A zsoldos, a rab meg az óvodás
Nehéz a kutya szájából a tojást kivenni! – e régi bölcsesség igazságtartalmát
támasztja alá a szerbiai parlamenti képviselőknek az árvízkárosultak
megsegítése körüli (tipikusan politikusi) huzakodása, vacillálása. A napokban
az ország – nép által választott – képviselői alig tudtak zöld ágra vergődni
azt illetően, hogy támogassák-e a saját zsebükből, s ha igen, mekkora összeggel
a bajbajutottakat. Lemondjanak-e dünnyögve és fogcsikorgatva háromhavi
politikusi fizetésük átalányösszegéről vagy sem? Szemtelenül sok-e a villámgyorsan
és parára kiszámított 30 ezer dinár
körüli összeg, vagy elég lesz a nyomorúságos helyzetben lévőknek annak a fele
is? Hogy nem adtak, nem adományoztak gondolkodás nélkül és azon nyomban, szívből
és lélekből, még úgy-ahogy érthető is lenne, az viszont, hogy még egy héttel az
országra szakadt árvíz után is csak marakodni képesek a témán (mint kutyák a
csonton), szégyenletes és fölháborító.
Ha lehetséges lenne, gondolom, legszívesebben egy huncut vasat sem adnának
az évszázad árvizében fuldoklóknak. A megszabott összeg – így is – a szívüktől
szakadt el. Akkor viszont nem egyéb, mint keserű, kierőszakolt kényszeradomány.
Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk. Így ne!
Pástétom negyed veknivel…
A minap kiderült, a szerbiai börtönlakók is segíteni akarnak a
vízkárosultakon. A niši büntetés-végrehajtási intézet ideiglenes kényszerlakói
egynapi vacsorájukról mondtak le, hogy azt eljuttathassák a tragédiát
elszenvedőkhöz, a Sremska Mitrovicán raboskodó foglyok pedig egy reggelijüket
fogják nélkülözni. (Na, nem kell azonnal felszeletelt pizzasonkára, háromszögsajtra
meg „apródobozos” mézre gondolni, mert az ilyesfajta villásreggeli tartós
hiánycikknek számít a hazai börtönökben!) Egészen pontosan azt a már ki tudja,
hány nyarat látott – vacsorául és früstükül – szolgáló konzervet (leginkább
csak májpástétomot) meg a szokásos, szikkadtas mindennapi kenyerüket.
A cellalakóknak, úgy tippelem, nemigen volt alkalmuk – demokratikus módon –
vitát nyitni arról, hogy mitévők legyenek. Adják-e a napi két májas közül az
egyiket, vagy ne adják? Mivel a Sing Sing mindenütt a világon roppantmód
demokratikus intézmény, nyilván a felső vezetés meghozta a nemes és bölcs
döntést, amihez a raboknak már csak igazodniuk kellett. (Nem lehetett túl sok
ellenvetés. Eszi, nem eszi, ezúttal nemhogy nem kap mást, hanem nem is kap
semmit. Elvégre nem kosztolódni, lakmározni szándékozó vacsoravendégnek ment a
börtönbe, nem azért „utalták be”, hogy ott hízókúrát tartson. Majd eszik –
rendesen meg rendeset –, ha hazamegy. Pár év múlva…
A börtönkoszt árvízi hasznosításáról értesültünk, arról viszont nem
hallhattunk mindeddig, hogy a fentebb emlegetett képviselők felajánlották volna
nem is csupán egynapi, hanem legalább egy havi parlamenti ebédjüket. Magától
értetődően: a teljes menüsort. Merthogy nekik ott, az országházban olyan dukál.
Többfogásos, ízletes ebéd, ép ésszel fölfoghatatlanul olcsón. Az egy pástétom
negyed veknivel-féle börtönmenü nekik aligha smakkolna. Főleg nem úgy, hogy azt
kellene majszolniuk hétről hétre, éveken át.
Csak valószínűsíteni tudom, hogy az elítéltek nem bánkódnak túlságosan a
tőlük megvont egyetlen doboz konzerv miatt, mert unják már rendesen,
testükből-lelkükből. Valahogy mégis igazságtalannak érzem, hogy éppen a
börtönlakóktól kell elvenni. Hogy éppen a rács mögött lévő „semmijesincsnek”
kell kisegítenie a teljesen nincstelent.
Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!
Gáláns óbecsei milliók
Óbecsén nincsen szegénység. A községi önkormányzat – a szerb nemzetiségű
polgármester kezdeményezésére – kereken 25 millió dinárral támogatja az áradás
során bajbajutottakat. Nem rejtik véka alá, meg is indokolják, miért ily
bőkezűek az adakozásban. Számukra igen jól kezdődött ez az esztendő, legalábbis
pénzügyi szempontból. Mert noha még nem is vagyunk az év derekán, ők már
tekintélyes bevételre tettek szert a mezőgazdaság révén. A bérbe adott állami
földterületek összesen 25 millió dinárt hoztak a községi kasszába. Mire ők úgy
döntöttek, hogy nem fukarkodnak, nem zsugoriskodnak, a korai bevételnek a 10
százalékát az árvízi helyzet szanálására fordítják.
Műveli ezt az a nagyvonalú és gáláns Óbecse, amelynek adóhivatala
végrehajtókkal és kényszerfoglalókkal fenyegeti a saját községe (leginkább)
magyar ajkú polgárait, akiknek soha nem is létezett milliós adótartozásokat
akar a nyakába varrni. Közöttük saját háztáji kiskerttel rendelkező idős
asszonyoknak és alig egy-két holdas földtulajdonosoknak is.
És teszi ezt az az Óbecse, amely a 20 évvel ezelőtti délszláv háborúba
besorozott, ott megbetegedett és röviddel azután el is hunyt 20 éves
városlakója családjának soha egyetlen krajcárt sem utalt ki fájdalomdíj vagy
gyorssegély címén. Ahogy egyetlen szál virágot sem helyeztek soha a fiú
sírjára. Ez eddig még egyetlen óbecsei polgármesternek sem jutott eszébe.
El tudom képzelni, hogy (az „ürességtől” kongó városi kasszára hivatkozva)
jó néhány kisembert elutasítanak egy-egy év folyamán, amikor az kilátástalan
helyzetében segítségkéréssel fordul az önkormányzathoz. (És akkor még hányan
lehetnek azok a valódi rászorulók, akik kérni is szégyellnek?! Helyette
csendben tűrik a vége-hossza nincs lopást, betörést.) Most meg bőkeblűsködnek
az osztásban.
Az önkormányzat most megmutatta: adni, adakozni, adományozni is tudni kell…
Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!
Kirándulás helyett ruhaadomány
Lemondták a magyarkanizsai óvodások állatkerti kirándulását. Mert a
nagyokosok addig-addig okoskodtak, hogy kiokoskodták: okosabb dologra is
költhetnék a gyerekek okos szülei a kirándulásra szánt 200 dinárt, mint amilyen
a félnapos palicsi „zsiráfnézés”. Meg is határozták, hogy mire. Vegyenek rajta
gyermekruhát az árvíz sújtotta testvérvárosuk, Svilajnac megsegítésére!
Gondolom, nem egy-két családban történt meg, hogy eltörött a mécses, miután az
óvodás gyerek hazavitte a szüleinek az üzenő noteszébe beírt tájékoztatást, és
azok elmagyarázták neki, hogy mi is az az árvíz, mi a kiköltöztetés és milyen
lehet az, amikor az ottani gyerekeknek már nemhogy óvodájuk, de még házuk
sincsen, ahová behúzódhatnak.
A gyerkőcök biztosan megértették, hogy valahol, ott messze nagy lehet a
baj, de az mégsem tűnhetett a számukra akkorának, mint az ő meghiúsult
kiruccanásuk tragédiája. Nem az árvíz miatt szomorkodtak, hanem azért, mert
most elmaradt az a kirándulás, amelyre már hetek óta vártak. Lassan vége a
tanévnek és még időjárásból sem lehetne idillikusabbat festeni, nekik mégis
otthon kell maradniuk.
Joggal érezheti-e úgy egy kisgyerek, hogy őt most emiatt bűntelenül is büntetik?
Nem tett semmi rosszat, a szülei is lecsípték a heti kosztpénzből a kétszáz
dinárt, megvolt a kiruccanáshoz a kellő lelkesedés… Akkor mégis mi lehet a baj?
Nemes dolog a segítségnyújtás, vészhelyzet esetén meg különösen jókor
érkezik, és az is dicséretes, hogy ezt az önzetlen gesztustételt már az
óvodáskorúakkal is megismertetik, a dolog most mégis balul sült el. A gyerekek
már megbeszélt és izgalmasnak ígérkező palicsi délelőttjét nem lett volna
szabad elrontaniuk, és talán a megmaradt 200 dinár célirányos elköltését sem
kellett volna kötelezővé tenniük a túlbuzgó, okos felnőtteknek. A családok – a
maguk módján – nyilván egyébként is, ettől függetlenül is igyekeznek támogatni
az árvízzel küzdőket. Emiatt kár volt ellopni az óvodások párórás örömét.
Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése