„Volt azután gondolatszabadság is,
amennyiben a gondolatot megtarthattuk magunknak. A gondolatokat ugyanis
egyfajta ebrendelet szabályozta. Szabadon vezethettük, de csak pórázra fogva!
Ahogy eleresztettük, máris elintézte valaki.”
Nestroynak, a sziporkázó humorú osztrák
komédiaírónak e felejthetetlenül találó sorai jutottak eszembe, míg a Magyar
Szó online kiadását olvastam a magyarittabéi megemlékezésről a 110 éves, 1918-ban
szerb katona által szíven lőtt Kossuth-szobornál. A mellszobrot évtizedekig a
református templomban rejtegették, míg eljött az alkalmas pillanat, és újra
visszakerült méltó helyére. A
rendszerváltás előestéjén, nem sokkal az első szerbiai többpárti választások
előtt néhány talpra állt magyar – az újvidéki Papp Ferenc és az akkor
Temerinben élő színész-rendező, Soltis Lajos vezetésével – nyilvánosan meg is
koszorúzta, s ettől a pillanattól kezdve az ittabéi büszt a bánsági és bácskai
magyarok nemzeti emlékhelyévé vált, ahol pártállásra való tekintet nélkül
mindenki leróhatta kegyeletét, és szólhatott a helyi és a szélesebb nyilvánosságnak
szabadon, korlátozások nélkül múltról, jelenről és jövőről.
A szólásszabadság lehetősége, hála a
helybelieknek, máig megmaradt – környékén a Kossuth-szobornak. A vajdasági
magyar tájékoztatási eszközök túlnyomó többségének a környékén viszont ennek
halvány nyomát sem tapasztaljuk. A VMSZ, és transzmissziós „hazafias
népfrontja”, a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács az elmúlt években a kézi
vezérlésű, egypárti irányítású tájékoztatási módszerek gyakorlásában messze
fölül-, pontosabban alulmúlja a legsötétebb miloševići és božovići időket: dúl
az elhallgatás, a rafinált eszközökkel gyakorolt cenzúra, a csúsztatás, a
tartalmi kilúgozás gyakorlata, s visszajutottunk a hetvenes-nyolcvanas évek
szintjére, amikor is politikusok személyes bosszúja döntötte el, hogy ki és
mikor kaphat teret, szereplési lehetőséget adófizetők pénzéből fenntartott lapokban,
tévékben. A kommunista egypárti uralom helyett ma etnokratikus despotizmus
uralkodik, és ez annyival veszélyesebb az előzőnél, amennyivel igazi
természetét a magyar trikolór színei szerint összeválogatott, vastagon felkent
festékanyag jobban eltakarja – egy ideig.
Amikor magyarittabéi felszólalásomban
március 15-e vívmányainak egyik legfontosabb, a demokratikus közélet, és
ezáltal a magyar autonómia megvalósításához és fenntartásához nélkülözhetetlen
követelményéről, a sajtószabadságról beszéltem, rámutatva, hogy az a mai
vajdasági magyar közéletben ismeretlen fogalom, tisztában voltam vele, hogy a
jelen levő politikuskollégák, parlamenti képviselők és VMSZ-es tagozatvezetők
körében nem mindenki fogadja majd kitörő üdvrivalgással még ezt az ünnepi
pillanathoz alkalmazkodó, tulajdonképpen erősen visszafogott bírálatomat sem. Az
ilyenkor mindig serény „közvetítők” útján hamarosan megérkeztek az első, nem
hivatalos reakciók is: ezt bizony sem a demokratikus közélet VMSZ által
ellenőrzött napilapja, sem a televízió nem fogja közölni. „Kizárt dolog, noha
mi is azt gondoljuk, amit te elmondtál” – mondta a köztájékoztatás egyik jelen
levő robotosa. Jóslatuk bevált. A Magyar Szó online-kiadása úgy kilúgozta az
eseményről szóló hírt, hogy abban jószerével már csak Kossuth Lajos szobra
maradt benn.
Persze nem jártak jobban a VMSZ-es
kollégák sem, csakhogy ők már eleve az egyébként is általuk hozott
ebrendelethez igazították mondandójukat, így aztán halvány kísérletet sem
tettek pórázaitól megszabadítani a gondolatot.
Csorba Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése