A Bartók fivérek

Magyarországiak készítettek egy négyrészes filmet a délszláv háborúról a 90-es évek végén, és abban beszélt egy vajdasági magyar tartalékos katona egy testvérpárról, akik abban az időben egymás ellen harcoltak. Az egyikük már huzamosabb ideje Eszéken élt, és beállt katonának a horvátok oldalán, az eszéki katedrális tetején volt mesterlövész, az öccsét pedig a Jugoszláv Néphadsereg sorozta be, és így került ő is éppen Eszékre. Ez mindkettőjük számára úgy derült ki, hogy az édesanyjuk levélben megírta nekik.

Elképesztő történet – gondoltam, amikor ezt a filmet először láttam –, de tud az élet ilyen helyzeteket teremteni. Sok év után rá is találtam egy testvérpárra Nyugat-Bácskában, Szilágyin, akire ráillett ez a történet. Vagy legalábbis én azt hittem. Utólag kiderült, hogy akár róluk is szólhatna ez a háborús legenda, de a filmben elmondottak csak részben felelnek meg a valóságnak.

Ők a Bartók fivérek: a 63 éves József és az 58 éves Imre Béla. Az őseik horvát területről, a Dályi hegyekből származnak, a rokonaik ma is ott élnek. A szüleik a 60-as években átköltöztek a Vajdaságba, Szilágyira, öt gyerekük akkor már megvolt, a hatodik, Imre Béla pedig Szilágyin született.  

– A filmben előadott történet nem állja meg a helyét, mert én nem is vettem részt a háborúban, egyik fél oldalán sem harcoltam, nem is voltam katona. Ugyanis egy munkahelyi baleset következtében elvesztettem az egyik szemem világát, félszemmel pedig aligha soroztak volna be – mondja Bartók József.

– Így nem is lehetett mesterlövész az eszéki katedrálison…

– Én már 18 éves koromban elhagytam Szilágyit. A tengerparton dolgoztam, a kőművesekkel, 21 évesen pedig végleg átköltöztem Baranyába. Annyi igaz, hogy Eszéken éltem, 29 évig az erdőgazdaság igazgatóságán dolgoztam, és ott is laktam, a katedrális mögött. A munkám során számos vadászaton jelen kellett lennem, de még a szarvasok lelövését is nehezen viseltem, nemhogy én célozzak emberre. A fegyver senki számára nem hoz jót: annak sem, aki a kezében tartja, és annak sem, akire ráfogják.

 – Ezek szerint az édesanyjuk sem írt levelet, amiben figyelmeztetné, óvná mindkettőjük, hogy vigyázzanak egymásra.

– Nem, mert anyánk még 1975-ben meghalt. Harmincegy éves korában bekerült az újvidéki kórházba, ahol megbénult – pedig a saját lábán ment be. Sosem derült ki, hogy mit csináltak vele. Tizenkét éven át mozdulatlanul feküdt, a család ápolta, én is kivettem belőle a részemet, és 43 évesen meghalt.

– Azért csak tud valamit mesélni a háborús évekről! Most Várdarócon él. Ott hogy vészelték át azt az időszakot? Úgy tudom, hogy a templom épségben maradt, harcok nem voltak a faluban.   

– Erről napokig lehetne mesélni. Röviden összefoglalva: piszkos háború volt. Darócon két haláleset történt, legalábbis én úgy emlékszem. Mindkettőt úgy akarták beállítani, hogy véletlen volt. Engem abban az időben nem bántottak. Igaz, nem is vártam meg, hogy bántsanak. A legrosszabb élményem az, amikor egy alkalommal jöttem vissza a Vajdaságból, a dunai hídon várakoztam az átkelésre, és egy orosz gyártmányú puska csövét a gyomromba nyomták. Meg akartak ölni. Átkutatták a holmimat, és a pénztárcámban meglátták az erdészszakszervezeti tagsági igazolványomat. Az orrom alá tették, és azt mondták, hogy egyem meg. Ez még 1991-ben történt. Az öcsémnek, Imre Bélának jobban kijutott a háborúból. Ő akkor még Szilágyin élt, és behívták tartalékosnak a jugoszláv hadseregbe. Tankos volt és Djakovo (Diakovár) környékén elfogták és leszerelték őket a horvátok. Át is adták magukat a tankokkal, fegyverekkel együtt a horvát rendőröknek, akik átkísérték őket Boszniába. Onnan ketten megszöktek. Majd ismét elfogták őket. 1992 karácsonyán a nővérünk férje átvitte őket Magyarországra. A bicskei menekülttáborban töltött 100 napot. A háború kitörése után én is ott találkoztam vele először.

A háború után Szilágyin is minden megváltozott. Gyerekkorunkban a környék legszebb faluja volt. Hat egyenes utca keresztben, hat egyenes utca hosszában. Ha valaki elindult az utca elején, az utca végéig látni lehetett, ahogy végigment az úton.

– A filmben, amire a beszélgetésünk elején hivatkoztam, Imre elmondta, hogy szörnyű dolgokat látott. A legmegrázóbb élménye az volt, amikor egy hentesüzletben a kolbász helyén egy halott csecsemő lógott a kampóra felakasztva… Én hiába kérleltem, nem akart beszélni a háborúban szerzett tapasztalatairól.

– Sok mendemonda keringett akkoriban, magam is hallottam, hogy a horvátokról azt terjesztették, hogy Dályon kivájták a gyerekek szemét, levágták az ujjaikat és nyakláncot készítettek belőle.  

– A szerb szabadcsapatok gaztetteiről is hasonló dolgokat meséltek. A levágott füleket zsinegre fűzték…

 – Biztos, hogy előfordultak szörnyűségek, de megtörtént az is, hogy gyakran kiszínezték a történteket. A családunkban is volt olyan, hogy vitába keveredtünk, össze is vesztünk, mert nem tudtuk eldönteni, hogy kinek van igaza. Engem nem lehetett meggyőzni a történtek ellenkezőjéről. Mondtam is, hogy „hiába erősködtök, nem tudjátok az én emlékeimet megváltoztatni”.

Hogy kik csinálták itt a legnagyobb zűrzavart? Akik valamikor úgy jöttek ide Boszniából. Itt befogadták, segítették őket, családot alapítottak, házat építettek, és egy idő után ez már nem volt nekik elég, hanem azt is meg akarták szerezni, ami másé volt. A többségük alulképzett volt, de ehhez képest magas pozíciót töltöttek be.

– A filmben a helyi lakosok elmondták, hogy a belügyi szervek, a községi képviselő-testületek vezetői és a vállalatok igazgatói mind szerbek voltak.

– Én sokfajta emberrel dolgoztam együtt. A munkám mellett 23 évig piktorkodtam, kőműveskedtem, nagyon sok házban, sok család otthonában megfordultam, ezért sosem voltam nemzetgyűlölő. Aki életem során legtöbbet segített rajtam, az éppen egy szerb ember volt. Ő is részt vett, ő is harcolt a háborúban. Most is mindenütt vannak barátaim, sokat utazom, szeretek az emberekkel beszélgetni – tegnap éppen Gomboson jártam, ma meg Boszniában.

Szabó Angéla