(Jó éjszakát, magyarok!)
A legkülönbeket szavakkal viszik
jégre. Az átlagosakat pénzzel.
Választás utáni plakát lehetne: Jó éjszakát
Szerbia!
Morfondírozom.
Lehetséges-e, hogy a vasárnapi szavazásunk – kizárólag vajdasági magyar
szempontból – nem volt egyéb, mint színtiszta árulás? Lehetséges-e, hogy a már
nem is csak napról napra, hanem másodpercről másodpercre fogyatkozó itteni
magyarságot mézes-mázas szavakkal lépre csalták és ügyes politikai
szemfényvesztéssel becsapták?
Elnyűtt kis közhely a
megfogalmazás, amely szerint „ne legyenek illúzióink, mert a politikában minden
lehetséges, sőt még annak az ellenkezője is”, mégis akad valóságtartalma.
Egyfelől ez a pártelnöki-pártvezéri villámtempójú csárdásjárás (kettőt északra,
kettőt délre – két lépés Pest felé, két lépés Belgrád felé) okozza a
békétlenségemet, mert ha valóban megvezettek bennünket, akkor az átejtés
kétszeres, és így duplán is fáj. Másfelől pedig aggaszt az a
megmagyarázhatatlan vonzalom, amelyet a magunk által választott
eszmei-politikai vezető(in)k mutatnak a Szerbiai Haladó Párt irányába. Ők
ugyanis olyan döntést hoztak, hogy inkább százszor a teli erszényű, ámde
radikális múltú szerb politikusok mellé szegődnek, semhogy egyetlenegyszer a
maguk fajtájú öt kis párttal vállaljanak sorsközösséget. Igaz, előtte történt
egy enyhe szépészeti célzatú vakolatigazítás, amely során bőrszínazonos
alapozóval és púderpamaccsal elfedték a csetnikdivat szerinti, bokrosodásnak
indult férfi borostát, és kedélycsillapítás gyanánt azt mondták, hogy ezek a
fiúk már nem azok a bányamély-nacionalisták, akikre mi húsz évvel ezelőttről
igen élénken (mint véresszájúakra és véreskezűekre) emlékezünk, ezek az elmúlt
három évben megváltoztak.
Tegyük fel, hogy az
életveszélyes ultranacionalizmusukból két évtized alatt tünetmentesen
kigyógyultak, de azt azért mégsem képzelhetjük (mert oly mértékben mégsem
csaphatjuk be önmagunk), hogy kizárólag jót akarnak az itteni magyarságnak!
Untig elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt három évben sem szűnt meg
Vajdaság jogtiprása, és mint a korábbi években, ugyanúgy folytatódott a
gazdasági kizsákmányolása. Épp ellenkezőleg: az erőszakos központosítás révén
most kezdett csak mindez igazán bedurvulni. Most tapasztalhattuk: ez a mi
Szerbiánk dél irányába erősen lejt, ugyanis a tartományi, az északi pénzek
csakis egyfelé, mindig lefelé, Belgrád felé folynak. Visszafelé nem igen.
„A hatalomnak
fegyvere van,
mi mást tehetne,
lő vele.
A hatalomnak
hatalma van
és él, ha visszaél
vele.”
(Ratkó József)
Odáig tehát érthető a
történet, hogy az igencsak vérszegény és mind többet maródi, mind hosszabban
gyenguszos vajdasági magyarság a bivalyerős kormánypárt mellé somfordálva szeretné
elnyerni a terített asztal alatti morzsaszedegető fiú szerepét, a kérdés csupán
az, hogy az épülésünket, a javunkat szolgálja-e majd az abrosztakarításkor
nyakunkba hulló ételmaradék. Másként: mit ér a hatalom, ha csak ártani képes?
Tulajdonképpen miben
reménykedünk? Abban, hogy most, amikor megerősödött a haladó pártiak hatalmi
pozíciója, akkor majd csupán élnek a hatalmukkal, és nem visszaélnek vele?
Abban reménykedünk naivan, hogy nem kapnak majd megint vérszemet?
(Azt hiszem,
egyébként is, így, választásokkor meg kiváltképp jól látszik, hogy a vajdasági
magyarság soraiból hiányzik egy olyan, napi politikán kívüli, azon
felülemelkedni képes, tisztánlátó és szavahihető értelmiségi réteg, amely
legalább az igazán sorsfordító útelágazásoknál óvatosságra inthetné a
választott vezetőket és idejekorán felhívhatná a közelben leselkedő veszélyre a
figyelmet. Érthetetlen módon a saját fejükkel gondolkodók most is kitartóak a
hangos csendben, most sem restek a konok hallgatásban.)
„A politikus a
következő választásra gondol, az államférfi a következő nemzedékre. Az emberek
a legjobb politikusokra szavaznak, aztán csodálkoznak, hogy rossz államférfit
kaptak.”
(Szent- Györgyi
Albert)
A mostani választási
győzelmi mámor (mármint a mesés magyar mámor!) a néhai „Szabadság Elvtárs”
megbuktatását „eredményező” voksolás utáni általános népünnepélyt juttatta
eszembe, amikor még a saját kollégáim is sűrű „Győztünk! Győztünk!”
felkiáltással, a kocsmai biliárdasztalon összekapaszkodva táncoltak. Hogy
időközben miként foszlott köddé a diadalittas győzelmük, amiben akkor még
nemcsak alaposan becsiccsentve, hanem színjózan fejjel is vakon hittek, azt
most inkább ne feszegessük. Ugyanígy az elmúlt egy-két nap vezető hírei is
arról szóltak, hogy az egyetlen politikai pártunk nagy fölénnyel nyert,
fölényesen győzött, magabiztos győzelmet aratott, én viszont azt gondolom, hogy
keserű dicsőség ez, epekeserű. Merthogy létezik olyan alantas győzelem,
amelynél még egy tisztességes vereség is százszor jobb. És persze van olyan látványos
győzelem, amely nem egyéb, mint végzetes vereség. Ami, ha adunk egy kis időt az
időnek, rendre ki is szokott derülni.
A VMSZ a vasárnapi
országos megméretésen összesen hat parlamenti helyet szerzett magának –
szándékosan nem azt írom, hogy az általa képviselt vajdasági magyarságnak – a
korábbi, az eddigi öt szék helyett.
Némi iróniával akár
azt is mondhatnám, hogy így jutottunk mi ötről hatra. Így lett az ötösből
hatos. Igazi hatlövetű.
Az „egyetlen”
vajdasági magyar párt vezetője kétszázas szögekkel leszögezte: „A VMSZ
politikájában nem fognak csalódni.” Akik már jó régen csalódtak benne és egy
életre ki is ábrándultak belőle, azok biztosan így járnak. Akik meg még mindig
hisznek, bíznak és remélnek, hát most kaptak egy újabb esélyt a csalódásra.
A politikai
választások megtörténte után plakátot meg szórólapot legfeljebb csak azok
gyártanak, akik általában hegynek szoktak fékezni. Az okosak jó előre tudják:
döglött disznónak már fölösleges becsukni az ólajtót. Mégis érdekes az ötlet,
miért is ne készülhetne egy olyan reklámanyag, amely menten az össznépi
szavazás után, dióhéjban (képben és szóban) vizionálná azt az előttünk álló
szebb jövőt, amelynek egyetlen markáns ismérve az, hogy menetrendszerűen be
szokott nekünk tekerni. A találó, jövőbemutató reklámfelület akár egy jóslattal
is felérhetne. Mint például a mellékelt illusztráció – egy választások utáni
plakát – az ország jövőjét jövendölve.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése