Posza Rudolf egykori haditudósító mesél Kórógyról és a háborúról
Nagy mesélő. Látom ezt azonnal az apró, huncut szemén. Elbeszéléséből ki is
kerekedik jó néhány történet a múltból, kiváltképp azokból az évekből, amikor az
egykori Jugoszlávia éppen a végnapjait élte, és amikor a réges-régi
törésvonalak mentén a darabjaira hullott szét az ország. Emléktárából felidézi
azokat az időket, amikor még ő maga is izzadságszagú katonabakancsban meg a
Jugoszláv Néphadsereg egyenruhájában járta a szlovéniai, a horvátországi és a
boszniai hadszíntereket belgrádi tudósítóként – tegyük hozzá, hogy
horvátországi, kórógyi születésű magyar ember létére. Ugyanis hét éven át
(éppen a háború lezárultáig) a fővárosban élt, és az idő tájt a hadsereg egyik
lapjának, a Narodna Armijának volt a
tudósítója, fotóriportere.
Még egyetemista évei alatt kóstolt bele az újságírásba, munkái a Képes
Ifjúság, a Magyar Szó Duna-táj című melléklete és az eszéki Képes Újság
hasábjain jelentek meg. Az érettségi után Zágrábban tanult
politikatudományokat. Aztán pedig tanárnak állt. Vukováron honvédelmet
tanított, az eszéki egészségügyi középiskolában pedig marxizmust és
szociológiát. Majd úgy adódott, hogy a Narodna Armija (akkor éppen horvát
nemzetiségű) főszerkesztője fotóriporterként alkalmazta. Akkoriban még (ha
másért nem, hát a pőre látszat kedvéért) jobban ügyeltek arra, mint teszik azt
manapság, hogy az úgynevezett „nemzetiségi kulcs” szerint alkalmazzák a munkát
keresőket. Posza Rudolfot is széles
mosollyal fogadták már a legelső szerkesztőségi megbeszélésen, amikor kiderült
róla, hogy horvátországi magyar. Mint a lap egyetlen magyar munkatársával,
dicsekedtek vele később is, ha éppen szükség mutatkozott rá.
Mesélj nekem Kórógyról, arról a
különleges nyelvi szigetről! Igaz-e az, hogy
ott a burgonyát pérának mondják?
– Igaz, a krumplis tésztát meg pérás
csuszának. A labdát meg csingének hívják. Ha pedig azt akarják megtudakolni,
hogy hogy vagy, így szólnak: Hocsu vagy?
A szülőfalud nevét sokan csak 1991-ben
jegyeztük meg (de akkor aztán egy életre!), amikor a Magyar Televízió napi híradásait
és a Panoráma című külpolitikai
műsorát követtük hétről hétre. Akkor vésődött az emlékezetünkbe az akkor majd
120 éves kórógyi református templom szétlőtt, leomló tornyának a képe. És hogy
még emlékezetesebb maradjon e szörnyűség, állítólag éppen egy itteni, egy
vajdasági magyar katona vette célba. (Persze ma már azt is tudjuk, hogy az
ilyesmit általában nem a saját belátásuk szerint tették a hadrendbe állított és
a frontra cibált bácskai meg bánáti magyar férfiak, és nem is csupán katonai
parancsszóra, hanem kényszerből és félelemből. Mert harcba induláskor a szerb
nemzetiségű felettesük, vagy éppen a bajtársuk fegyvert szegezett rájuk,
pisztolyt szorított a tarkójukhoz. Aki pedig nem engedelmeskedett, azt, mint a
kutyát, lelőtték.)
-- Kórógy ősrégi magyar település. Szent
István királyunk idejéből. Lakosságának 99 százaléka magyar volt. Sokat
gondolkodtam azon, hogy miként tudtak/tudtunk ott megmaradni magyarként, és
arra a következtetésre jutottam, hogy ez azért sikerült, mert egy nagyon zárt,
elszigetelt közösséget alkottunk. Egyfajta védelmező burokban voltunk. Úgy
éltünk, mint a héjában a dió: bezárva és biztonságban. Az én gyerekkoromban még
működött a nyolcosztályos elemi iskola – általában 80 körüli létszámmal, a
szomszédos Szentlászlón pedig négy éven át tanulhattak magyar nyelven. Amikor
1972-ben befejeztem a nyolcadikat, 17-en voltunk az osztályban.
Gyorsan közbevetem, hogy 2012-ben
összesen 31 magyar diákja volt az iskolának, idén pedig ez a szám is megfeleződött,
már csak 16-an vannak.
Amikor kitört a háború, a falunak mintegy 900 lakosa volt. Mostanra jó, ha
maradtak 500-an. 1991 márciusának utolsó napjaiban elmentünk a feleségemmel
Szlovéniába, a Bledi-tóhoz egy kis pihenésre. Április elsején volt húsvét
napja. Már akkor ott azt hallottuk, hogy a Plitvicei-tavak környékén zavargások
voltak, nekünk pedig azt mondták, hogy: „Nektek, kórógyiaknak véres húsvétotok
lesz!” Hittük is, meg nem is. Aztán
a húsvét csendben elmúlt, de a véres eseményekből nekünk is kijutott. Amit a
kórógyi templomról mondasz, az igaz. Tudni kell róla, hogy 30 méter magas, így
a tetejéről be lehet látni az egész környéket. Amikor a templomtornyot találat
érte, akkor vesztette életét az egyik falum béli, Gyöke József, akinek a lezuhanó toronyóra nagymutatója átszúrta a
testét. Szeptember 25-e volt, vasárnap. Fölment harangozni, mivel ő volt a
templomunk gondnoka (meg a kántor is egyben), és éppen akkor Silaš irányából
ágyúzni kezdtek. A légnyomás kivetette a toronyból, és szerencsétlen módon éppen
a korábban lezuhant toronyóra nagymutatójára esett rá.
Gyöke Józsefről igen sok legendát
lehet hallani. A szemtanúk elmondása szerint a hatalmas, 120 kilós emberből
ömlött a vér. Egy sátorlapra fektették a holttestet és a temetői hullaszállító
kocsin hazatolták a saját udvarába. Otthagyták a kiskonyhában temetetlenül,
mert elhantolni már nem volt idejük. Menekülniük kellett, ugyanis azt a hírt
kapták, hogy 30 tank és mintegy 100 teherautónyi katona indult a falu elleni
támadásra. Egyesek szerint a testét kutyák tépték és hordták szét, mások
szerint pedig a bevonuló szerb katonák temették el… A háború után mikor mentél/mehettél
haza először?
– Tizenöt év után merészkedtem haza,
a szülőfalumba, és akkor is rezgett a gatyám. Nem szégyellem bevallani: nagyon féltem.
Tudtam azt, hogy a horvátok nem szívesen látnak, hogy ők ellenségnek
tekintenek. Nemcsak engem, hanem mindenkit, aki bármilyen módon (ki)szolgálta
abban az időben a jugoszláv hadsereget. Nem is volt ezzel baj, magától
értetődött, hiszen a katonaságunk Horvátországban területhódító agresszorként
viselkedett, ők viszont honvédő háború folytatására, védekezésre kényszerültek.
(Egyébként ma sem szeretik túlságosan a Szerbiából érkezőket.) Szerencsére nem
esett bántódásom, és azóta is rendszeresen „hazajárok”, mert élnek még rokonaim
a faluban.
Milyen kép fogadott akkor
Kórógyon? Állt-e még a házatok?
– A pusztítással, rombolással alig pár hónappal az ostrom után én már
szembesültem. Ugyanis azokban a zűrzavaros hetekben, hónapokban még voltam
otthon. A dátumra is pontosan emlékszem: 1992. január 9-e volt. Kórógy még
aránylag jól megúszta. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem rombolták le
porig a falut, pedig történhetett volna úgy is. A mi helyzetünket az
nehezítette meg, hogy két szerb (Silaš és Palača) és két horvát faluval (Ant és
Tordinca) vagyunk körbevéve. Így amikor azok egymást, vagy éppen Szentlászlót
lőtték, akkor mi is kaptunk a gránátesőből. Ha például a szerb Palača irányából támadták a másik
ősi magyar falut, Szentlászlót, akkor a kilőtt 50-60 aknagránát közül legalább
10 Kórógyra hullott. A miénk egy régi kis ház volt – szép tornáccal –, fele
vert falú, a másik fele meg téglából épült. Gránáttalálat érte. Ami megmaradt
belőle, azt is ledöntötték, lebontották. Akkorra már feldúlták és ki is
fosztották, elvitték a mosógépet, a tévét és minden olyan tárgyat, amit
értékesíteni tudtak. (Szerencsére a szüleimnek ezeket a háborús éveket már nem
kellett megérniük, korábban meghaltak.) Most a miénk az egyetlen olyan ház,
amelyet nem építettek újjá. Csak az üresen tátongó telek tanúskodik arról, hogy
azon a helyen valamikor lakóépület állt. Egyébként a két magyar települést
szépen kiépítették. Ebbe a horvát és a magyar állam is besegített. Palača és
Silaš viszont most is magán viseli a háborúzás nyomait. Kórógyra főként az
idősebbek tértek vissza, és ők megpróbálták ott folytatni az életüket, ahol
91-ben minden abbamaradt. A földművelés meg az állattartás az, amiből el tudnak
tengődni.
A feljegyzések szerint az első öt
gránátot június 20-án lőtték ki a falura. A templom mögötti rétre hullottak,
így anyagi kárt, nagyobb rombolást nem okoztak. Az erőteljes támadást július 15-én
indították Silaš felől. Augusztus 25-én pedig ki is telepítették, ki is
menekítették a lakosságot. Magyarországra kerültek menekülttáborba.
– Az ismerőseimtől tudom, hogy mindössze hét öregember maradt a faluban. Ők
nem voltak hajlandóak elhagyni az otthonukat. Kórógy védői pedig 28-án, illetve
29-én hagyták el a falut. Én sajnos nem tértem vissza az őseim földjére. Szerémségben
telepedtem le, a Stara Pazova és a Ruma közötti Popinci nevű faluban. Nincs már
közöm sem a katonasághoz, sem az újságíráshoz, magánvállalkozó lettem.
Szabadidőmben pedig azzal foglalkozom, hogy egy szervezetbe összegyűjtsem a
Sremska Mitrovicán, Rumán, Ürögön, Stara Pazován és az Inđija község területén
élő magyarokat. Most éppen a szerémségieknek szeretnénk nyitni egy VMSZ-irodát,
valószínűleg Rumán. Tennivaló lenne bőven.
Tudod, hogy Hemingway, a
legismertebb haditudósító mit mondott? „…
festeni addig kell, amíg vagy s vannak színek és vásznak, s írni, míg élsz s
van ceruza és papír…” Te milyen élményeket szereztél a harctereken?
– Még a háború kitörése előtt tizenegy alkalommal
jártam Koszovóban, az ottani szerb-albán nemzetiségi villongások idején. Ott
alaposan megedződtem, noha akkor még „béke” volt. Aztán jelen lehettem a Borovo
Selo területén és annak környékén folytatott véres harcokban, és sok fotót
készítettem Vukovár ostromának idején. (Tudom azt például, hogy egy hónappal az
ottani harcok után még legalább harminc holttest hevert a téglagyár udvarán.) Láttam
azt is, hogyan lőtték szét a világörökség részét képező dubrovniki óvárost. Többször
voltam életveszélyben. Három alkalommal ki is akartak végezni, egyszer pedig a
szlovénok fogságába kerültem. A hadseregtől kapott igazolványommal szinte
bárhová bejuthattam. Volt olyan is, hogy éppen annak a felmutatása mentette meg
az életemet.
Gondolom, az egy külön témánk
lehetne, hogy milyenek voltak a frontvonalról küldött híradásaid… Beleolvasnék…
-- Én jugoszláv szellemiségben nevelkedtem. Amikor (f)elvállaltam azt, hogy
a hadsereg lapjának leszek a tudósítója, akkor én annak a hadseregnek esküt
tettem. Ennek megfelelően a testvérnépek háborújáról is csak egyféleképpen
lehetett tudósítani. Csak egyfajta igazság létezett, attól viszont nem lehetett
eltérni semmilyen irányba. Magunkat a legszebb színben kellett feltüntetni, az
ellenséget pedig koromfeketére lefesteni.
Jó
kis tudathasadásos állapot az, amikor az ember pontosan tudja, hogy milyen a
valóság – mert a saját szemével látja, a saját bőrén tapasztalja --, mégsem
írhatja meg.
– Pontosan. Számtalan esetben
kompromisszumot kellett kötnöm saját magammal. Nem sok választási lehetőségem
volt: hallgatok vagy hazudok. Az ordítóan nagy hazugságokkal szembeni
védekezésem abból állt, hogy amikor valamivel egyáltalán nem értettem egyet,
akkor azt csináltam, hogy elkészítettem a kért anyagot, az írást is, meg a
fotókat is, de nem voltam hajlandó aláírni. A nevemet nem adtam hozzá. És ma
már elmondhatom, hogy az ilyen esetekben helyesen döntöttem, mert a hadsereg
lapjánál úgy fejeződött be a pályafutásom, hogy 1995. február 5-én (egyik
napról a másikra) kirúgtak. Behívattak és szemrebbenés nélkül közölték velem,
hogy holnaptól nincs szükség rám. Papíron munkaerő-fölöslegnek nyilvánítottak.
Ahogyan a többi más nemzetiségűt is a lapnál. Ez komoly lecke volt a számomra,
és azóta meggyőződéssel vallom: a történelmet mindig csak grafitceruzával szabad
írni. Hogy lehessen benne javítani. Úgy kell hozzákezdeni, hogy az egyik kézben
a ceruza, a másikban a törlőgumi…
Hogy Posza Rudolfnak adódik-e még alkalma a személyes, magántörténelmének/történetének
a korrigálására, azt én nem tudhatom. Mindenesetre: amikor a legvégén
megkérdeztem tőle, hogy: Aki egyszer
fogaskerékként alkatrészévé vált egy bizonyos gépezetnek, az ugye, élete végéig
a része is marad annak?, a kérdésre nem válaszolt. Csak mosolygott…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése