„GOLYÓT KAPSZ A
FEJEDBE!”
Megköszönte…, avagy az
ügyvédi hivatás szépségei
A rehabilitálási ügyek többnyire
megviselik az érintetteket, illetve leszármazottait, de az ügyvédet is. És nem
is éppen veszélytelenek. Csaknem 45 éves jogi pályám alatt most először azonban
halálos fenyegetésben is részesültem. (Korábban, két alkalommal is, kirabolták
az irodámat.)
A múlt hétfőn (március 10-én) az
újvidéki Alapfokú Bíróság verbászi osztálya peren kívüli tárgyalást tartott K.
T. holttányilvánítási tárgyában. A tárgyalásra azért került sor, mivel az
újvidéki Felsőfokú Bíróság az elhalt rehabilitálási tárgyában előzőleg kérte a
nevezett halotti anyakönyvi kivonatának bemutatását. Ezt természetesen nem
tudtuk megtenni, mivel K. T-t a „Verbászi Népbíróság halára ítélte” és a
partizánok 1944 őszén, „közvetlenül a város felszabadulása után az ítéletet
végrehajtották”, vagyis kivégezték, de az elhalálozását már nem jegyzeték be a
halotti anyakönyvbe. Így, a halotti anyakönyvi kivonatot sem szerezhettük be.
Nem maradt más, minthogy beindítsuk a holttányilvánítási eljárást.
Már a rehabilitálási
eljárásban tanúnak jelentkezett Z. E. magyarországi hölgy, aki szerint
nincsenek meg a feltételek K. T. rehabilitálására, mivel „turáni vadász volt”.
A Bíróság vélhetően ennek a hölgynek a (köz)beavatkozására kérte K. T. halotti
anyakönyvi kivonatát. A sokéves gyakorlatom alatt a bíróság számos
rehabilitálási ügyben erre nem tartott igényt, amikor nyilvánvaló volt, hogy
valakit kivégeztek.
A verbászi bírósági osztály,
annak rendje és módja szerint, lefolytatta a holttá nyilvánítási eljárást,
beleértve a Hivatalos Lapban az eljárás elindításáról szóló hirdetés
közzétételét is.
Z. E. tanúnak jelentkezett a
holttányilvánítási ügyben is ügyben és a fia – Z. T. úgyszintén magyarországi
lakos – valamint néhány szerb nyelven beszélő férfi társaságában meg is
érkezett a tárgyalásra. A publikumban elhelyezkedőkről a tárgyalás elején
kitudódott, hogy többnyire az egyik szerb szélsőséges párthoz tartoznak.
Közülük az egyik pedig úgy mutatkozott be, hogy a „vajdasági bűncselekmények
kutatója”. Mindegyikük nevét és foglalkozását az eljáró bíró jegyzőkönyvbe
vette.
A tárgyalás rendben lefolyt. Z.
E-t is kihallgatták. Semmilyen érdemeleges adatot azonban nem tudott mondani,
mivel K. T. kivégzésével kapcsolatban közvetlen ismeretekkel nem rendelkezett.
Elmondta, hogy „soha egyetlen családtagját sem ismerte” az elhunytnak.
Nyilatkozatát csak a másoktól halott, jobbára ellenőrizetlen információkra
alapozta, miszerint K. T-t a „turáni vadász kollégái” ölték meg, mégpedig
„féltékenységből”.
Meghallgatására az ügyben
egyébként semmilyen szükség nem volt, mivel az ilyen eljárásban a bíróság csak
a törvényben előlátott, a holttá nyilvánításhoz szükséges feltételek megléttét
(vagy hiányát) állapítja meg. A bíróság a nem peres eljárásáról szóló törvény
értelmében ugyanis holttá nyilvánítja azt a személyt (56. szakasz), akinek az
életben létéről „az utóbbi öt évben nincsen semmilyen hír, és akinek a
születésétől elmúlt 70 év”, vagy akinek az életben létéről „az utóbbi öt évben
nincsen semmilyen hír és az eltűnése körülményei valószínűsítik, hogy nincsen
életben” (1/b pont), illetve „ha háború alatt, a háborús események közepette
tűnt el, és ha az életben létéről nem volt semmilyen hír az ellenségeskedés
megszűnte utáni egy év alatt” (1/g pont).
Amikor a tárgyalás után Cs. M.,
az elhunyt unokájának társaságában elhagytam a tárgyalótermet, utánam jött Z.
T. és ezt mondta: „Golyót kapsz a fejedbe!” Ez annál inkább meglepet,
mert éppen Z. T. nagyapja, illetve Z. E. apja volt az első ember, akit az
1944-ben kivégzett magyarok közül rehabilitáltak. Az ügyben én képviseltem Z.
E-t, aki több alkalommal is köszönetet mondott a sikeres rehabilitálásért.
Néhány perccel később, miután a
meglepetésből felocsúdtam, a bíróság biztonsági embere társaságában
visszamentem a tárgyalóterembe és a bírónak elmondtam – a teremben lévő többi
részvevő előtt – akik a bíróval még valamiről beszéltek (feltehetően a
tárgyalást kommentározták) –, hogy mivel fenyegetett meg Z. T., majd ismét
elhagytam a termet. Ekkor Z. T. megint utánam jött és még kétszer megismételte
(szerb és magyar nyelven is) a már elhangzott fenyegetést. Valójában
megköszönte, amit tettem nagyapja rehabilitálási ügyében. Az önmagát
történésznek nevező személy pedig fizikai leszámolást helyezett kilátásba,
amire (szerencsére) mégsem került sor. – Tudjuk mi, hogy te (sic!) védted a
temerini magyarokat is, akik megverték a szerb fiatalokat – tette hozzá.
Mindezek után felvetődnek a
kérdések: Miért ellenzi egy magyar, akinek a partizánok kivégezték az apját,
hogy egy másik magyar nagyapját – akit úgyszintén kivégeztek – rehabilitálja a
bíróság? Milyen érdek fűzi a szélsőséges szerb párthoz? Miért akadályozza, hogy
az ügyben egyedüli illetékes hatóság a törvény alapján megállapítsa, jogos-e a
rehabilitálási kérem vagy sem? Képes lesz-e a bíróság az esedékes újvidéki
rehabilitálási tárgyaláson biztosítani az érintettek testi épségét és az
eljárás törvényességét?
A történtekről még az nap értesült a Magyar Szó
szerkesztősége, de – mint utóbb megtudtam – „Varjú Márta és köre” nem tartotta
közlésre érdemesnek az eseményt…
Újvidék, 2014. március 18.
Bozóki
Antal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése