Kivándorlók

Karácsonyra megteltek az otthonok. Szívszorító volt látni, hogyan örülnek egymásnak az ideiglenesen csonka családként élők. Szinte alig vagyunk, akiknek közelebbi vagy távolabbi hozzátartozói közül egy, kettő vagy még ennél is több ne élne ideiglenesen külföldön. Amikor a kivándorlásról beszélünk, statisztikai adatok híján csak becslésekre hagyatkozhatunk. A számok is meg tudnak hökkenteni, de amikor az ember testközelből látja, hogy elmentek, nincsenek, hogy a falvak kiürülnek, az végérvényesen valóságossá teszi a feltételezéseket.

Fotó: Molnár Edvárd

Bácsgyulafalváról a helybeliek szerint az utóbbi fél évben ötvenen mentek el. A kivándorlók 20 és 45 év közöttiek. Férfiak, családapák és nők egyaránt. Azt mondják, napról napra ürül ki a falu, meg hogy ez a falu már nem az, ami egykor volt.
De hogyisne mennének el, amikor Telecskán munka nincs. A földből meg azok tudnak megélni, akiknek legalább 100–200 hektárjuk van. S kevés ilyen család van.
A világ megváltozott. Azok, akik gazdálkodni szerettek volna, kevés földdel nem tehetik, a megélhetéshez birtok kell De ugyan honnan lennének a többségnek hatalmas birtokai, amikor a mostani 20 és 35 év közöttiek a háborús generáció tagjai? A délszláv háború idején nőttek fel, szüleik pedig ezekben az években az addig megtakarított pénzüket élték fel, nem volt tehát lehetőség a gyermekek számára induló tőkét teremteni. Vagy ha mégis, nagyon vékony az a réteg, amely ezt megtehette.
Már az is nagy dolognak számított esetükben, ha falusi otthonuktól távol tanulhattak középiskolában vagy egyetemen. Mert ez is pénzbe került, nagyon sok pénzbe.
S a sok lemondás után – mert ez az a nemzedék, amelynek a 70 százaléka még soha sem járt külföldön, és nyaralni is csak kevesen voltak közülük – most szeretnének dolgozni, pénzt keresni, esetleg egy kicsit élni, majd családot alapítani. De munka nincs.
Többekkel beszéltem, akik arra panaszkodtak, hogy a magánvállalkozóknál 3-4 hónapot dolgoztak havi 20 ezer dinárért, de több alkalommal, több cégvezető sem fizette ki őket, vagy nem jelentette be őket a munkáltató. Ezek után döntöttek úgy, hogy kivándorolnak.
András 26 évesen középiskolai végzettséggel vágott neki a nagyvilágnak. Németországban a Mercedes gyárban dolgozik betanított munkásként. Munkásszállón lakik, és havi 1100 eurót keres. Azt mondja, ez átmeneti állapot, másik, jobban fizető munkát keres, de visszajönni semmiképpen sem akar. Azt mesélte, amikor karácsonyra visszatért szülőfalujába, csak a lepusztultságot, a romokat, a szomorú embereket és a mélyszegénységet látta. Ő ebbe nem akar visszatérni. Ha a jelenlegi kormány másodpercenként 97 euróval adósítja el az országot, akkor itt még nagyon-nagyon sokáig nem lesz normális élet, mondta.
Egyet kell vele értenem. Telecskán tavaly egyetlen magyar gyermek született, de annak a szülei is útra készen állnak, kivándorolnak. Hogy mi lesz a faluval, az iskolával? Már most tudni lehet, hogy hat év múlva az első osztályban nem lesz egyetlen gyermek sem, hacsak nem költözik valaki oda időközben éppen egy iskolaköteles gyermekkel.
A következő években a kivándorlás erőteljesen rányomja bélyegét az iskolai létszámra. A falubeliek szerint a fiatalok egynegyede maradt eddig itthon. De napról napra fogynak.
Vannak olyan utcák ebben az aprócska nyugat-bácskai faluban, ahol minden második ház üres, és minden második házban egy idős özvegyasszony él.
Végigjártam a faluszéli utcát, és olyan érzésem volt, mintha szellemvárosban bandukolnék. A házak nem csak roggyantak, de olyan nyomasztó a látványuk, mintha élet nem is lenne arrafelé. Pedig a legszélső utca is betonos. Valamikor takaros otthonok lehettek itt, most meg többnek a helyét csak földkupacok jelzik.
A falubeliek meg mintha minden reményüket elvesztették volna. Nem panaszkodnak, csak azt látni, hogy az élet megtörte őket. Akitől vidám és mozgalmas lehetne az élet az ilyen közösségekben, azok kivándorolnak.
Amikor Andrásnak azt mondom, mi itthon azt szoktuk mondani, hogy kizsákmányolják a vendégmunkásokat, ő erre csak mosolyog. S visszakérdez: az nem kizsákmányolás, hogy saját költségen kell utazni a munkahelyre, kétszáz eurós fizetésért, amit meg se kap az ember, vagy kéthavonta kap egy fizetést? Ott, ahol most dolgozik, legalább van remény sorsa jobbra fordulására. Itthon ezt nem látja, mondja elszántan.
A demográfusok évek óta mondogatják, hogy a születési és az elhalálozási aránytalanság miatt naponta 11 délvidéki magyarral van kevesebb.
A kivándorlókról nem szól a statisztika. Ők láthatatlanok. Az ő hiányukat majd az óvodákban meg az iskolákban fogjuk megérezni, hiszen a családalapító korosztály távozik. Én úgy látom, folyamatosan és feltartóztathatatlanul.
Kabók Erika

Magyar Szó, 2014. január 11. 17.