A csantavéri Sinkovics házaspárt még tavaly szeptember 28-án rabolták ki,
az idő alatt, amíg ők délelőtt a templomban, a szentmisén tartózkodtak. Az
ismeretlen elkövetők nem mindennapi zsákmánnyal távoztak az Ady Endre utcából.
A feltört lakásból 4 000 eurót és 200 000 forintot tulajdonítottak
el, tetézve ezt a meglelt családi arany ékszerrel.
Az eset óta kereken 8 hónap telt el, a tolvajoknak azonban mindeddig nem
sikerült a nyomára bukkanni. Pedig Jolán néninek és Károly bácsinak még ötletadó
felbujtóként szerepelő, saját gyanúsítottja is volt az ügyben, egy olyan
idősebb nő személyében, aki rendszeresen bejárt az otthonukba, és akinek arról
is tudomása volt, hogy éppen a betörés napját megelőző este kapott kézhez a
házaspár egy nagyobb összegű készpénzt. Az illetőt meg is nevezték, a rendőrség
azonban – tudomásuk szerint – nem idézte be kihallgatásra.
– Eltelt néhány nap a betörés után, mire megfejtettem, hogy milyen irányból
érkezhettek a tolvajok – idézi fel a történteket Sinkovics Károly. – A hátsó
udvar felől, az egykori sertéshizlaló épületén keresztül, egy kisméretű ablakon
át jutottak be a telkünkre. Úgy vettem észre, hogy a helyiségben áll egy használaton
kívüli, régi kocsi, aminek a tetején a mennyezetről lehulló, apró
szalmatörmeléket találtam. Ahogy haladtak befelé, beléptek a műhelybe (sosem
zártam az ajtaját), onnan kihoztak egy feszítővasat, és azzal könnyűszerrel
kinyitották az előszobánk fémvázas bejárati ajtaját. (A feszítővasat bent is
hagyták, a kisszekrényhez támasztották.) Az előszoba két udvari fala
üvegablakokból áll, azt szinte bárhol betörhették volna, az elkövetők azonban
nem akartak üvegcsörömpöléssel járó zajt csapni, így inkább egyetlen reccsenéssel
kifeszítették az ajtózárat, és máris bent voltak a lakásban. A szomszédok
semmit nem hallottak, semmit nem vettek észre. Márpedig az elkövetők akár
hosszabb ideig is a portánkon tartózkodhattak, mert az ól tetején egy cserepet
elmozdítottak – kb. 2 centiméternyire felhúzták –, és onnan figyelték, hogy
mikor távozunk itthonról. Arról a kispadlásról remekül ráláttak a kapura meg a
bejárati ajtóra egyaránt. Magam is kipróbáltam.
– Amikor hazaértünk a templomból, nyitva volt az ajtó, bent pedig óriási
rendetlenség fogadott bennünket – veszi át a szót Jolán néni, a feleség. – A
lakásban található összes szekrényt átkutatták, és belőlük mindent kirángattak.
A ruháink, a holmink, mindenünk a padlón, a szőnyegen hevert szétszórtan. Az
ágyakat is feldúlták, átforgatták, ugyanúgy a konyhaszekrényeket is. Az iratainkat
meg a férjem nótákat, kottákat tartalmazó énekkönyveit is (ő ugyanis zenész) a
földön találtuk. A konyhában két kerámia díszdobozban tartottunk valamennyi
eurót, kisebb címletekben, akkor már azt sem találtuk, a mélyhűtőből pedig
eltűnt az a néhány szál kolbász, amit még a télen készített a férjem. És akkor
vettem észre, hogy sem a karikagyűrű, sem a nyakékem nincsen a megszokott
helyen. A hívásunkra egy helybeli rendőr jött ki, utána pedig a helyszínelők
is, akik a legnagyobb megrökönyödésünkre, egyetlen bűnjelet, egyetlen ujjlenyomatot
sem találtak. Ez hihetetlen… Kettőnk közül engem viseltek meg jobban a
történtek, bele is betegedtem. Depresszióba estem. Az orvosom jól
megvigasztalt, azt mondta, örüljek annak, hogy nem vertek meg vagy nem ütöttek
agyon. Azóta már riasztóberendezést vásároltunk, mégsem hagyjuk el szívesen a
házat. A félelem, a nyugtalanság továbbra is megmaradt bennünk.
Hiába múlt el 8 teljes hónap a betörés óta, a család mindmáig képtelen
túltenni magát a tragédián. Ügyükkel kapcsolatban számtalan esetben érdeklődtek
a helybeli rendőrállomáson, ahol rendszerint azzal hárították el a kérdéseiket,
hogy az esetükkel már nem ők, hanem a szabadkai nyomozók foglalkoznak.
Sinkovics Károly a belügyi titkárság városi illetékesénél is járt két ízben, de
nem sok sikerrel. Hiába történt nagy értékben elkövetett lopás – a házaspárt
mintegy 7 000 euróval rövidítették meg –, a bűneset felderítetlen maradt,
mindeddig nem kerültek kézre az elkövetők.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése