2014. május 12., hétfő

Nimbusztépázás…



(Vagy népszerűség-növelő inzultus?)

                        HA A SÓ ÍZÉT VESZTI, MIVEL SÓZZÁK MEG?


A hiperlojalitásáról híres, mindhalálig politikuspárti vajdasági magyar sajtónk villámgyorsan megnyúzta, rutinosan feldarabolta, szakszerűen kicsontozta, aprólékosan lemócsingozta, ügyesen felszeletelte és felkockázta, alaposan megrágta és pépesre csócsálta (ámdeviszontellenben: mégsem tette/tehette pihe-puhán/könnyen emészthetővé) a vezető vajdasági magyar politikusunk anyaországi megszégyenítésének felháborító történetét. Mesterségük művelésében megőszült, mélyen magukba forduló újságírók skatulyázták be és címkézték fel a párját ritkító, döbbenetes esetet. Ki-ki önnön vérmérsékletének megfelelően és szolgahűségének mértékében keresztelte csúnya inzultusnak, incidensnek, botránynak, szégyenteljes helyzetnek az első számú délvidéki magyart ért budapesti gyalázatot.

Talán induljunk ki abból, hogy a politikus éppen olyan ember, mint a többi. (Csak mert valamiféle múlandó, evilági politikai rangot is szerzett magának, még nem jelenti azt, hogy esetében az ember szó nagy kezdőbetűvel írandó.) Egyenes úton is botladozó, emberi mivoltában gyarló, magamagát szerető és legalább kétszínű – de általában több is.  A magasröptű, fennkölt, úri politikához mit sem konyító, egyszerű földi halandónál semmivel sem különb. (Azaz mégis: mert ha rangos pozícióba kapaszkodik fel a tudatlanul jámbor „kis magyar senkik” hátán, akkor esetleg nagyobb disznóságok elkövetésére adódik lehetősége és válhat is arra kimondottan alkalmassá.) Rá is ugyanúgy érvényes az ősrégi alapigazság, amely szerint mindenkinek két arca van, de először csak az egyiket látod. Aztán, amikor azt hiszed, hogy már igazán ismered, megmutatja neked a másikat is. Ha pedig ugyanolyan, miért kellene a politikusfélét, a politikusfajtát másmilyen mércével mérnünk, mint az összes többi, tőle eltérő szerzetet?
Színtiszta rutinból tudjuk, hogy ilyenkor szokás a politikusi szent szeplőtelenségre, makulátlan tisztaságra, tetőtől-talpig való becsületességre és feddhetetlenségre hivatkozni. Ennek viszont csak egyetlenegy olyan nagy baja van, mint a tökéletes nőnek vagy férfinak – aki nem dohányzik, nem iszik, nem rosszalkodik meg nem is létezik. Merthogy betyárbecsület az létezik, de politikusi becsület, nem létezik. Legfeljebb csak a vágyálmainkban. 

A politika bűvköréből, a politikusi bűvös körből kiszorultak általában úgy képzelik, hogy politikusnak lenni, az valami csuda jó dolog. Esetükben még a tisztességtelen munkát is tisztességesen megfizetik, társul hozzá egy csomó kiváltság és jár vele egy jó adag népszerűség. Olykor-olykor azért kellemetlenségek is származhatnak belőle. A mi főállású politikai vezérünkkel most alighanem valami ilyesmi történhetett. Lökdösték és ráncigálták, szidalmazták és arcul köpték. Pesten. Ő ezt – teljesen érthető módon – felháborítónak és megalázónak érezte. A sajtó pedig már-már úgy tálalta, hogy a pártelnököt ért civil inzultus egyszersmind az egész vajdasági magyarságot érintette, azaz köptek felénk, ránk, az arcunkba is egyet. Az eset nyomán az anyaország köztársasági elnöke is színre lépett, aki úgy vélte, nem lehet a dolgot ennyiben hagyni, ezért a sérelmet elszenvedett vendégtől (jó házigazda módjára) a magyar nép nevében bocsánatot kért.  
Na, ezen a ponton képzeltem el, milyen is lenne az a szent perc, amikor mindez fordítva, ellenkező irányban is megtörténne. Amikor az uralkodó politikusok kérnének elnézést az alattvaló szolgáiktól, a szándékosan ártó politizálásukat és a sorozatosan elhibázott döntéseiket VÉTLENÜL elszenvedők százaitól, ezreitől. Merthogy lenne miért. Bőven lenne. Háborúért és népirtásért, jogfosztottságért és elnyomásért, munkanélküliségért és szegénységért, bűnözésért és rettegésért.
 
Mindannyiunk életében adódnak problémák, de persze nem egyforma hevességgel csapkod kör(ül)öttünk az Istennyila. Például: a kaparós vajdasági magyar parasztot most éppen soha nem tapasztalt mértékű adóharáccsal sanyargatja a kíméletlen, pardont nem ismerő állami-politikai apparátus; a munkahelyéről már régen elbocsájtott vajdasági magyar melósembert a nálánál különbként, felsőbbrendűként kezelt, menekültként idevezényelt jöttmentek és a helybeli cigányok lopják-rabolják gátlástalanul; a testét áruba eresztett, és már legfeljebb csak a lelkéért alkudozó vajdasági magyar újságírót elsősorban a saját fajtánkból való politikusok azok, akik megkiskorúsítják, a népszerűségben „fürdő halként” lubickoló vajdasági magyar csúcspolitikust pedig idegenben idegenek idegesen megköpködik.
És ami történik, az még nem a lehetséges legrosszabb. Mert: a földet túró kistermelő örül, hogy az állami harács kötelező beszolgáltatása után hagynak még a számára egy-két éltető morzsát; a munkanélküli ember is örül, hogy ha a húst ki is pakolták a mélyhűtőjéből, de legalább a tavalyi reszelt tök megmaradt; az idomítottan idomuló újságíró is örül, hogy a szűrt valóságért, a rendre lefölözött igazságért meg az áruba bocsájtott méltóságáért egyáltalán fizetést kap, a furamód megszégyenített politikus pedig örül annak, hogy csak megszidják, megrángatják, de nem verik meg.
A felsoroltak mindegyikéről elmondható: a megaláztatás valamennyinek fáj. Nagyon fáj. Hogy szokatlan a gesztus? Az. Hogy ilyesmi eddig még nem fordult elő? Így igaz. Majd hozzászokunk.
Az pedig, hogy a politikust ért inzultus spontán volt-e avagy megrendezett, majdnem mindegy. A sérelmeket elszenvedett csak profitálhat belőle. Dicsőségére nem válik ugyan, de (a politikuspárti vajdasági magyar sajtó által amúgy is mesterségesen gerjesztett) népszerűségét esetleg növelheti.

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése