A választások mindig tökéletes alkalom az országos médiaállapot
feltérképezésére. A bennünket érintő és érdeklő vajdasági magyar sajtópiacon
(ezúttal is) kétségkívül az engedelmes szófogadókból mutatkozott a legnagyobb,
ámdemégiscsak egyszínű felhozatal. Minthogy
kis magyar médiánk első számú feladata a VMSZ csúcsaktivistáinak és a
körülöttük keringő hasonszőrű szervezetek jócskán idealizált működésének a
nyomon követése, ezt a fajta nemes „küldetését” – a kampánycirkusz lezárultával
– alighanem egy piros(-fehér-zöld) csillagos ötössel illene jutalmazni.
Hálaapróságok
A teljességgel VMSZ-re hangolt/hangolódott tájékoztatásunk regimentje
hűséges árnyékként követte az „egyetlenegy” magyar politikai pártunk (heteken
át tartó) vajdasági zónázását. A határ közeli homokvidéki tanyától egészen a székváros
szívéig. Ha vonultak egymás után, libasorban a fényesre glancolt szolgálati
kocsik, akkor slepként nyomult utánuk a kamerás vándorcirkusz is. Ha ment a mágnes, ment a vas is. Ha gyütt a mágnes, gyütt a vas is. És amerre
csak jártak-keltek, hintették az Ige helyett az ígéretet, és
osztották/osztogatták a misebor helyett a mesebort. (Szülőfalum piacterén éppen
a pálinkát, mert nyilván már előre kifigyelték, hogy a csantavériek
bornemisszák, ők tradicionális pálinkaivók. A politikusi piaci pálinkaosztás
nyomán pedig már éppen ideje lenne egy új strófával megtoldani a legendás csantavéri
kisbicskáról szóló obszcén kis nótát!) Aztán meg egyenesen házhoz vitték a
hálaapróságokat: a „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legjobb politikus a
Délvidéken!”-féle apró varázstükröcskéket és a kulcstartóként is funkcionáló
zseblámpácskákat.
A tanyamegtekintős, falusi levegőváltozásos, kedélyes családlátogatásos
élménybeszámolók valósághű közvetítése miatt nem érheti szó egyetlen elvhű
sajtóház házelejét sem. A jogos politikusi elvárás maradéktalanul teljesült:
képernyőre, újságlapra került az igencsak strapás (de legfőképpen költséges!)
felvilágosító és információ- meg szavazatszerző körút minden egyes állomása.
(Még az az állomás is, amelyiken nem is áll meg, hanem csak lassítani szokott a
vonat.) A kimerítő vajdmagy sightseeing
tour után a politikusaink kedvükre sajnáltathatták magukat, hosszasan
ecsetelve, hogy alig néhány hét leforgása alatt hány meg hány településen (vagy
félezer rendezvényen) fordultak meg és micsoda ámulnivaló, emberfeletti munkát
végeztek. Szerencsére a háztáji, a saját nevelésű buzgó újságírók közül
egyetlenegy sem bizonyult túlbuzgónak, mindegyik beérte a színpadon zajló
műsorral, és esze ágában sem volt bepillantani a nem éppen publikus politikusi
titkokat elfedő bársonyfüggöny mögé. Így csak azt volt szabad látnunk, hallanunk,
amit éppen szabad. Merthogy nálunk a
véleménynyilvánítás az szabad.
Olyan, mint a levegővétel…
Már a legendás Marx elvtárs, a
kommunista munkásmozgalom fő ideológusa is sokat foglalkozott a sajtószabadság
kérdésével. Jó 170 évvel ezelőtt a következő megállapításra jutott: „A
cenzúrázott sajtónak demoralizáló hatása van. A rossz potenciális forrása,
melytől elválaszthatatlan a képmutatás, és ebből az alapvető hiányosságából
ered minden további hibája. A kormány csak a saját hangját hallja, tudja is, hogy
csak a saját hangját hallja, de mégis azzal
áltatja magát, hogy a nép hangját hallja, és megköveteli az emberektől,
hogy ők is elfogadják ezt az önámítást. Az emberek elmerülnek a politikai
babonákban, részben belesüppednek a hitetlenségbe, vagy teljesen elfordulnak az
állam ügyeitől, magánemberek gyülevész tömegévé válnak. Mivel a szabad írást
törvénytelennek kell tekinteniük, hozzászoknak ahhoz, hogy a törvénytelent
szabadnak, a szabadságot törvénytelennek tekintsék.”
Hogy milyen a szabad sajtó? Mint a levegővétel. Természetes, észrevétlen és létfontosságú. Másként: politikai
irányítástól független, cenzúrázástól mentes, az állami ellenőrzés nem terjed
ki rá. Az újságíró pedig az egész társadalom éles szemű, kíméletlen bírálója.
Az újságírónak nem dolga gondolkodás nélkül és maradéktalanul kiszolgálni a
politikacsinálók jövő-menő, egymást váltó garnitúráit. Márcsak azért sem, mert
a politikusok meghatározott időközönként lecserélik, menesztik vagy éppen
kicsinálják egymást (az csak tévedés, hogy a demokratikusnak hazudott
választójoggal felruházott jónép a tulajdonképpeni garnitúraváltó), a firkász
viszont – ideális esetben – firkász marad, míg csak a lábát meg nem rázza. Nem
érdemes hát időről időre köpönyeget váltania, tartós sminket cserélnie. Ehelyett
fel kell vállalnia a mindenkori hatalommal való nem éppen kellemes konfrontálódást,
és csakis akkor cselekedhet helyesen, ha nem válik a politika alkatrészévé,
hanem a bűvös hatalmi körön mindvégig kívül maradva, megfelelő távolságból
szemléli azt. Ennek helytállóságát alátámaszthatja az a jól ismert tény, hogy csak
a diktátorok dirigálta országokban nincs súrlódás a hatalom bitorlói és az azt
bíráló sajtóorgánumok, újságírók között. (Gondolom, a rettegett Idi Amin
Ugandájában, Kim Ir Szen Észak-Koreájában meg Nyijazov Türkmenisztánjában sem
alakulhatott ki annak idején párharc a két oldal között. Ahol a gondolat, a
szólás és az írás szabadságát gátolják, korlátozzák, ott másfajta jogok és másfajta
szabadságok is veszélybe kerülhetnek, esetleg nem is léteznek.)
A sajtószabadság a magukat demokratikus társadalomnak mondott, fejlett
nyugati országokban sem teljesen magától értetődő, ott is keményen meg kell
küzdeni érte. Merthogy ott is akad bőven takargatni- meg rejtegetnivaló, ott
sem repesnek az örömtől az üzleti-politikai-alvilági élet kulcsfigurái a
szennyes kiteregetésekor.
Az ideális sajtómunkás
Március 15-e, a szabad magyar sajtó ünnepnapja ürügyén Wessely Gábor egy igen élvezetes olvasmányt kerekített az általam
csak eldrapposítottnak mondott médiasereg önkéntesen csicskázó közlegényéről, a
gyenge gúnyt és halvány iróniát is tartalmazó, úgynevezett ideális sajtómunkásról. Hogyan is fest a Magyar Narancs szerzője
szerint ez a „ha meg tudom állni, hogy ne szóljon a szám, akkor majd a fejem
sem fog fájni”-féle alapelvet követő, a „mindent megúszás” és a túlélés bárgyú reményében
magamagát oly gyakran baleknak tettető szerzet? Valahogy így: „Az
ideális sajtómunkás nem fárasztja magát azzal, hogy a sajtószabadságért
harcoljon. Kiket győzzön meg? Az egyetemi padokból a parlamenti padokba
csücsült döntéshozókat? (...) Győzze meg a sötétben machinálókat arról, hogy a
fény, a nyilvánosság közhasznú dolog? Vagy arról, hogy aki bírál, az nem
biztos, hogy eltiprandó ellenség? Vagy arról, hogy egy stadion árából ötszáz
orvos itthon tartható volna, s ez lenne az ésszerű befektetés, merthogy a
társadalom 10 százaléka sportol és 90 százaléka beteg? (…) Az ideális
sajtómunkás profitorientált. Mások profitjának gyarapításán fáradozik, legjobb
tudása szerint. Legjobb tudása eközben erőteljesen kopik. Agyi barázdái
feltöltődnek, mélyenszántó gondolatai a mélyben maradnak, s eldudvásodik a
parlagon hagyott kreativitás. Ugyanazokon
a karikákon ugrál át nap mint nap, egy
ugyanolyan kockacukorért. Idomul az idomárhoz.”
Talán egy leheletnyivel romantikusabban sommáznám a lényeget: követ cipelünk csillagok helyett.
Érdemes?
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése