Autonómia, most!A nemzetközi támogatást csak bátor és ésszerű harchoz lehet segítségül hívni |
|
Amikor hét évvel ezelőtt Vojislav Koštunicát kérdeztem Washingtonban arról, hogy a(z akkor) készülőfélben levő új szerb alkotmány végre visszaadja-e majd Vajdaságnak, az „utolsó volt szövetségi egységnek” a jogait, amelyeket az ő (Koštunica) állítólagos személyes ellensége, Slobodan Milošević szüntetett meg politikai brutalitással, az akkori szerb miniszterelnök cinikusan visszakérdezett: „Miféle volt szövetségi egységről” beszélek? Vajdaság jogait természetesen azóta sem állította vissza senki, miközben a volt föderáció másik hét szövetségi egységének mindegyike önálló állammá vált.
Most viszont a szerb alkotmánybíróság azokat az autonómia-hatásköröket is megvonná Vajdaságtól, amelyeket még a Koštunica-féle alkotmányírás sem merészelt kigyomlálni, mondván, hogy „alkotmányellenesek”.
A szerb alkotmánybírákat nyilvánvalóan nem zavarja az a „csekélység”, hogy az általuk olyannyira védelmezett jogi tákolmány egy időközben függetlenné vált országra is kiterjesztené hatalmát, amire semmilyen esélye sincs. Az ő szemükben nem alkotmányellenes, hogy a szerb állam képtelen kötelezettségét teljesíteni területe (ha annak tartja) egy részén, másik részét pedig nem hajlandó alkotmányba foglalt szinten finanszírozni. Saját munkájuk törvénytelenségén sem látszanak megütközni (a vonatkozó törvény 3. szakasza szerint nyilvános üléseket kellene tartaniuk), csak éppen Vajdaság minimális autonómiája – még tudományos akadémiája is – zavarja őket. Az utóbbit szintén Milošević idejében láttuk, amikor minden önálló vajdasági szervezetet, talán még a galambászokét is, át kellett alakítani a szerbiai „anyaszervezet” kirendeltségévé.
Mégis éppen ez az ellenséges vagy legalábbis mostoha belgrádi viszonyulás segítheti hozzá Vajdaságot, hogy 25 év után újra megtalálja önmagát. A Tartományi Képviselőház bölcsen döntött, hogy a statútum foltozgatása helyett új alaptörvényt szándékozik írni Vajdaság számára. A döntő kérdés azonban az, hogy milyen legyen ez az új tartományi alapokmány. Az új esztendő nyújtotta esélyt abban kéne látni, hogy radikálisan új, valódi önkormányzatot jelentő autonómiát álmodunk meg, és bátran harcolunk érte. Minden szinten: Vajdaság-szerte, Szerbia-szerte, az Európai Unió szerveiben és egyebütt is a nemzetközi porondon. Nincs messze a józan észtől, hogy soha vissza nem térő alkalomról van szó, amelyet ráadásul éppen a szerb alkotmányírás és -bíráskodás következetlenségei teremtettek azok számára, akik szívükön viselik a tartománynak és polgárainak sorsát.
A Koštunica-féle alkotmányt az Európa Tanács Velencei Bizottsága egyebek mellett azért bírálta még 2007-ben, mert ködösen fogalmaz az autonómia mibenlétéről. Vajdaságnak ugyanakkor továbbra is van némi tekintélye a világ színe előtt, hiszen Szerbia egyetlen olyan részének számít, ahol folyamatosan és minden egyes szavazáson elutasították Milošević eszement politikáját, sőt a Koštunica-féle alkotmányt is, ugyanakkor soha senki nem folyamodott csoportos erőszakhoz és ultimátumokhoz.
Most itt van az ideje a gyökerekhez visszanyúló politikai harcnak: autonómiát, most! Például baszk vagy katalán szintűt, vagy legalább olyat, amilyet Szerbia követel a koszovói szerbeknek! Maga Koštunica is „maximális” autonómiát kínálgatott az egész Koszovónak, amikor már minden veszve volt. Itt az ideje, hogy Belgrád ne csak veszett fejszék nyele után kapkodjon.
Itt az ideje kimászni a szerb alkotmányos rend(etlenség) káoszából, mert annak rendezését az Európai Unió úgyis ki fogja kényszeríteni. De ha Vajdaság legitim képviselői nem teszik az autonómia ügyét ennek a rendezésnek egyik központi kérdésévé, akkor az az uniótól sem várható el. Ha most megelégszünk egy gyáva falusi önkormányzattal az egész volt Jugoszlávia egyik gazdaságilag legfejlettebb térsége számára (amely politikai kultúrából is magas szinten vizsgázott a legnehezebb évtizedek alatt), akkor ez a nép aligha érdemel többet, politikusai meg végképp nem.
Amikor úgy húsz évvel ezelőtt a VMDK akkori elnöke Washingtonban járt, a külügyminisztérium illetékese úgy nyilatkozott róla a Magyar Szónak, hogy „végre egy jugoszláv, aki nem kér tőlünk semmit”. Nos, nemzetközi támogatásra csak az számíthat, aki megalapozott követeléssel áll elő, és minden szinten racionálisan harcol is érte, szövetségeseket keresve és viszont: támogatva őket.
Az autonómiaharc most következő szakaszában valódi döntések fognak születni, ezért valódi programokat kell felvázolni, valódi téttel. Nem is csak egyet: ha Szerbiának nem fűlik a foga az ország föderalizálásához (Washington például aligha utasítaná el azt, hogy a saját szövetségi államai közül 14-nek a népességét is meghaladó Vajdaságnak hasonló jogkörei legyenek, mint egy területileg is kisebb Rhode Islandnek vagy Delaware-nek), akkor lássuk, hogy állunk az etnikai alapú autonómiával! Ezt a kérdést is most érdemes felvetni, mert ha most nem tesszük, később aligha nyílik rá lehetőség.
Határozott és konkrét, kidolgozott autonómiakoncepciókkal kell most fellépni Vajdaság többségi népe és a kisebbségek előtt, nem pedig még jobban felvizezett kvázijogkörökkel csak azért, hogy a (maguk is törvényszegő) szerb alkotmánybírák politikai gazdáinak a kedvét lessük. Meg kell mutatni, mi a tét, és felkínálni a politikai harcot... vagy a lemondást.
PURGER Tibor
Washington, 2013. december 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése