozottságú magyar intézményrendszer elvált a magyar szavazóktól,
illetve meg sem találta azokat. Akikért elvben dolgoznia kellene. Az MNT a
lesújtó gyakorlat láttán sem tud, esetleg nem is akar eljutni a baj gyökeréig.
Ha egy napilappal szemben a fő követelmény az, hogy adjon pontos, gyors, a
közösség demokratikus érdekeinek megfelelő, de önálló tájékoztatást, akkor ezt
a Magyar Szó és a többiek miért nem teszik meg?
Feltette valaki a kérdést, vajon Kubát János a Magyar Szó veterán
újságírója – egy futó elemzés alapján – miért tehetett sokkoló
megállapításokat? Például azt, hogy 1972-es és a tavalyi év egyik utolsó
hónapját vizsgálva, Tito elvtársnak az akkori Magyar Szóban megjelent képei
számukban alig tudták megelőzni Pásztor István fotóit. Miért nem tette fel a
kérdést, sem a Magyar Szó, sem az MNT, jó-e a „stratégia” amely a
tisztségviselők önfényezésének intézményesülését meg sem említi?
Nem mégis arról van szó tehát, hogy a kiábrándult magyar polgárok látva
a magyar döntéshozók önzését és tehetetlenkedését, kiábrándultak? S most új
politikai eszményeket keresnek. Sajnos, úgy is, hogy a megoldást, a nagyobb
haszonnal kecsegtető, szirénhangon ígérgető szerb pártok támogatásában, meg a
szerb lapokban keresik.
Száz szónak is egy a vége. A vajdasági magyarság leépülése addig nem
fékezhető meg, még csak nem is lassítható, amíg nem nevezzük néven a gyereket.
Ki kell mondani: amíg nem valósul meg a magyar autonómia legfontosabb
követelménye, az, hogy az autonómiatanács tagjait (a magyar szavazók hivatalos,
állami névjegyzéke alapján) maguk a magyarok választhassák meg, s e képviselők
ténylegesen nekik, ne pedig a szerb hatalomnak tartozzanak politikai
felelősséggel – változásra nem számíthatunk.
Mit tehetnek az MNT tagjai, ha maga a rendszer választja el őket a
magyar szavazóktól? Különösen, ha a testület működési költségeit, a szerb
kormány vállalja, feladata pedig arra szorítkozik, hogy kezelje a
Magyarországról érkező támogatásokat, s elvégezze azok elosztását? Lehet a
magyarok iránti felelősségtől mentesen nem a pénzforrások (a részérdekek) felé
fordulni? Stratégiákat gyártani, s egyben elismeréssel adózni a szerb
hatalomnak? Nos, úgy látszik, lehet. Csakhogy ez esetben következményekkel kell
számolnunk. Amint látjuk, elsősorban azzal, hogy az újra gyorsuló asszimiláció
és a közösség leépülési folyamatainak erősödése választói apátiába,
érdektelenségbe torkollik.
A választók érdekeitől való függetlenedés okozza, hogy az alapítói
jogokkal felvértezett magyar döntéshozók, félretéve a közösség alapérdekeit, a
Magyar Szótól részérdekeik kritikátlan népszerűsítését, személyük tömjénezését
követelik. Így még az is megtörténhet, hogy az egyik túlbuzgó szerkesztő egy
politikai baklövés magyarázatát hallva, helyesléssel állapítja meg: ez
csodálatos.
Ilyen a Vajdaságban az új (magyar) bürokrácia működési modellje.
Nemcsak a sajtó vonatkozásában. S így kap szabad utat a szerb politikai elit
törekvése, hogy a nemzeti tanácsok intézménye – a magyar szavazóktól
elválasztott magyar döntéshozók közbeiktatásával – végül a szerb nemzeti érdek
érvényesítését eredményezze.
Ilyen körülmények között nem meglepő Korhecz MNT-elnök megnyilatkozása,
hogy az MNT a VMSZ politikáját magáénak vallja. Az ő sorsuk valóban össze van
kötve.
Mindeközben mi magyarok elfogyunk, itt a Vajdaságban is. Nem kellene
ezen a helyzeten valamit változtatni, akár az agyonhallgatott Nemzeti
Együttműködés Rendszere (NER) keretében? Dehogynem!
Ágoston András
Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf. 7.
szám, 2013. január 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése