Minden háború egyforma

Sok-sok éven át földműveléssel, konyhakertészettel foglalkoztak. Volt olyan időszak az
életükben, amikor két éven át Szarajevóba, két éven keresztül pedig Tuzlára jártak piacozni.
Törzshelyük volt a híres Baščaršiján, ahol igen nagy keletje volt a bácskai fokhagymának, és ahol hetente 120 kilogramm mézet adtak el. Nem is gürcöltek hiába: egyhavi keresetükből vadonatúj autót vásároltak maguknak. De aztán más idők jöttek…
Egy nap állig felfegyverzett katonák tűntek fel a Boszniába tartó vonaton, gyakran igazoltatták az utasokat, akár többször is át kellett szállniuk, és nemsokára a vasúti közlekedés meg is szűnt. Utána már csak autóbusszal lehetett leutazni vagy éppen hazajönni. Ez pedig véget vetett a távoli piacozásnak. A hagymának, a paprikának meg a sokfajta méznek új vásárlókat kellett keresni.

Egy nyugat-bácskai házaspárral beszélgettem nemrég az életükről, legfőképpen arról, hogy a falujukban hogyan élték meg a 90-es évek délszláv háborúit, milyen emlékeik maradtak azokból az időkből. A horvát határ közelsége miatt sok mindent láttak, hallottak, tapasztaltak.
Amiről azt gondolták, hogy közreadható, azt elmesélték, hogy lejegyezhessem, és bár már 20 éve elköltöztek abból a helységből, a nevük elhallgatását kérték.

Először a férjet kérdeztem.

– Sikerült-e annak idején megúsznia a katonai mozgósítást?

Igen is, meg nem is. Kaptam katonai behívót, de már csak 1995-ben, a pontos dátumra nem emlékszem, nyáron, valamikor július hónapban. A zombori kaszárnyában kellett jelentkeznem, utána pedig átvittek Apatinba. Kint a határban táborozott a katonaság, egy tanyán rendezkedtek be. Akkor már 45 éves voltam, én számítottam a legidősebbnek a csoportban. Csak amiatt hangsúlyozom ki, hogy egy kicsit tekintettel voltak a koromra, így az épületben szállásoltak el, ott kaptam egy ágyat.

– Mit csináltak, mivel töltötték a napot?

– Semmittevéssel, szó szerint. Semmilyen feladatot nem kaptunk. Ez éppen egy szerencsés időszak volt. Én nem is maradtam sokáig. Mivel volt elég katona, néhányunkat nemsokára hazaküldtek. Utána már nem is kerestek. Így nem kellett részt vennem a harcokban, nem kerültem át se Horvátországba, se Boszniába.

A feleség a következőket mondta:
– Az én számomra nehéz időszak volt, mert a férjemet elvitték, én meg otthon maradtam a két gyerekkel. Abban az évben tele voltunk veteménnyel: 5 holdon termesztettünk paprikát, hagymát és dinnyét. Mindjárt felidézek egy emlékezetes esetet, ami azokban a napokban történt. Éppen hazafelé tartottam traktorral a paprikaföldről, amikor megállított az úton két fiatal rendőr. Kérték az ilyenkor szokásos okmányokat, nálam viszonyt semmilyen dokumentum nem volt. Kérdezték, hogy honnan jövök. Mondtam nekik, hogy a paprikát öntöztük a gyerekekkel. Ha nem hisznek nekem, csak nézzenek rájuk, ott ültek ők is maszatosan, piszkosan a traktoron. Ekkor azt kérdezték, hogy hol van a férjem, miért nem ő vezeti a járművet. Nem ijedtem meg, jól befeleltem nekik: „azért nincs itt, mert besoroztátok, elvittétek katonának”. Megúsztuk ennyivel, nem büntettek meg, elengedtek.

– A faluban mit lehetett észlelni, tapasztalni abból, hogy a Duna túlsó partján háború zajlik? Vukovár is közel van…

Férj: Azzal kezdem, hogy 1991 nyarán végignéztük, hogyan vonult be a Jugoszláv Néphadsereg Horvátországba. Szabadkáról jöttek a tankok és a katonai szállítójárművek, egymás után, hosszú sorban – óriási zajjal –, és a házunk előtt haladtak el a gombosi híd irányába. Alattuk dübörgött az út, rázkódtak az épületek. Az út mellett többméter mélységű árok húzódik, a falu határában egy tank bele is csúszott. Megtett még néhány métert az árokban, de kijönni nem tudott. Kiderült, hogy egy nagyon fiatal magyar fiú vezette. Otthagyták két napig az árokban, aztán kivontatták.

Feleség: Az emberek, ha féltek is, kiálltak az utcára, kihajtotta őket a kíváncsiság. Volt, aki italt adott, pálinkásüveget nyújtott a katonák felé – pedig már akkor is eléggé ittas állapotban voltak –, én egy csomag cigarettát vittem ki, kibontottam és a kezükbe dobtam egy-egy dobozzal. Akkor még nem tudtuk, nem is sejtettük, hogy ennek a bevonulásnak milyen szomorú vége lesz… Mikor már odaát megkezdődtek a harcok, mi is hallottuk, láttuk, ahogy lőtték Almást, Dályát, Vukovárt... Akkor is, amikor kint kapáltunk a határban, meg éjjel is láttuk a világító rakétákat. Mikor hazamentünk, a házunk ablakai pattogtak. Az egyik szerb ismerősünk hívott egy este, hogy menjek ki, nézzem én is, hogy hogy lőnek, hogy világítanak
a rakéták. Mondtam neki, hogy „csak te nézzed, ha van hozzá kedved, én lefekszem, mert reggel korán kelek, viszem az árut a piacra”.

– Van-e tudomásuk olyan helybeliekről, akik megjárták a frontot is?

Férj: Néhány férfit elvittek a faluból, őket elég korán mozgósították, ha jól emlékszem, Vinkovcéra kerültek. Van, akinek tudom a nevét is, de most nem akarom említeni. Egyikük meg is sebesült, átlőtték a veséjét. Egy belgrádi kórházban megműtötték, felépült és haza is került. Olyanok is voltak a faluban, akik a horvát oldalon harcoltak.

Feleség: Volt, akit nagyon megviselt mindaz, amit odaát átélt. Hallottunk egy olyan emberről, aki még akkor is félt, rettegett, amikor már hazatért. A tévében nézte a Tom és Jerry rajzfilmet, és amikor abban lövöldözni kezdtek, ijedtében felugrott és a szoba sarkába menekült vagy az ágy mögé bújt. Hallottunk egy olyan esetről is, hogy egy szerb férfi hazajött, bement a kocsmába és ott szétlőtte a lámpát. Állítólag Arkan embere volt.
Személyesen nem voltunk jelen ezeknél a történéseknél, nem láttuk, de a faluban beszéltek róla az emberek.
Egy napon egyenruhások jelentek meg nálunk, 3 férfi és egy nő. Nagyon megijedtem, beszaladtam a házba, hogy szóljak a férjemnek: „Jaj, itt vannak a katonák!”. Elég félelmetes külsejük volt, egyiknek hosszú szakálla volt, fogalmunk sem volt, mit akarnak. A férjem így reagált: „mondd nekik, hogy nem vagyok itthon!”. Bejöttek az udvarba, és kérdezték, hogy hol van a férjem. „Nem tudom, elment valahová” – feleltem. Ekkor elmondták, úgy hallották, hogy mi konyhakertészettel foglalkozunk, ezért érdeklődnek, hogy van-e eladó árunk. A katonáik élelmezéséhez szükségük lenne friss krumplira, hagymára, káposztára és uborkára.
„Vojska treba da jede!” – mondták. Vezessem ki őket a földre, hogy megnézzék a termést. Én erre nem mertem vállalkozni, ezért kénytelen volt előjönni a férjem – egy másik ajtón kiment a házból, és úgy tett, mintha éppen akkor ért volna haza. Megbeszélték a dolgot, és ő kivezette őket a 10 percnyi járásra lévő veteményesbe. Leadták a rendelést, hogy miből hány kilóra van szükség, és közölték, hogy melyik napon jönnek majd érte. Akkorra szedjük fel, készítsük el.
Így is történt. A hagymát, a krumplit zsákokba raktuk, a káposztát, az uborkát ládákba. Meg is érkeztek a megbeszélt időben, megfelelt az áru, átvették és rögtön ki is fizették. Márkával fizettek. Az agyongyűrt bankjegyek láttán nagyon halkan megjegyeztem magyarul, hogy „ezek se sokra becsülhetik a pénzt, ha ilyen gyűrötten tartják”. Erre a vezetőjük megszólalt magyarul, azt mondta, hogy rakjuk be egy könyv lapjai közé, ott majd szépen kisimulnak.

– El tudom képzelni, milyen döbbent arcot vágtak, amikor az egyenruhás megszólalt magyarul…

Férj: Kiderült, hogy szabadkai volt, Arkan egyik parancsnoka. Erdődön tanyáztak, ott volt a kiképzőközpontjuk. A szakácsuk pedig egy muzulmán volt. A hölgynek, aki velük jött (szintén katonaruhában), akartunk adni egy szép nagy dinnyét ajándékba, de azt felelte, hogy nem fogadhatja el. Később az üres zsákokat és a ládákat visszahozták. Még húst is vásároltak a faluban. Egy olyan családhoz irányítottuk őket, akik hízóbikákat neveltek. Azt még hozzáteszem, hogy azon a napon, amikor jöttek hozzánk, senkit nem lehetett látni az utcán – pedig a főút mellett laktunk –, az emberek féltek, behúzódtak a házaikba. Leginkább a licsányok féltek. Nem ok nélkül. Történt olyan, hogy összeszedték a fiatalokat és átvitték őket Horvátországba, alighanem Dályára. Egy alkalommal az apatiniak kenyeret osztottak nekik a
faluban, amikor néhány fekete dzsip váratlanul megjelent, körülzárták őket és elvitték. A menekült szomszédom egyszer azt kérte, hogy nálunk alhasson, mert attól tartott, hogy őt is elfogják. A mi helyzetünk sem volt egyszerű, mi is két tűz között voltunk. Vagy inkább három tűz közt. Ott voltak a falubeliek, akik jól ismertek bennünket, de jöttek hozzánk a menekültek is meg még a katonák is – és mindenkinek meg kellett felelni.

– Nyilván a váratlanul betoppanó Arkan parancsnokának sem mondhatták azt, hogy az ő katonái részére nincs eladó portékájuk.

– A mi családunk is ugyanúgy félt, nekünk is volt vesztenivalónk. 

– Sok idegen tűnt fel akkoriban a faluban? 

1995 augusztus 15-én elég sok menekült érkezett hozzánk. A Vihar nevű horvát hadművelet után. Szervezetten jöttek. Az apatini rendőrség vezette és költöztette be őket az üresen maradt házakba.

– Azoknak a magyaroknak a házába, akik már korábban elhagyták a falut? 

Igen. Becslésem szerint akkoriban a falu lakosságának a 70 százalékát a menekültek alkották, a maradék 30 százalék volt magyar. Eleinte gyanakodva figyelték őket a helybeliek, de mivel nem került sor incidensre, és mert igyekeztek beilleszkedni, nem volt velük bajunk. Lopás nemigen történt. Én május 1-jétől december 1-jéig kint aludtam a föld végén egy kis faházikóban. Egészen addig, amíg a káposztát le nem szedtük. Volt olyan év is, amikor a görögdinnye a nyakunkon maradt. Öt-hatkilósak termettek, de augusztus 20-a után a dinnyét már nem lehetett eladni.

– Később mi lett a menekültekkel?

Egy részüket az UNPROFOR bevonásával visszaköltöztették, mások még ma is ott élnek a faluban. A végén megvásárolták a házakat – azokban az években nagyon olcsón lehetett házhoz jutni –, de olyat is láttunk, hogy elég rövid idő alatt újat építettek. Csodálkoztunk is rajta, hogy miből.

– Baj nem származott abból, hogy az eltávozott magyarok házait elfoglalták?

Ilyenről nem hallottunk. Az ő elmondásuk alapján nem volt nekik rossz sorsuk Horvátországban sem, volt munkájuk, jövedelmük, jól éltek. Maguk is bevallották, sajnálták, hogy el kellett jönniük. Nem a horvátok űzték el őket, nem az ottani horvát vagy magyar lakosság miatt kellett elmenekülniük. A lényegét tekintve minden háború egyforma. Nem tör ki véletlenül. A politikusok már előre megállapodnak, minden az elképzelt terv szerint megy végbe. Az a háború is ugyanolyan volt, mint ami most zajlik Ukrajnában vagy a Közel-Keleten. Megvolt, megvan a célja, hogy miért történik.

Szabó Angéla