Nézek egy kimerevített képet. Egy öregember áll – botjára támaszkodva – az
ünnepi forgatagban. Szebb időket is megélt bundában, színehagyott nyári
miciben, egy másik láb által kitaposott, szakadt félcipőben. Áll, álldogál
riadt tekintettel, kiszolgáltatottan, elveszetten – a kötelező karácsonyi
kavalkád kellős közepén. Figyelem körülötte a tömeget: az „idegen bolygóról
pottyant” Öreget a zsibongók hada ügyesen kikerüli vagy pedig átszellemült
arccal átnéz rajta. Akárha ott sem lenne, nem tűnik föl senkinek. Teremtett
lélek nem vesz róla tudomást, küldött ördögnek sem szúr szemet. A makacs
vénember, bár az arcára van írva, hogy cefetül érzi magát, nem oldalog, nem
somfordál el, kitart. Zavarodottan, „bocsánat, hogy élek”-féle tekintettel pillant
jobbra-balra, és csak vár.
A harsány karácsonyi zsibvásár, a felcicomázott vircsaft, a mesteri módon
előadott ünnepi műmosoly őt nem érdekli. Azért álldogál ott, hogy valaki észrevegye.
Valaki őt is rég nem látott, elfelejtett ismerősként üdvözölje. Egy emberi
szóra vár. Arra éhes. Ennél többre gondolni sem mer. Hogy esetleg valaki mellé
lépjen, karonfogja és a legközelebbi padig elvezesse… Ott leültesse… Megitassa,
megetesse. Pedig valóban éhes. És nemcsak a jó szóra. A tavaszelőt is
meghazudtoló december végi langyos szél hol paprikás, hol meg fűszeres forralt
bor illatát hozza az orra elé. De hiába. Egyetlen árva garas sincs a zsebében. És
sehol egy irgalmas szamaritánus. Nincs egy árva lélek sem, aki csak egy pohár
meleg teát a kezébe adjon. (Márpedig igencsak tarka a nyüzsgő ünneplő sereg.
Akad köztük számos olyan ember, aki általában nem száz dinárral a zsebében
kószál… Van igazgató, vállalkozó, politikus, tanár, kereskedő.)
Közben telnek a fél órák, múlnak az órák. De ő csak vár. Egyre reménytelenebbül.
Már nem tekintget ide-oda, csak néz üveges szemmel maga elé. Aztán lassan
lehajtja a fejét. Nem kell, hogy mindenki lássa a könnyeit.
Dehogy látják! A bámészkodók, a vásárolgatók, az eszegetők-iszogatók el
vannak foglalva magukkal meg egymással. A fényes botján támaszkodó,
lehorgasztott fejű öregember nem tűnik föl senkinek, nem bántja a szemét
senkinek. Az égvilágon senkinek. Nem ér ő már egy megveszekedett ötvenest sem
senkinek. Annyit sem, amennyibe kerül a műanyag poharas forró lötty, a tea meg
a bor.
Neki nem volt karácsonya. Semmilyen se. És ez nem újdonság. A sok év alatt
volt ideje megszokni. Hiába volt az ünnep, őt nem hívta senki sem böjti ebédre,
sem szentesti lakomára. Ha igazat adunk a mi Csernus doktorunknak, aki szerint
a karácsony az a három nap, amikor az emberek azt hazudják, hogy szeretik
egymást, akkor neki már nem is hazudnak. Nincs, ki hazudjon. Pedig valaha négy
lánya volt. Egy már a temetőben nyugszik, egy Boszniában él, egy a városba
költözött, egy meg itt lakik a faluban. De mind magára hagyta. Vagy megtagadta.
Mert annak idején (mondják) kutyakomisz volt az Öreg! Ha berúgott, széjjelkergette
meg ütötte-verte őket. Hogy lehetne azt elfelejteni? Meg legfőképpen
megbocsájtani? Szenvedjen csak most ő is, bűnhődjön most ő is!
Szegény balgák mázsányi súlyként több évtizedes sérelmeket
hordoznak/cipelnek, ápolgatják/dédelgetik a megavasodott, idejétmúlt
megbántottságukat, haragjukat. Mindazt, amit már réges-régen el kellett volna
felejteni. Mert, ami elmúlt, amiatt már hasztalan keseregni, értelmetlen
siratgatni. Az öregember már az út végén jár, nem árt már senkinek, már senkit
nem bánt. Őt bántja most a világ.
Sátorbontáskor ő is szedi a maga sátorfáját. Nincs már kire, nincs már mire
várnia. A több órás ácsorgástól kimerülve, rogyadozó léptekkel elindul
hazafelé. Ahogy elcsöttögött, úgy majd haza is botorkál. Csak időközben valami
más lett. Kint is, belül is bealkonyult. Korgó gyomorral, orrában a fűszeres
forralt bor illatával, lassan maga mögött hagyja a tamburaszót.
(A harsány karácsonyi tömegbe „hívatlanul” betántorgó, éhes öregemberről
Laár András jut eszembe, aki úgy tartja, hogy a szemlélődő lét magasabb rendű,
mint a megtapasztaló lét. Mert a szemlélődő lét a jót is, a rosszat is
szemléli, a megtapasztaló lét viszont csak a jót akarja megtapasztalni. A
karácsonyi ünneplésből önhibáján kívül kiszorult/kirekesztett öregember látott
is, tapasztalt is. Gyengécske szemével is tökéletesen látta azokat, akik nem
akarták meglátni őt. Látta a tucatemberek mesterségesen megrendezett
álkarácsonyát. Azokét, akik csak kértek. De adni féltek.)
A napokban Szabadkán is ünnepeltek. Megünnepelték a nagy üres semmit. A
nemrég debütált magyar polgármesterünk belépője sikeres volt: alig egy fertály
nap alatt a fenekére vertek majd 20 ezer eurónak. Ennyibe került a hagyományos
főtéri szilveszterezés. A húszezerből egyetlen euró sem jutott az Öregnek és
hozzá hasonlóknak. Pedig éppen egy euróba került egy adag meleg étel.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése