(Vagy népszerűség-növelő inzultus?)
HA A SÓ ÍZÉT VESZTI, MIVEL SÓZZÁK MEG?
A hiperlojalitásáról híres, mindhalálig politikuspárti vajdasági magyar
sajtónk villámgyorsan megnyúzta, rutinosan feldarabolta, szakszerűen kicsontozta,
aprólékosan lemócsingozta, ügyesen felszeletelte és felkockázta, alaposan
megrágta és pépesre csócsálta (ámdeviszontellenben: mégsem tette/tehette pihe-puhán/könnyen
emészthetővé) a vezető vajdasági magyar politikusunk anyaországi megszégyenítésének
felháborító történetét. Mesterségük művelésében megőszült, mélyen magukba
forduló újságírók skatulyázták be és címkézték fel a párját ritkító, döbbenetes
esetet. Ki-ki önnön vérmérsékletének megfelelően és szolgahűségének mértékében
keresztelte csúnya inzultusnak, incidensnek, botránynak, szégyenteljes
helyzetnek az első számú délvidéki magyart ért budapesti gyalázatot.
Talán induljunk ki abból, hogy a
politikus éppen olyan ember, mint a többi. (Csak mert valamiféle múlandó, evilági
politikai rangot is szerzett magának, még nem jelenti azt, hogy esetében az
ember szó nagy kezdőbetűvel írandó.) Egyenes úton is botladozó, emberi
mivoltában gyarló, magamagát szerető és legalább kétszínű – de általában több
is. A magasröptű, fennkölt, úri politikához
mit sem konyító, egyszerű földi halandónál semmivel sem különb. (Azaz mégis:
mert ha rangos pozícióba kapaszkodik fel a tudatlanul jámbor „kis magyar senkik”
hátán, akkor esetleg nagyobb disznóságok elkövetésére adódik lehetősége és
válhat is arra kimondottan alkalmassá.) Rá is ugyanúgy érvényes az ősrégi
alapigazság, amely szerint mindenkinek két arca van, de először csak az egyiket
látod. Aztán, amikor azt hiszed, hogy már igazán ismered, megmutatja neked a
másikat is. Ha pedig ugyanolyan, miért
kellene a politikusfélét, a politikusfajtát másmilyen mércével mérnünk, mint az
összes többi, tőle eltérő szerzetet?
Színtiszta rutinból tudjuk, hogy ilyenkor szokás a politikusi szent
szeplőtelenségre, makulátlan tisztaságra, tetőtől-talpig való becsületességre és
feddhetetlenségre hivatkozni. Ennek viszont csak egyetlenegy olyan nagy baja
van, mint a tökéletes nőnek vagy férfinak – aki nem dohányzik, nem iszik, nem
rosszalkodik meg nem is létezik. Merthogy betyárbecsület az létezik, de
politikusi becsület, nem létezik. Legfeljebb csak a vágyálmainkban.
A politika bűvköréből, a politikusi bűvös körből kiszorultak általában úgy
képzelik, hogy politikusnak lenni, az valami csuda jó dolog. Esetükben még a
tisztességtelen munkát is tisztességesen megfizetik, társul hozzá egy csomó
kiváltság és jár vele egy jó adag népszerűség. Olykor-olykor azért
kellemetlenségek is származhatnak belőle. A mi főállású politikai vezérünkkel
most alighanem valami ilyesmi történhetett. Lökdösték és ráncigálták,
szidalmazták és arcul köpték. Pesten. Ő ezt – teljesen érthető módon –
felháborítónak és megalázónak érezte. A sajtó pedig már-már úgy tálalta, hogy a
pártelnököt ért civil inzultus egyszersmind az egész vajdasági magyarságot érintette,
azaz köptek felénk, ránk, az arcunkba is egyet. Az eset nyomán az anyaország
köztársasági elnöke is színre lépett, aki úgy vélte, nem lehet a dolgot
ennyiben hagyni, ezért a sérelmet elszenvedett vendégtől (jó házigazda módjára)
a magyar nép nevében bocsánatot kért.
Na, ezen a ponton képzeltem el, milyen is lenne az a szent perc, amikor
mindez fordítva, ellenkező irányban is megtörténne. Amikor az uralkodó politikusok kérnének elnézést az alattvaló
szolgáiktól, a szándékosan ártó politizálásukat és a sorozatosan elhibázott
döntéseiket VÉTLENÜL elszenvedők százaitól, ezreitől. Merthogy lenne miért.
Bőven lenne. Háborúért és népirtásért, jogfosztottságért és elnyomásért,
munkanélküliségért és szegénységért, bűnözésért és rettegésért.
Mindannyiunk életében adódnak problémák, de persze nem egyforma hevességgel
csapkod kör(ül)öttünk az Istennyila. Például: a kaparós vajdasági magyar
parasztot most éppen soha nem tapasztalt mértékű adóharáccsal sanyargatja a
kíméletlen, pardont nem ismerő állami-politikai apparátus; a munkahelyéről már
régen elbocsájtott vajdasági magyar melósembert a nálánál különbként,
felsőbbrendűként kezelt, menekültként idevezényelt jöttmentek és a helybeli
cigányok lopják-rabolják gátlástalanul; a testét áruba eresztett, és már legfeljebb
csak a lelkéért alkudozó vajdasági magyar újságírót elsősorban a saját
fajtánkból való politikusok azok, akik megkiskorúsítják, a népszerűségben „fürdő
halként” lubickoló vajdasági magyar csúcspolitikust pedig idegenben idegenek idegesen
megköpködik.
És ami történik, az még nem a lehetséges legrosszabb. Mert: a földet túró
kistermelő örül, hogy az állami harács kötelező beszolgáltatása után hagynak
még a számára egy-két éltető morzsát; a munkanélküli ember is örül, hogy ha a húst
ki is pakolták a mélyhűtőjéből, de legalább a tavalyi reszelt tök megmaradt; az
idomítottan idomuló újságíró is örül, hogy a szűrt valóságért, a rendre
lefölözött igazságért meg az áruba bocsájtott méltóságáért egyáltalán fizetést
kap, a furamód megszégyenített politikus pedig örül annak, hogy csak megszidják,
megrángatják, de nem verik meg.
A felsoroltak mindegyikéről elmondható: a megaláztatás valamennyinek fáj.
Nagyon fáj. Hogy szokatlan a gesztus? Az. Hogy ilyesmi eddig még nem fordult
elő? Így igaz. Majd hozzászokunk.
Az pedig, hogy a politikust ért inzultus spontán volt-e avagy megrendezett,
majdnem mindegy. A sérelmeket elszenvedett csak profitálhat belőle. Dicsőségére
nem válik ugyan, de (a politikuspárti vajdasági magyar sajtó által amúgy is
mesterségesen gerjesztett) népszerűségét esetleg növelheti.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése