„Botrányt kellene csinálnunk!” – mondja Németh Ernő, a magyar szerkesztőség vezetője
Napokon belül új székházba – az egykori Pannónia Nyomda épületébe –
költözik a Szabadkai Rádió. Első hallásra megnyugtatónak és biztatónak tűnhet a
hír, mert a megrögzött és nem kismértékben elfogult, naiv rádióhallgató még azt
hiheti, hogy végre-valahára rendeződik ennek a közkedvelt délvidéki médiumunknak
a sorsa. Aztán azonban menetrend szerint megérkezik az elkerülhetetlen csalódás
és a kötelező kiábrándulás.
A lokáció az kitűnő, hiszen a kijelölt épület a város szívében van, a
korrekt rádiózáshoz szükséges és a rádiósok számára kialakított körülmények azonban
egy cseppet sem rózsásak. Legalábbis úgy hírlik, hogy a működéshez szükséges
feltételek megteremtésével aligha lehet majd dicsekedni.
Ezt a kényszerű hurcolkodást már nagyon régóta rebesgetik. Ezért szinte
biztosra lehetett venni, hogy a Szabadkai Rádiónak előbb-utóbb szednie kell a
sátorfáját és el kell hagynia a már megszokott Jovan Mikić utcát. Az intézmény
ugyanis mindmáig nem rendelkezik saját tulajdonú székházzal, hanem csupán albérlő
a jelenlegi épületben. Az ilyesmi viszont mostanában elég sokba kerül. Talán
úgy is lehetne mondani, hogy a helyiség használatáért fizetett összeg, az
valójában ablakon kihajított pénz, amit okosabb dologra is lehetne költeni. A
közeljövőben várható változásokról Németh
Ernőtől, a magyar szerkesztőség vezetőjétől kértem egy kis tájékoztatást.
Mikor indult be ez a
költöz(tet)ési program és ki kezdeményezte?
– Az történt, hogy a jelenlegi épületünk tulajdonosa, a Nemzeti
Foglalkoztatási Hivatal, felmondta az eddigi bérleti szerződést, és ki akar
bennünket lakoltatni. A megindoklás szerint más célra szeretné használni az
épületet. Eredetileg még április folyamán ki kellett volna költöznünk. A rádió
ezt a helyiséget még a hetvenes években kapta használatra, a tulajdonjogot
azonban valamiféle mulasztás következtében nem szerezte meg. Jogi úton
próbáltuk érvényesíteni az igazunkat, a pert azonban elveszítettük. Így most a
döntés végleges: június 30-áig ki kell hurcolkodnunk. Mivel önkormányzati
alapítású médium vagyunk, ezért várhatóan egy olyan épületbe költöztetnek
bennünket, amely a város tulajdonában van. Azok állapota pedig nagyjából
hasonló, és leginkább a katasztrofális szóval jellemezhető. Úgy hírlik, hogy
miránk is valami ilyesmi vár.
Milyen feltételeket teremtettek a
számotokra az új helyen?
– Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit jónak láttak közölni velünk, mert
eddig még nem engedélyezték a számunkra, hogy megtekintsük az új helyszínt. Úgy
hallottuk, hogy az épület első emeletén kapunk majd helyet. Pontosabban az ott
lévő helyiségeknek is csak a felét használhatjuk majd. Így aztán a helyszűke
miatt a magyar szerkesztőség kénytelen lesz két csoportra osztódni, mert két
kisebb szoba áll majd a rendelkezésünkre. Mi már jeleztük, hogy ezt nem tartjuk
jó megoldásnak, de azt a választ kaptuk, hogy a két helyiséget elválasztó
falnak az eltávolítása nem engedélyezett. Aggodalommal tölt el bennünket az is,
hogy nagyon szűkös, épp csak egy-két személyes stúdiókat rendeznek be. Hogy mi
lesz az eddigi 45 év válogatott hanganyagát tartalmazó/őrző stúdiószalagokkal,
hogy azokat hol tudjuk elhelyezni és megfelelő módon tárolni, abba bele sem
merek gondolni. Úgyhogy mindez elég elkeserítően hangzik. Tévedés ne essék, nem
sajnálom és nem sírom én vissza ezt a mostani épületet – épp a mai
felhőszakadás következtében is beázott a stúdiónk -, de azért azt joggal
várnánk el, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a számunkra.
A Szabadkai Rádió idén 45 éves.
Szinte mindegyik közvélemény-kutatás eredménye szerint Vajdaságban ez a
leghallgatottabb regionális rádió. Ez tény. Ezt nem lehet megmásítani és nem
lenne szabad figyelmen kívül hagyni, elhallgatni sem. Ez akár egy ütőkártya is
lehetne a rádió vezetősége kezében. Hogy látod – hiszen már régóta itt vagy a
magyar szerkesztőség élén –, a súlyának megfelelően kezelik ezt a médiumot? Úgy
bánnak vele, amint azt megérdemli?
– Egyáltalán nem. Kezdem onnan, hogy a működésünkre évi 40 millió dinárt
kapunk a községtől, az alapítónktól. Ez az összeg pedig már legalább 10 éve nem
változott. Aztán: a szerkesztőségnek velem együtt mindössze 5 újságírója van.
Plusz egy munkatárs Zentán és egy nyugdíjaztatás előtt álló kolléga
Magyarkanizsán. Van még 10 úgynevezett bedolgozónk, akik között havonta 25 ezer
dinárt tudok szétosztani valamiféle szégyenletes honorárium fejében. Továbbá:
tavaly nyáron hivatalosan is bejelentették, hogy a Médiastratégiában
meghatározott célkitűzések szerint a Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezi az
alapítói jogok ötven százalékban történő átvételét, de a folyamat valami miatt
megszakadt. Fenyeget bennünket az a veszély is, ami minden állami, illetve
önkormányzati alapítású médiumra egyaránt leselkedik, ez pedig a bizonytalan
(az állami támogatás helyett pályázatok útján történő) pénzelés, a kíméletlen magánosítás
és végső soron a leépülés, majd pedig a teljes megszűnés. A legfrissebb (ámbár
nem hivatalos) információ szerint az MNT által javasolt, ezzel kapcsolatos
módosításokat nem fogadták el. Így viszont teljes mértékben kilátástalanná
válik minden. A mi véleményünk szerint az anyaországnak kellene ebbe
beleavatkoznia (de sürgősen), mert ez nagyon sok médiumnak a halálát jelenti.
Elszomorító az a tény is, hogy a politikusaink közül – sem a VMSZ-ből, sem
máshonnan – senki sem keresett meg bennünket, és senki sem kérte ki a
véleményünket. Ebben a vergődésünkben magunkra maradtunk.
Arra gondoltam az imént, hogy a
leghallgatottabb, a legnépszerűbb rádió talán jobb sorsot, másféle – ha úgy
tetszik, megkülönböztetett – bánásmódot érdemelne azok részéről, akik a pénzt
osztják. Többször megfigyeltem (kérlek, javíts ki, ha tévednék), hogy a
pályázati és egyéb pénzek elosztásakor, nem ezt a rádiót preferálják.
– Nem fáj nekünk az, hogy a mi 45
éves rádiónk mellett létezik egy másik, a Pannon Rádió is, csak valahogy mégis
szót kellene értenünk egymással. Talán meg kellene határozni minden egyes
médiumnak a saját profilját, kijelölni, megcélozni a hallgatóságnak azt a
rétegét, amelyhez szól elsősorban, és akkor jól megférnénk egymás mellett. De
az illetékesek ilyesmiről hallani sem akarnak.
Nemrégiben meghosszabbították a
kinevezésedet a szerkesztőség élén.
– Gondolom, ez is csak ideiglenes jellegű lesz.
Legfeljebb néhány hónapra szól majd. Aztán pedig ki tudja, hogy mi lesz velünk.
Én egyszerűen katasztrofálisnak tartom ezt a helyzetet, amelybe
belekényszerítenek bennünket. Ha lenne még hozzá erőnk és kedvünk, az egész
ügyből botrányt kellene csinálnunk.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése